Kritika 19. (1990)

1990 / 6. szám - Lengyel László: Levelek Annához. Esterházy Péter: Hrabal könyve

17 LEVELEK ANNÁHOZ Esterházy Péter: HRABAL KÖNYVE Aranyom! (Van ilyen szó magyarul? mindegy, úgyis lefordíttatja magának az egész levelet, vagy szemétbe — majd azt írtam, hogy tűz­be, de hol van itt tűz — hajítja, ha egy csehszlovák bélyegű levelet kap.) Mit akar maga ettől a szerencsétlen vénembertől, akinek igazán van elég baja, még mindig nincs kész a fogsora, nyilall a veséje, szerte­hányta a kéziratait és a könyveit, állandóan zaklatják telefonon, hogy nyilatkozzon, még az utcán is mindenki megszólítja, hogy­ mi a véle­ménye a forradalomról, Václavról, hogy drágább lett a sonka, mintha bizony életében valaha tudta volna, hogy mennyibe kerül, hiszen min­dig engem küldött a boltba, sőt arról is szónokolnia kellene, hogy kötőjel legyen-e köztünk és a szlovákok között, vagy és, esetleg az égvilágon semmi, még azok a szerencsétlen morvák se, amiről persze Bohusnak fogalma sincs, mert ha kezdődnek este a hírek, ő már megy is sörözni, na és akkor maga ideküld egy kazal papírt magyarul, hogy Bohumit olvassa el, ő meg szótárral böngészi és fogatlanul vihog, mert itthon ki meri nyitni a száját, és még azt is morogja az orra alatt, hogy mostanság maga a legnagyobb szépség a városban. „Ugyanolyan szisz­téma, mint a széplányoké Erdélyben, ahó nemcsak az egész Cislajtá­­nia, de az egész Translajtánia legszebb kurvái vótak.” Na nem­ írnak neki épp eleget innen is Prágából, Pilsenből, Ceske Budejovicéből mindenféle Libusék és Nemcovák, azokat is kidobom, és akkor maga még itt magyarleckére fogná. Oroszul se tudott megtanulni, pedig arra több szüksége lett volna. Azt mondja, hogy a maga férje egy kimond­hatatlan nevű író, akivel németül szokott beszélgetni, na képzelem hogyan, és akivel nem lehet igazán sörözni, mert a második korsó után javasolja a cseh-magyar íróföderáció kiterjesztését az Urálig. Úgy látszik, maga is hordja a keresztet. Azt hittem, hogy a férje viselt dolgait írja meg, azt meg is érteném, de Bohus szerint nem erről van szó. Pedig mit írhat a feleség az uráról, ha nem feljelentést. Itten min­denkinek annyira kijutott, hogy csak megutálta a másikat, mert neki kellett sorbaállni, beosztani és ápolni, hallgatni, hogy Gottwald így, Husák úgy, kéziratokat gépelni, eldugni, a barátokról a konyha sarká­ban megtudni, hogy nem is barátok, mindenütt szennyet látni, lökdö­sődni, másokra ráförmedni, ha elénk tolakodnak, anyánkat eltemetni úgy, hogy nincs, aki rendesen felöltöztesse, nem az övé a koporsó és nem róla beszélnek a sírnál, és akkor az ember férje azt mondja, hogy nem olyan nagy a baj, vagy azt, hogy ekkora szerencsétlenség még nem volt, vagy hogy abba akar hagyni mindent, és nekünk kell rábeszélni, hogy folytassa azt, amit nem is akarunk, és sokat beszél, és nem beszél soha egy szót se. Maga fiatal, azt hiszi, hogy nekünk a pofont, a csontok törését kell felejteni, hogy a népek azért olvassák Bohust, mert el akarják fordítani a szemüket a tömegsírokról, az akasztottakról, hogy mindenki azt gondolja, isteni szerencse, hogy túl­éltem ezt az ötven évet, hát én azt mondom, hogy az összenyammo­­gott szavaiból legjobban nekünk az a forma hiányzik, amitől édes könny szökik az ember szemébe, az a levesbevaló, amit a mama egé­szen biztosan beletett volna a levesbe és nem csak olvasott róla. Csoda-e, ha elegünk van? Mert itt minden múlt időbe került, amire negyven vagy ötven évet ráadtunk. Tudja jól maga is, hogy jobb lett volna patikusnénak lenni Admontban vagy Derflaban, mert ott min­den fehér, zöld, kék, tiszta, teljes szín, szag, nyugalom, nem történik semmi, csak a leárazásokról kell olvasni, és nem kap az ember bolond férje egy össze-vissza gépelt kéziratot egy másik bolond feleségétől. Ott a helyi szatócsnál csak horoszkópok, két-három krimi kapható, és Bohusról azt vélik, hogy valami ismeretlen cseh sörmárka, na persze, Hrabal, ő rendelne is belőle, de tudja, gnädige Frau, ezekkel a csehek­kel még nem úgy van. És kikísérne az ajtóig. Csakhogy mi itt vagyunk, ahol az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy do­boz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát. Bohumil kitalálta, hogy magának írok. Üdvözli, válaszolni nem fog, mert nem szokott. Hrabalova. Kislány, ezt nagyon gyorsan hagyja abba! Csak nem képzeli, hogy mert látott egy ócska Ladát a házuk előtt, már mindjárt magukat fi­gyeljük? Minek figyelnénk a maga tehetetlen paliját, aki minden iro­mányát szétszórja, naponta mond egy rossz viccet rólunk, s azt várja el, hogy ezért valami fenenagy ellenállóként kezeljük. Hol és miben állt ellen ez a szófosógép, ez az érthetetlen összevisszaságokat ragaszt­­gató írócska? Talán azért őrizzük, hogy megtudjuk, mikor megy be hozzá az az író, aki tegnap a főnökségen járt egy jó szaftosat dumálni? Lehallgassuk, hogyan nyökögteti maga alatt az ágyat, meg azt a szőke csodálóját, aki a maga távollétében minduntalan megjelenik? Én tu­dom, hogy mi sokszor hibázunk, túlvállaljuk magunkat, de ennyire azért nem. Amit akarunk, így is, úgy is megtudjuk. Tudja, édesem, itt csak maga hibázhat, alkatánál fogva, maradjon ki ebből. Hajtsa le a fejét, ha a szemébe vágják. A LEVES HIDEG. Érezze magát ezért fe­lelősnek. A LEVES HÚS: ezen mosolyogjon. Legyen azzal tisztában, hogy ezen a szinten kiszolgáltatott, előfordulhat, hogy bármit lép, rossz. Persze, ha kedve van hozzá, lehet primitív: szidhatja a minden­kori főnököt, míg el nem jő a leváltás. Nekünk nem fáj. Mi is ezt tesz­­szük. De a nagy orrú kollégákat ne zsidózza le, a párttagokat ne te­kintse elvtelen karrieristáknak. Látja, ilyen egyszerű. Legyen vélemé­nye, és ne tegyen elhamarkodott kijelentést se pro, se kontra. Csínján bánjon a jelzős szerkezettel. Jobb és rokonszenvesebb az óvatos szem­léletmód. És akkor nincs kommunista despotikus szovjet gyártmányú hallgatóság, se gyóntatószékbeli meghosszabbított fül, se ősmagyar, turulosan recsegő — van ilyen? — kihallgatózás, és semmi szükség liberális, európai, szociális, piacdemokratikus, jól beszerelt találmá­ny ócskára a távoli Nipponból a parkettájuk alatt. Üdvözlettel: Kárász százados Drága Panni! Épp megint kilélegzett, kilehelt egy regénypillér, ezúttal a te szájadon keresztül. Megzavar engem ez a csirkefogó. Már éppen ki­alakítottam róla a Teóriát, összeeszkábáltam a hírét, azt nem mon­dom, hogy a nevét, mert azt kikalapálta a történelem, és akkor megint ír valamit. Természetesen nem a Teória ellenében, azt nem is tudna, mert annak erős gerendái jól elkerítették, Épé pedig nem mászós fajta, de valahogy mégis kikezdi a Teóriát. Mindig azt hiszem, hogy amikor behív a fürdőszobába, ebbe az intimitásba, ahol berogyott alattad a víz — ne haragudj, de ezt Épé árulta el nekem a legszigorúbb titoktartás mellett —, szóval, azt hiszem, hogy végre kimondja véleményét a Teó­riáról, a polifon posztmodern esszéisztikus mindennapiság írói eré­nyeiről, de ehelyett a múltkor az új német borotváját mutatta meg, hogy mennyire praktikus. Pannika, Épé csak tőled tudhatta meg, hogy milyen húsz évig ötödmagunkkal egy szobában lakni, lavórban mos­dani. Mert a termelésroham opusza óta nem nagyon akaródzott neki bejönni a régi jó Közép-Európába, hát még hátramenni a folyosó végi kelet-európai klozetra, ahová tizenhárman járnak. Lehet persze, hogy ez Hrabal mester kezevonása, de én rád gyanakszom. Ha kész leszek Teória II.-vel, küldök nektek. Ölel: Balassa Radnót Anna, kedvesem. Tudja-e, hogy ama napon nem lesz mennydörgés, trombitaszó és kürtölő angyal s nem adják tudtul azt az órát intő, lo­bogó égi jelek. Csak egyszerre megpattan az aranykék bolt és zajtala­nul hasad tovább és rongyokra szakadva hull le nyugaton, keleten. Éppen a megfontolt, kitervelt nyugalomban lesz valami vérfagyasztó, amint csobbanás nélkül folyik az ismeretlen messzeségek szuroksötét lelke, az első hasadástól nőttön nő, terjed hangtalanul az elült szelek és megmeredt fák fölött, és sötét lesz és hideg. Csak sötétség lesz, a fekete budapesti óceán. És sejti-e, hogy a kedves, csontrafogyott, úri fintorú anyósa hiába íratta ki a feliratot: az ablakon tör be friss levegő, az ajtón jer be jó szándék. Ama napon hiába kiált be az ablakon: zsol­dosok, ez a harc lesz a végső, hol vagytok! Gyertek elő! Az ablakból KRITIKA

Next