Kritika 19. (1990)
1990 / 9. szám - Hollós Máté: Intráda – Fekete Gyula - Rózsa Mária: A hallás iskolája – Elias Canetti 85 éves
a jegyző az unokahúgára (kit nőül szeretne venni), Cassandre a lányára. No meg e hölgyek titkos imádóit. Ki más lenne Ámor követe, mint az egyik hölgy szobalánya, Florinette s az egyik imádó szolgája, a már nevével is furfangot sejtető Scapin, akik maguk sem maradnak közömbösek egymás iránt. A pityókás öregurak egyikének, Cassandre-nak kék kalapját cselesen egy Scapin által hozott kisebb ugyanolyan fejfedőre cserélik ki, hozzáidomítva parókáját is. A jegyzővel is elhitetik: titokzatos kór nagyobbította meg Cassandre fejét, sőt az övét is. Meglelik a „csodadoktort”, Esculapint, aki nem más, mint Scapin, s aki természetes gyógymódot rendel: a szerelmesek egymásra találását. Lajtha műve, megőrizve a commedia dell’arte hangulatát, magasrendű színpadra emeli a librettót. Mondhatnám: a szentendrei Főtér mulatságát adja elő Andrássy úti kőszínházi köntösben. Valami különöset tudott Lajtha 1948-50-ben, mikor A kék kalapot komponálta: karakteres, ritmikus, színes, könnyed zenét írni, anélkül, hogy akár utánérzővé, akár operettessé vált volna. Nem nyomta vállát az a súly, ami századunk zeneszerzőjét gyakorta: a szórakoztatásban való gátlás. Oly természetesen intonál és fest alá, mint a vígopera klasszikusai, felhasználva zeneszerzői személyiségének és eszköztárának teljességét. A veleszületett magyaros népdalsorszerkezetet éppúgy, mint a természetévé vált franciás hangszerelést meg virtuóz stílusjátékok özönét. Mindezt beépíti a cselekmény helyszínébe és idejébe, egy megnevezetlen, 1700 körüli, európai vidéki városba. Változatos ízekkel kínál mindjárt a kezdetkor a Doktor, a Jegyző és Cassandre tér cettje, amit a három hölgy: Coraline, Violette és Sylvie a szót egymástól átvevő közös áriája és madrigálszerű hármasa követ. Scapin bemutatkozása után a hódolókat is tercettben ismerjük meg, de míg a vének hangvételében irónia húzódott meg, az ifjakéban elszántság. Az áriák, duettek, tercettek és nagyobb együttesek szorosan követik egymást, jelentős megállások nélkül. Egyenként mind felépülnek, s nem töredezik darabokra sokszínű anyaguk. A zenekar az opera mestereire jellemző módon szervezi a zenei folyamatot, szerepe nem fokozódik le illusztratívvá vagy reagálóvá. Választékos harmóniai fordulatokat élvezhetünk anélkül, hogy a szerző kihangsúlyozná azokat. Az énekesek igazi szerepeket alakítanak, az operaműfajban hagyományos nehézségekkel kell megküzdeniük. Közülük is Florinette kapja a legcsillogóbb lehetőséget: könnyed, rövid hangokat gyöngyözhet, miközben a koloratúrszoprán csúcsait kell természetes egyszerűséggel érintenie. (Kertesi Ingrid excellál, midőn a magas c fölötti /-et is elénk pöccinti.) Meghatóan szép, amint Florinette és Scapin duettje — félig-meddig adatközlő jelenetek mögé beúszik két szerelmespár hosszabb hangértékekben mozgó kvartettje. A vének újabb tercettje („Oly jó a rum, hát töltsétek!”) csak egyike a fülbemászó tételeknek, amelyek odaszögezik székéhez a huszadik századi zenétől ódzkodó hallgatót is. A francia eredeti szöveghez hű a magyar fordítás, amelyet Róna Frigyes kezdett el, de halála már a darab elején kivette kezéből a tollat. Dalos László folytatta — énekes és hallgató teljes megelégedésére, prozódiai tökéllyel, szellemesen. A Scapint alakító baritonista (Bordás György) pompásat komédiázik Esculapin bőrébe bújva, s az ő motívumait veszi át a végkifejletben, „szerelmi kettősükben” Florinette. A többi szereplő (Tóth János, Szüle Tamás, Fülöp Attila, Pánczél Éva, Bokor Jutta, Ardó Mária, Martin János, Bándi János és Hormai József) is magas fokon oldotta meg feladatát a Selmeczi György vezényelte Rádiózenekar közreműködésével. Hősi munkát végzett a szólisták egyeztetési nehézségei miatt szűkre szabott felvételi óraszámban a karmester. A zenei rendező, Bárány Gusztáv és a hangmérnök, Jeney Sándor még térhatással is fokozta az élményt. Lajtha művének talán azért is kellett négy évtizeden át fiókban hevernie, mert hangszerelése befejezetlenül maradt. Tán kedvét szegték az idők, hogy a mű zongorakivonatának teljes és hangszerelése nagyobb felének elkészítése után a haláláig eltelt 13 évben nem tért vissza hozzá. A pályatárs-barát, Farkas Ferenc vállalta, hogy kiegészíti a partitúrát. Munkája tökéletességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem hallható az a pillanat, ahol Lajtha tollát átvette. 1946-ban a Francia Rádió riportere megkérdezte Lajtha Lászlótól: mivel foglalkozott 1938 óta? „Az elveszett szépséget kerestem” — hangzott a válasz. Ha most azt kérdeznénk tőle, mit tett 1948-50-ben, azt felelhetné: az elveszett vígoperát kereste. A zeneszerző 1992-es centenáriumára megérdemelné — azaz megérdemelnénk mi, a közönség —, hogy színpadon láthassuk A kék kalapot. Mert Lajtha az elveszett operakomédiát megtalálta. H. M. 47 INTRÁDA Fekete Gyula Hogyan indul egy zenei pálya Kalocsáról az 1970-es években? Fekete Gyula énekzenei általánosba és zeneiskolába jár, zongoristának javasolják a győri zeneművészeti szakközépiskolába. Ott épp hiány van zeneszerző hallgatóban . Reményi Attila kirepült már a Főiskola felé, új fészket kell rakni. Draskóczy László növendékeként Fekete kezd ismerkedni a mesterséggel, amit Bozay Attila zeneakadémiai osztályában teljesít ki. Végigjárja a század második felének ideáljait. Stockhausentől Xenakishoz, Ligetihez csapódik, mígnem fölismeri: nem elégítik ki ezek az irányzatok, nem tetszenek annyira fülének, mint eszének. Fiatal tanárai, Vajda János, Orbán György hatására a tonalitás felé fordul, azaz leveti a hangnemhez kötődéssel szembeni, századközépi gátlásokat. Szabad dallamokat formál, énekel a hangszereken is. Mint a Tomkins Énekegyüttes tagja ez az éneklés a hivatás szintjén jelenik meg nála. Ez különösen érzékennyé teszi mint vokális szerzőt. Eddigi legnagyobb szabású műve a Kamarakantáta Tóth Árpád verseire. Tenor hangra írt zongorakíséretes dalok és kíséret nélküli kórustételek váltják benne egymást. A dalok hangulatát a lehajló és felkúszó kis szekundok (legközelebbi szomszédhangok) és ezek sorozatai (kromatikus skálamenetek) határozzák meg: a zenetörténet jelrendszerében a bánat, a belső feszültség kifejezői („nem adhatok zenéked, csak ily borús zenéket”, „egy szív az esti réten, a füvön, a sötéten hallgatva fáj”). A kartételek madrigaleszk hangvétele hozza a költők és a zeneszerző — másik arcát, a borongó mellé a játékost. Fekete jóízűen csettintgeti a „kocsma zagyva fröccse” és az „ábrándoknak táncos öccse” szavakat, átvéve a költő által kínált akusztikus ötletet, s megtoldva váltakozó hoszszúságú ütemek fülcsiklandozó hatásával. Virtuózan festi le a „csupa lila láng”-ot, amidőn az osztott szólamok révén a kamarakórus tobzódó sokasággá lobban föl. Talán az a legfontosabb zeneszerzői erény: minden annyi ideig tart, amennyi legalább szükséges ahhoz, hogy átjöjjön a rivaldán és sohasem tovább, mint ameddig még élvezheti a hallgató. Egyszercsak fordulat a kantátában: komor akkordok tudatják, hogy „Laktam már a magány monostorát”, s a lemondó hangot temetve tetőpontra jut föl az énekszólista: „Mutasd az utat, ó, messzi szerelem”. Ennek árnyékában szólal meg csendesen a kar: „Magam vagyok. Nagyon.” S bár a „Meddő órán” vers nehezen képzelhető el kórus ajkán, ebben a környezetben megőrzi mély szubjektivitását. A tenorista pedig mintha csak a lélek — a kórus — mélyéből sóhajtana föl, töredékekben énekli: „Olyan jó hinni, Istenem”. S az előadók teljes létszámához csatlakozó zongora a kantátát kezdő akkordra csendíti ki a művet, a hangnemet oldó, étert bővített hármashangzatra. Fekete Gyula megénekelteti még a dörmögő nagybőgőt is. A darab címe Szóló - e hangszer irodalmában még a műfaj is igen ritka. A gambacsalád utolsó, nem múzeumból előásott fajtája, a nazális óriás vonós játékosa nagy lehetőséget kap a zeneszerzőtől. Megmutathatja, ő is képes arra, ami hegedűsöknek, gordonkásoknak megadatott: üveghangok megszólaltatására, saját dallamjátékának pengetett hangokkal való kíséretére, tremolóra és glissandóra, és ami a legfontosabb: bensőséges éneklésre, vallomásos hangra, amit a virtuóz felfejlesztés után s az ugyancsak hatásos rövid epilógus előtt van alkalma bemutatni. E darab sikere is bátoríthatta Feketét, hogy diplomaművéül Nagybőgőversenyt írjon. A szerző itt tobzódik a visszahódított hangnemi gondolkodásban. Vállaltan eklektikus, a szórakoztatás célját is szolgáló, kissé filmzeneszerű a stílusa. A film — a nagy szerelem. Ki tudja, elérhető-e még Fekete Gyula számára ifjúkori vágya, a filmrendezés? A zeneszerzés mindenesetre közeli hozzá. A film ugyanis talán még a vizuálisnál is fontosabb síkján ugyanoly időbeli művészet, mint a zene. Szinte filmre vihető Fekete Gyula ütőhangszeres szólistára írt műve, a Pulsus. Gazdaságosan bánik a nem kevésféle instrumentummal, de mindig központi, jól követhető szálra fűzi fel sokszínűségüket. A koreográfus sem csalódnék, ha meghallgatná. Ez a mű a Hungaroton SLPX 12946-os számú lemezén hallható. Mikor annyi idősek voltunk, mint most az 1962-ben született Fekete, kemény harcot vívtunk egy, a nemzedékünket bemutató antológialemezért. A mai induló komponistáknak évente jön egy közös korongja. Ők viszont a rádiófelvételeket nélkülözik, legföljebb hangversenyeik kerülnek az éter hullámaira. Műveiket nem nyomtatják ki, így alig akad promócós csatorna, amelyen keresztül egy külföldi előadó megismerkedhet azokkal. Sok lakat zárja az asztalfiókot. Arra a konok kitartásra van szüksége a fiatal komponistának, amely ott dobog a Pulsus dobjaiban. De aggódom: a mindig mosolygós szemű, szelíd Fekete Gyula segítség híján fel tudja-e nyitni a lakatokat? HOLLÓS MÁTÉ A hallás iskolája Elias Canetti 85 éves Canetti önéletrajzában egy helyen azt írja, hogy zürichi évei alatt értette meg Ghiberti művészete kapcsán, hogy az ember egy vagy két műnek is szentelheti életét. Bécsben Karl Kraus előadásain tanulta meg, mit jelent a hallás: „Bármi, ami csak elhangzott, bárhol, bármikor, bárki szájából, az mind-mind arra kínálkozott, hogy meghallja az ember, a világnak egy eddig nem is sejtett dimenziója nyílt meg előttem, s mivel engem ember és nyelv kapcsolata érdekelt, mindenféle változatában, számomra talán ez volt a legjelen- KRITIKA