Kritika 19. (1990)

1990 / 11. szám - Ludassy Mária: Kétszáz éves aktualitások – Jefferson szövegei. Fordította Tóth Zsuzsa

forradalom ellenségei közé sorol, mit sem érde­kel, ahogy azok a rágalmak sem, melyekkel a második mocskol. Amikor a rendőrség betil­totta e lapokat, egyaránt tiltakoztam. Nem az a kérdés, hogy a betiltott mű jó vagy rossz, hanem az, hogy rendőri betiltásuk az Emberi Jogok Deklarációjának megsértését jelent, meg­engedhetetlen támadást a szabadságjogok ellen. Meggyőződésem, hogy a sajtó szabadsága a leg­biztosabb korlát, melyet a legügyesebb zsarnok­ság sem képes kijátszani. . .” Condorcet szerint egyetlen szabad újság még a cárok trónját is képes lenne megingatni. M­eglehet, a restauráció után uralomra ke­rült ultramontán katolikusok, ultra­konzervatív királypártiak is így vélték, mert a gondolat- és szólásszabadság elleni támadásokat talán még a jakobinus terro­ristáknál is fontosabbnak tekintették. A külön­vélemény elfojtásának legbiztosabb módja egy olyan eszmeiség restaurálása, melyben a vita, a másság megjelenése logikailag lehetetlen. Ezen eszmerendszer bázisa az ultramontán katoliciz­mus alapdogmájának, a pápai csalhatatlanság­­nak a proklamálása. Ahogy a legélesebb elméjű ultramontán gondolkodó, de Maistre fogalma­zott: nem az a fontos, hogy a pápa tényleg tévedhetetlen-e, hanem hogy a pápának csalha­tatlannak kell lennie, különben a kritikus kétely és a végtelen viták újjáéledése elkerülhetetlen, márpedig a szellem eme hübrisze szülte a sza­badelvű rendszereket, az emberi jogok istente­len deklarációit. De Ronald-nál a társadalom a jók és a rosszak örök küzdelme, s a jó sohasem lehet toleráns a rosszal (lásd Robespierre két­­pártrendszerét!), a társadalom érdeke előbbre való, mint a társadalomellenes individualizmus szubverzív szellemének szabadsága. De Bonald így ír: „a modern szabadelvű filozófia az indivi­duális ember, a felfújt ÉN filozófiája, míg én a társadalmi ember, a MI tekintélytisztelő filo­zófiáját alkotom meg”. Főcenzori minőségében mondta: „Szememre hányták, mint az emberi jogok megsértését, hogy csorbítani merészeltem a gondolatszabadságot, de egy civilizált társada­lom nem engedheti meg inkább, hogy valaki másképp gondolkodjék, mint a hivatalos taní­tás, mint egy politikai társadalom azt, hogy valaki másképp cselekedjék, mint azt a törvé­nyek előírják.” Ezért a cenzor a társadalom alappillére: „Minden gondos szerző kikéri bará­tai véleményét, mielőtt megjelentetné művét. S lehet-e megbízhatóbb barát, mint a kormány­zat és azon megbízottjai, akik ekképp szólnak az író emberhez: »Barátként kérted ki tanácsun­kat írásodról, mely ellentétes politikai nézetet hirdet, mint melyek őrzésével a kormányzat megbízott minket. Csak a legfelvilágosultabb és a legerényesebb embereket nevezik ki cenzor­nak, megbízhatsz bennünk, a mi ítéletünkre bízhatod kéziratod sorsát. Tanácsadóid és ter­mészetes bíráid leszünk egyszersmind; gondos kézzel megmutatjuk, hogy mit kell megváltoz­tatnod, mit kell törölnöd művedből, mi meg­mondjuk, hogy mit kell hozzátenned cikked­hez, és atyai gonddal engedélyezhetjük vagy megtilthatjuk műved kinyomtatását, az egész társadalom érdekében, de főként saját érde­kedben. Csakis a gőg, az esztelen gőg lázadozhat egy ilyen bölcs és egyszersmind ilyen atyai intézkedés ellen!«” (Sur la liberté de presse Conservateur, 1817. június 18.) A jakobino-populista liberalizmus-kritika közvetlen szellemi örököse persze nem az ultra­montán katolicizmus (ez a régi jó inkvizícióra megy vissza), hanem a XIX. századi etatista szocializmus, a marxizmus tankönyvileg megál­lapított előfutára. Befejezésül egy bájos utópiá­ból idézek, a Petőfi által is kedvelt Cabet „Iká­­riájából”, mert a múlt századi utópiák ezen álma látszik századunkban a legkönnyebben ki­vihetőnek: „Egy bájos szerelmes dalról beszél­tek nekem, majd ez alkalommal megemlítették, hogy Ikáriában minden dal bájos, mivel itt senki sem nyomtathat ki semmit, még egy dal­szöveget sem, a Köztársaság engedélye nélkül. — hangzik a liberális lord útibeszámolója a megvalósult kommunizmus társadalmából. — Lehetetlen, kiáltottam fel, elképzelhetetlen, hogy a Köztársaság éppúgy cenzúrázná a műve­ket, mint a monarchiák! — Csak az biztos, felel­ték nekem, hogy itt mindenki csupán a Köztár­saság engedélyével írhat. De nem a demokrati­kus társadalom következménye ez? — Ám e következmény abszurd! — Miért lenne az: a Köztársaság csak bizonyos embereknek enge­délyezi, hogy műveiket megjelentessék, ahogy csak a gyógyszerészeknek engedi meg, hogy gyógyszert készítsenek. — A ti Köztársaságotok így despotikusabb, mint bármely despota! — De kedves uram, a szabadság nem abban áll, hogy mindent megtehessünk, csak arra van szabadsá­gunk, ami polgártársaink javát szolgálja. És bi­zonyos dalok morális mérget tartalmaznak, ami veszedelmesebb lehet a társadalom számára, mint a fizikai méreg! — Önök tehát a sajtósza­badság ellenfelei? — Nem, uram, mi hívei vagyunk a sajtószabadságnak az elnyomó királyságokban, de nem Itária szabad köztár­saságában!” LUDASSY MÁRIA* Elhangzott szeptember 22-én a Nyilvánosság Klub által szervezett Rendszerváltás és hagyományok című vitán. Kétszáz éves aktualitások Jefferson: Az emberek meggyőződése nem tartozik a polgári állam fennhatósága alá Törvényjavaslat a vallásszabadság törvénybe iktatására (82.szakasz) Jefferson ezzel a nagy jelentőségű törvény­­javaslattal az 1776-ban megkezdett folyamatot akarta betetőzni. A Függetlenségi Nyilatkozat után ez volt számára a legfontosabb, amit a szabadságért tett. A későbbiekben ez lett min­den szövetségi és állami alkotmány alapja az egyház és az állam viszonyának tekintetében. Madison megérezte, hogy milyen hatása lesz ennek, és 1786 januárjában, közvetlenül a tör­vényjavaslat elfogadása után ezt írta Jefferson­­nak: ,,Ez az ország mindörökre véget vetett az olyan nagyratörő reményeknek, melyek törvé­nyeket akarnak alkotni az emberi szellem szá­mára." (Dőlt betűvel és zárójelben olvashatók az eredeti törvényjavaslatból kihagyott részek és nagybetűvel a hozzáadások.) (Tudjuk, hogy az ember meggyőződése és hite nem saját akaratától függ, hanem önkénte­lenül formálódik szellemi tapasztalatai alapján, hogy­ MIVEL a Mindenható Isten szabadnak teremtette a szellemet (és azzal, hogy minden korlátozással szemben ellenállóvá tette, abbéli legfelső akaratát nyilvánította ki, hogy szabad is maradjon)­, hogy minden olyan próbálkozás, amely akár jogi büntetésekkel és terhekkel, akár állampolgári létében akadályozva befolyásolni akarja a szellemet, csak képmutatást és becste­lenséget fog szülni, és ellentétes vallásunk szent megalapítójának tervével, aki noha egyaránt ura a testnek és szellemnek, mégsem akarja sem az egyiken, sem a másikon tett erőszakkal terjesz­teni a vallást, bár mindenható hatalma képessé tenné rá (hanem az értelemre tett hatásával kíván újabb és újabb híveket szerezni neki)­, hogy a világ legnagyobb részén a történelem során téves vallásokat hozott létre és tartott fenn az a szentségtörő önteltség, amellyel mind a politikai, mind az egyházi törvényhozói és uralkodói hatalom, melyek — noha maguk is csak gyarló és köznapi emberekből álnak — saját meggyőződésüket és gondolkodásmódju­kat kiátva ki egyedül igaznak és csalhatatlan­nak, elnyomták mások hitét, így próbává meg saját meggyőződésüket másokra rákényszeríte­ni; hogy a zsarnokság bűnébe esik mindenki, aki arra kényszerít egy embert, hogy pénzzel járul­jon hozzá egy olyan meggyőződés terjesztésé­hez, melyet nem vall, és amelytől borzad; hogy még ha csak arra kényszerítünk is vánkit, hogy saját vallási meggyőződésének ezt vagy azt a tanítóját támogassa, akkor is megfosztjuk attól a szabadságtól, hogy annak a lelkésznek fizet­hesse adóját, akinek erkölcsei számára példa­mutatóak, és akinek érzése szerint a legnagyobb ereje van arra, hogy az embereket a becsület útjára vezesse; a papoktól pedig így megvonjuk a személyes magatartásuk elismerését kifejező időnkénti jutalmakat, melyek további buzdítást adnának nekik az emberiség tanításának ko­moly és lankadatlan munkájában; hogy állam­­polgári jogaink nem függnek szorosabban össze­válási meggyőződésünkkel, mint a fizikáról vagy a geometriáról vallott felfogásunkká, és éppen ezért, ha bármelyik álampolgárt méltat­lannak ítéljük a köz bizalmára oly módon, hogy csak akkor láttatik alkamasnak v­amely bizalmi vagy jövedelmező hivatal betöltésére, ha ezt vagy azt a válási meggyőződést vallja vagy megtagadja, azoktól a privilégiumoktól és elő­nyöktől fosztjuk meg őt ítélőképesség nélkül, melyekre neki ugyanúgy, mint a többi álam­polgárnak természetes joga van; hogy ha azokat, akik kifelé valamely vallás hívének válják magu­kat, világi rangok és javak adományozásával megvesztegetjük, az éppen annak a válásnak fog alapjaiban ártani, melyet pártolni szándé­kozunk, hogy noha bűnösök azok, akik nem álnak ellent az ilyen kísértésnek, azok sem ár­tatlanok, akik a csalétket elébük teszik; (hogy az emberek meggyőződése nem tartozik a pol­gári állam fennhatósága vagy bírói illetékessége alá;) hogy veszélyes tévedés megengedni a nem 32 KRITIKA

Next