Kritika 19. (1990)

1990 / 9. szám - Hollós Máté: Intráda – Fekete Gyula - Rózsa Mária: A hallás iskolája – Elias Canetti 85 éves

a jegyző az unokahúgára (kit nőül szeretne venni), Cassandre a lányára. No meg e hölgyek titkos imádóit. Ki más lenne Ámor követe, mint az egyik hölgy szobalánya, Florinette s az egyik imádó szolgája, a már nevével is furfangot sej­tető Scapin, akik maguk sem maradnak közöm­bösek egymás iránt. A pityókás öregurak egyi­kének, Cassandre-nak kék kalapját cselesen egy Scapin által hozott kisebb ugyanolyan fejfe­dőre cserélik ki, hozzáidomítva parókáját is. A jegyzővel is elhitetik: titokzatos kór nagyob­­bította meg Cassandre fejét, sőt az övét is. Meglelik a „csodadoktort”, Esculapint, aki nem más, mint Scapin, s aki természetes gyógy­módot rendel: a szerelmesek egymásra találását. Lajtha műve, megőrizve a commedia dell’arte hangulatát, magasrendű színpadra emeli a librettót. Mondhatnám: a szentendrei Főtér mulatságát adja elő Andrássy úti kőszínházi köntösben. Valami különöset tudott Lajtha 1948-50-ben, mikor A kék kalapot kompo­nálta: karakteres, ritmikus, színes, könnyed zenét írni, anélkül, hogy akár utánérzővé, akár operettessé vált volna. Nem nyomta vállát az a súly, ami századunk zeneszerzőjét gyakor­ta: a szórakoztatásban való gátlás. Oly természe­tesen intonál és fest alá, mint a vígopera klasszi­kusai, felhasználva zeneszerzői személyiségének és eszköztárának teljességét. A veleszületett ma­gyaros népdalsorszerkezetet éppúgy, mint a ter­mészetévé vált franciás hangszerelést meg vir­tuóz stílusjátékok özönét. Mindezt beépíti a cselekmény helyszínébe és idejébe, egy megne­­vezetlen, 1700 körüli, európai vidéki városba. Változatos ízekkel kínál mindjárt a kezdetkor a Doktor, a Jegyző és Cassandre tér cettje, amit a három hölgy: Coraline, Violette és Sylvie a szót egymástól átvevő közös áriája és madrigál­szerű hármasa követ. Scapin bemutatkozása után a hódolókat is tercettben ismerjük meg, de míg a vének hangvételében irónia húzódott meg, az ifjakéban elszántság. Az áriák, duettek, tercettek és nagyobb együttesek szorosan köve­tik egymást, jelentős megállások nélkül. Egyen­ként mind felépülnek, s nem töredezik dara­bokra sokszínű anyaguk. A zenekar az opera mestereire jellemző módon szervezi a zenei folyamatot, szerepe nem fokozódik le illusztra­tívvá vagy reagálóvá. Választékos harmóniai fordulatokat élvezhetünk anélkül, hogy a szerző kihangsúlyozná azokat. Az énekesek igazi szerepeket alakítanak, az operaműfajban hagyo­mányos nehézségekkel kell megküzdeniük. Kö­zülük is Florinette kapja a legcsillogóbb lehető­séget: könnyed, rövid hangokat gyöngyözhet, miközben a koloratúrszoprán csúcsait kell ter­mészetes egyszerűséggel érintenie. (Kertesi Ingrid excellál, midőn a magas c fölötti /-et is elénk pöccinti.) Meghatóan szép, amint Flori­nette és Scapin duettje — félig-meddig adat­közlő jelenete­k mögé beúszik két szerelmespár hosszabb hangértékekben mozgó kvartettje. A vének újabb tercettje („Oly jó a rum, hát töltsétek!”) csak egyike a fülbemászó tételek­nek, amelyek odaszögezik székéhez a huszadik századi zenétől ódzkodó hallgatót is. A francia eredeti szöveghez hű a magyar for­dítás, amelyet Róna Frigyes kezdett el, de ha­lála már a darab elején kivette kezéből a tollat. Dalos László folytatta — énekes és hallgató tel­jes megelégedésére, prozódiai tökéllyel, szelle­mesen. A Scapint alakító baritonista (Bordás György) pompásat komédiázik Esculapin bőré­be bújva, s az ő motívumait veszi át a végkifej­letben, „szerelmi kettősükben” Florinette. A többi szereplő (Tóth János, Szüle Tamás, Fülöp Attila, Pánczél Éva, Bokor Jutta, Ardó Mária, Martin János, Bándi János és Hormai József) is magas fokon oldotta meg feladatát a Selmeczi György vezényelte Rádiózenekar közreműködésével. Hősi munkát végzett a szó­listák egyeztetési nehézségei miatt szűkre sza­bott felvételi óraszámban a karmester. A zenei rendező, Bárány Gusztáv és a hangmérnök, Jeney Sándor még térhatással is fokozta az élményt. Lajtha művének talán azért is kellett négy évtizeden át fiókban hevernie, mert hangszere­lése befejezetlenül maradt. Tán kedvét szegték az idők, hogy a mű zongorakivonatának teljes és hangszerelése nagyobb felének elkészítése után a haláláig eltelt 13 évben nem tért vissza hozzá. A pályatárs-barát, Farkas Ferenc vállalta, hogy kiegészíti a partitúrát. Munkája tökéletes­ségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem hallható az a pillanat, ahol Lajtha tollát átvette. 1946-ban a Francia Rádió riportere megkér­dezte Lajtha Lászlótól: mivel foglalkozott 1938 óta? „Az elveszett szépséget kerestem” — hang­zott a válasz. Ha most azt kérdeznénk tőle, mit tett 1948-50-ben, azt felelhetné: az elveszett vígoperát kereste. A zeneszerző 1992-es cente­náriumára megérdemelné — azaz megérdemel­nénk mi, a közönség —, hogy színpadon láthas­suk A kék kalapot. Mert Lajtha az elveszett operakomédiát megtalálta. H. M. 47 INTRÁDA Fekete Gyula H­ogyan indul egy zenei pálya Kalocsáról az 1970-es években? Fekete Gyula ének­zenei általánosba és zeneiskolába jár, zongoristának javasolják a győri zeneművészeti szakközépiskolába. Ott épp hiány van zeneszer­ző hallgatóban . Reményi Attila kirepült már a Főiskola felé, új fészket kell rakni. Draskóczy László növendékeként Fekete kezd ismerkedni a mesterséggel, amit Bozay Attila zeneakadé­miai osztályában teljesít ki. Végigjárja a század második felének ideáljait. Stockhausentől Xena­­kishoz, Ligetihez csapódik, mígnem fölismeri: nem elégítik ki ezek az irányzatok, nem tetsze­nek annyira fülének, mint eszének. Fiatal tanárai, Vajda János, Orbán György hatására a tonalitás felé fordul, azaz leveti a hangnemhez kötődéssel szembeni, századközépi gátlásokat. Szabad dallamokat formál, énekel­­ a hangsze­reken is. Mint a Tomkins Énekegyüttes tagja ez az éneklés a hivatás szintjén jelenik meg nála. Ez különösen érzékennyé teszi mint vokális szerzőt. Eddigi legnagyobb szabású műve a Kamara­kantáta Tóth Árpád verseire. Tenor hangra írt zongorakíséretes dalok és kíséret nélküli kórus­tételek váltják benne egymást. A dalok hangu­latát a lehajló és felkúszó kis szekundok (legkö­zelebbi szomszédhangok) és ezek sorozatai (kromatikus skálamenetek) határozzák meg: a zenetörténet jelrendszerében a bánat, a belső feszültség kifejezői („nem adhatok zenéked, csak ily borús zenéket”, „egy szív az esti réten, a füvön, a sötéten hallgatva fáj”). A kartételek madrigaleszk hangvétele hozza a költő­k és a zeneszerző — másik arcát, a borongó mellé a játékost. Fekete jóízűen csettintgeti a „kocsma zagyva fröccse” és az „ábrándoknak táncos öccse” szavakat, átvéve a költő által kínált akusztikus ötletet, s megtoldva váltakozó hosz­­szúságú ütemek fülcsiklandozó hatásával. Vir­tuózan festi le a „csupa lila láng”-ot, amidőn az osztott szólamok révén a kamarakórus tob­zódó sokasággá lobban föl. Talán az a legfonto­sabb zeneszerzői erény: minden annyi ideig tart, amennyi legalább szükséges ahhoz, hogy átjöjjön a rivaldán és sohasem tovább, mint ameddig még élvezheti a hallgató. Egyszercsak fordulat a kantátában: komor akkordok tudat­ják, hogy „Laktam már a magány monostorát”, s a lemondó hangot temetve tetőpontra jut föl az énekszólista: „Mutasd az utat, ó, messzi szerelem”. Ennek árnyékában szólal meg csen­desen a kar: „Magam vagyok. Nagyon.” S bár a „Meddő órán” vers nehezen képzelhető el kórus ajkán, ebben a környezetben megőrzi mély szubjektivitását. A tenorista pedig mintha csak a lélek — a kórus — mélyéből sóhajtana föl, töredékekben énekli: „Olyan jó hinni, Iste­nem”. S az előadók teljes létszámához csatla­kozó zongora a kantátát kezdő akkordra csen­díti ki a művet, a hangnemet oldó, étert bőví­tett hármashangzatra. Fekete Gyula megénekelteti még a dörmögő nagybőgőt is. A darab címe Szóló - e hangszer irodalmában még a műfaj is igen ritka. A gam­­bacsalád utolsó, nem múzeumból előásott faj­tája, a nazális óriás vonós játékosa nagy lehető­séget kap a zeneszerzőtől. Megmutathatja, ő is képes arra, ami hegedűsöknek, gordonkásoknak megadatott: üveghangok megszólaltatására, sa­ját dallamjátékának pengetett hangokkal való kíséretére, tremolóra és glissandóra, és ami a legfontosabb: bensőséges éneklésre, vallomásos hangra, amit a virtuóz felfejlesztés után s az ugyancsak hatásos rövid epilógus előtt van al­kalma bemutatni. E darab sikere is bátoríthatta Feketét, hogy diplomaművéül Nagybőgőver­senyt írjon. A szerző itt tobzódik a visszahódí­tott hangnemi gondolkodásban. Vállaltan eklek­tikus, a szórakoztatás célját is szolgáló, kissé filmzeneszerű a stílusa. A film — a nagy szerelem. Ki tudja, elér­hető-e még Fekete Gyula számára ifjúkori vágya, a filmrendezés? A zeneszerzés minden­esetre közeli hozzá. A film ugyanis talán még a vizuálisnál is fontosabb síkján­­ ugyanoly időbeli művészet, mint a zene. Szinte filmre vihető Fekete Gyula ütőhangszeres szólistára írt műve, a Pulsus. Gazdaságosan bánik a nem kevésféle instrumentummal, de mindig köz­ponti, jól követhető szálra fűzi fel sokszínűsé­güket. A koreográfus sem csalódnék, ha meg­hallgatná. Ez a mű a Hungaroton SLPX 12946-os szá­mú lemezén hallható. Mikor annyi idősek vol­tunk, mint most az 1962-ben született Fekete, kemény harcot vívtunk egy, a nemzedékün­ket bemutató antológialemezért. A mai induló komponistáknak évente jön egy közös korong­ja. Ők viszont a rádiófelvételeket nélkülözik, legföljebb hangversenyeik kerülnek az éter hul­lámaira. Műveiket nem nyomtatják ki, így alig akad promócós csatorna, amelyen keresztül egy külföldi előadó megismerkedhet azokkal. Sok lakat zárja az asztalfiókot. Arra a konok kitartásra van szüksége a fiatal komponistának, amely ott dobog a Pulsus dobjaiban. De aggó­dom: a mindig mosolygós szemű, szelíd Fekete Gyula segítség híján fel tudja-e nyitni a laka­tokat? HOLLÓS MÁTÉ A hallás iskolája Elias Canetti 85 éves C­anetti önéletrajzában egy helyen azt írja, hogy zürichi évei alatt értette meg Ghiberti művészete kapcsán, hogy az ember egy vagy két műnek is szentelheti életét. Bécsben Karl Kraus előadásain tanulta meg, mit jelent a hallás: „Bármi, ami csak el­hangzott, bárhol, bármikor, bárki szájából, az mind-mind arra kínálkozott, hogy meghallja az ember, a világnak egy eddig nem is sejtett di­menziója nyílt meg előttem, s mivel engem em­ber és nyelv kapcsolata érdekelt, mindenféle változatában, számomra talán ez volt a legjelen- KRITIKA

Next