Kritika 19. (1990)
1990 / 11. szám - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene
A leveretés, majd később a kompromiszszumos megoldás érzelmi kielégítetlensége 1848/49-et végképp szakralizálta. (A kompromisszumnak nem lehetett kultusza, lásd Deák szakralizálásának hiányát.) A szentté tételhez a századvég, századelő előképet is gyártott. A kurucok s Rákóczi piedesztálra emelésével itt már tudatos s nem a helyzet adta ösztönös törekvésről volt szó, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az egész folyamat személyhez is köthető (Thaly Kálmán), és kétséget kizáróan bizonyítható, hogy Thaly hamisított kuruc versekkel, forrásokkal igyekezett históriai szenteket faragni. Halála után Kossuth is a „faragott képmások” sorát gyarapította. Magyarországon tán máig neki van a legtöbb szobra, s mindegyik ábrázolása valahol 1848/49-hez kötődik. Kikezdhető, de nem megkérdőjelezhető tekintély lett ő. S persze sorra-rendre szaporodtak a reformkor, azaz inkább 1848/49 nemzeti szakralizálásának kisebb-nagyobb kört átfogó, politikai színezetű pozitív és negatív előjelű kultuszai. Széchenyi, Görgei éppúgy belekerült ebbe, mint Petőfi, kinek neve máig hatóan föld alatti kutatásra ösztönöz — miközben a tudott sírok sem zarándokhelyek. (Idekívánkozó megjegyzés: számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy míg egyfelől a magyar kultúrában igen erős a személyekhez kötött kultusz, pontosabban szólva a személyek kultikus szerepe, addig másfelől szinte nem létezik ugyanezen személyek sírkultusza. Az okot nem tudom, de van egy sajátos eredmény, amely szervesen kötődik eddigi gondolatmenetemhez. Március 15-e rituáléjában nem szerepel Kossuth Kerepesi úti sírjának megkoszorúzása — noha itt van, Pesten —, ámde elengedhetetlen a „faragott képmás”, a kreált szimbólum, a Kossuth-szobor előtti tisztelgés. Tehát ha választani lehet a személy „fizikai valósága” és az imágó között, akkor az utóbbi lesz a nyertes. Ez viszont arról tanúskodik, hogy kulturálisan erősebb normának bizonyul a szakralizált képzet, mint a tényleges, a fizikailag is valóságos. Egyébként még azt is érdemes megjegyezni, hogy például Kossuth esetében olyan mauzóleumot építettek, amely köré szervezhető tömeg. De mindegy, hogy van-e mauzóleum Pesten, avagy eldugottabb sír Döblingben, avagy dóm Kassán — zarándoklat nem létezik.) Tovább is lehetne sorolni a kisebb-nagyobb kultuszokat, és bőven lehetne szólani a jórészt az első világháború után össznemzeti-állami rangra emelt Szent István-mitológiáról. A számbavétel munkája önmagában is túlmutatna az adott kereteken, így most csak egy mozzanatot szándékozom kiemelni: azt, amely változó személyeivel leginkább reprezentálja a magyar nagyság és dicsőség Istennel átlényegített kultikus tartalmát. Természetesen a millenniumi emlékműről van szó. S számunkra most nem is az a fontos, hogy a Szent Istvántól Ferenc Józsefig tartó ív túlvége Kossuth Lajosra módosult. Lényegesebb az, amin az idők során emberfia nem változtatott: az emlékmű s így a magyar történelem egészét Gábriel arkangyal uralja, kezében tartva a szent koronát. Tudjuk, hogy a hagyományos értelmezés szerint azért került az oszlop tetejére, a honfoglaló vezérek fölé, mert a legenda úgy tudja, hogy István álmában megjelent, s a kereszténység felvételére biztatta Géza fiát. Szempontunkból azonban Gábrielnek más értelme is van: ebben a szimbólumban ő jelent kapcsolatot a magyarok és Isten között. S miután fenn van, fentről jött, és kezében ott a korona, ezért nem pusztán a kereszténység jelképe, hanem a magyar államiság, a magyarság és Isten összefonódottságának szimbóluma; az a küldönc, aki miatt Isten a magyaroké lehet. S hogy mennyire nem erőltetett a fenti olvasat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ezredévi emlékmű fokozatosan nemzeti oltár lett: az itt tartott rendezvények az eucharisztikus kongresszustól a Nagy Imre-temetésig mind ezt bizonyítják. Tehát ha a magyarok istene a nemzet, illetve a nemzet országa, hazája, akkor a nemzet megnyilvánulása nem más, mint históriája, illetve az isteni lényeg kiteljesítésére hivatott személyiségek; következőleg a história jelképe lesz a nemzet oltára. Csakhogy ez az oltár és a sok-sok kisebb oltár is mind-mind faragott képmás. Nincs mit szépíteni: a második parancsolatot megszegtük. Faragott képmásoknak hódolunk, s históriánk bármennyire is magyarázhatja bűnünket, felmentést nem ad. A kérdés most már csak az: a féltőn szerető Isten mivel bünteti meg az apák vétkét fiaikban, harmad-negyed íziglen. A magyarok alternatív istene Ahhoz, hogy a büntetést vagy a büntetés lehetőségét láthassuk, szólni kell arról, ami a magyarok istenének egy másik arcát, másféle megvalósulását jelentette, illetve jelenthette volna. Ha igaz az, hogy az istenített nemzetet és a nemzetiesített Istent a polgárosodás igénye és folyamata hívta elő, akkor joggal felvethető: nem volt-e jele annak, hogy ez a fogalomkör a nemzettel egyenértékű olyan tagokkal bővüljön, amelyek szintén a polgárosodásból adódtak. Azaz reális elképzelés volt-e, hogy a magyarok istene nem olyan lesz, mint amilyen. Lehetett volna egy hasonló, de mégiscsak más Istenünk? A válasz többszörösen is igen, igen, igen. A reformkor — noha a nemzeti elemre helyezte a legnagyobb hangsúlyt — erejét jórészt abból merítette, hogy a nemzeten keresztül polgári állapotot ígért. Szabadságot. A nemzet és a szabadság kibogozhatatlanul egymásba fonódott 1848/49-ben. Petőfi a nemzetnek, a nemzetért esküszik, rabok tovább nem leszünk. S ha megnézzük a 48-as zászlókat — immár a zászlóra kötelezően feltűzött szalagokat —, akkor azt olvassuk: „Hazáért, Szabadságért, Alkotmányért”. Ettől lesz — egy másik felirat szerint — „borúra derű”. S a magyarok Mózese, Kossuth a legteljesebben, intranzigensen vallotta a zászlószalagok feliratait. Amikor 48/49-et leverték, akkor nemcsak a hazát alázták meg, nemcsak a nemzetet bántották, hanem a szabadságot is eltiporták. S Kossuth — pontosan ettől a felismeréstől vezérelve — élete hátralevő negyvenöt évében személyében kívánta egyesíteni a nemzet és a demokráciáig eljutó szabadság ideáját. A reformkor és 1848/49 belső intenciójában és „önszakralizálásában” többé-kevésbé harmonikusan ötvöződött a mai Kossuth Rádió szünetjeléül is szolgáló dal refrénje: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” S mehetünk tovább. A szabadsággal, a joggal ötvözött nemzetistenhez a századelő hozzátette az újabb, polgári szentséget, a személyiségjogát a maga öntörvényűségére. Ady Endre volt az, aki a nemzet, a szabadság iránti elkötelezettséget egyesítette az önkiteljesítés, a sodró erejű önmegvalósítás abszolút polgári ideológiájával. Számára — képletesen szólva — Vazul és a fekete zongora egyaránt szent és sérthetetlen mitologikus egységet alkotott. Nem véletlen, hogy istenként tisztelték és ördögként gyűlölték. Mégis, a magyar történelem úgy alakult, hogy Kossuth kívül rekedt saját hazáján, s Ady forradalma csak ifjú szívekben s nem valóságosságában tudott győzelemre vergődni. De mindez nem jelentette a magyarok alternatív istenének halálát. 1956 éppúgy visszanyúlt a reformkor, Kölcsey és Vörösmarty, 1848/49, Petőfi és Kossuth nemzetistenéhez, mint Ady perzselő önkiteljesítéséhez. A nemzet és a szabadság, a Kossuth-címer és a nemzetőr karszalag, a 12 pont és az ifjú szívekben megfogant akaratok egysége felvillantotta annak lehetőségét, hogy nem a Regnum Marianum, nem Papp Váry Elemérné hiszekegye s nem a kilúgozott tartalmú Kossuth-szobrok jelentik a magyarok istenének kizárólagos megvalósulását, bizonyították, hogy nemcsak az Árpád-sáv, a Hunyadipáncélos, a Botond-páncélautó, nem a Hungári földek Egyesült ősföld az egyetlen lehetőség arra, hogy egy nagy kérdőjel kerüljön a magyarok istenének lassan megkövesedett és agyonfaragott arca mellé. A büntetés : most itt vagyunk idegen istenek nélkül. Végre magunkra maradtunk a sajátunkkal. Helyzetünk azonban nem egyszerű, hiszen Istenünk arca öreg, s ráadásul sok-sok faragott képmást is teremtettünk. A büntetést nem kerülhetjük el. Három lehetőség áll előttünk. Megtartjuk régi, öreg istenünket, s akkor reményünk lehet arra, hogy egyszer majd lesz egy teljes Regnum Marianumunk, de csak fél Kölcseynk, fél Vörösmartynk, fél Kossuthunk marad. Adynk pedig egyáltalán nem lesz. Gondolatszabadságunk mindig két lépéssel előbb ér véget, mintsem intellektuális kapacitásunk. Radikálisan szembefordulunk a magyarok eddigi istenével, s újra kezdjük önmagunkat, történelmünket. Azt hazudjuk, hogy ami volt, az nincs többé. Ha ezt tesszük, akkor előbbutóbb idegen istenek költöznek be hozzánk. Lesz Isten, de nem a magyaroké. S ilyen éppen most volt. Megkeressük saját, mindig elfojtott, háttérbe szorított, kitaszított, alternatív istenünket, akinek lényege zárja ki a faragott képek újratermelését, így soha nem lesz még egy fél Regnum Marianumunk sem, de lesz egy teljes Kölcseynk, egy teljes Vörösmartynk, Kossuthunk s persze Adynk. Esetleg még egy 56-unk. Bármit is választunk, nehéz lesz végigélni, végigküzdeni. S pontosan ebben ál a féltőn szerető Isten büntetése, aki megbünteti az atyák vétkét a fiúkban. Harmad, negyed íziglen. GERŐ ANDRÁS 19 KRITIKA