Kritika 19. (1990)

1990 / 11. szám - Interjút készítette Láng Zsuzsa: A cizellált agresszivitástól az intellektu7ális élig avagy Orbán Viktor már nem polgárokat pukkaszt

Többen tanácsolták, hogy ne is egy, de mindjárt két szál virágot hozzak neked. Már egyről sem tudnám, miért kapom. Azért, mert Viktor-nap van. Tényleg ... És a másodikat mivel érdemel­ném ki? Azzal, hogy újabban azt mondják: ami­lyen kibírhatatlanul agresszív kölyök volt még tavaly is ez az Orbán Viktor — éppen az a fajta, akit az öregebbek legszíveseb­ben a térdükre fektettek és jól elfenekel­­tek volna —, olyan érett politikus lett mostanára. Ezt most hallom először, legalábbis a sze­membe még nem mondta senki. Persze, igaz, ami igaz, a Fidesztől soha nem állt távol egy kis agresszivitás, és attól sem estünk kétségbe, ha megnyilvánulásaink alkalmával éppen puk­kadtak a polgárok. De — jóllehet soha nem ez volt a lényeg — vélt vagy valós arroganciánk nyilván sokakat bosszantott. Vélt? . . . Ezt aligha mondhatod komo­lyan! Hogy mást ne mondjak, tavaly, a Temetésen az a bizonyos, sokat emlege­tett beszéded az idősebb korosztály szá­mos képviselőjét az infarktus szélére kergette. Ebből is látszik, hogy egy év milyen nagy idő. Ugyanis az a beszéd rendkívül összefogott, bizonyos vonatkozásban cizellált remekmű, elsőrangú politikai szónoklat volt. Egyik vitat­hatatlan és elévülhetetlen érdeme például, hogy éppen öt percig tartott. Nagyon vigyáztam arra, hogy egyetlen másodperccel se lépjem túl a megengedett időt — ezzel aztán körülbelül egye­dül is maradtam a beszédmondók között, több­ségük szemrebbenés nélkül szavalt vagy egy fél órát. De szerintem bizony a megbízhatóság, a szavahihetőség ott kezdődik, ahol az öt perc véget ér. Egyébként nagyon örülök, hogy éppen ezt a beszédet említettem állítólagos pimaszsá­gom megfellebbezhetetlen bizonyítékaként, mert itt a kiváló alkalom, hogy bebizonyítsam — tökéletesen igazam volt. Én akkor, ott, szó szerint ezt mondtam: „Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdé­séről.” Ne nagyon csodálkozz, hogy még most, egy év után is fejből fújom, de életemben nem dol­goztam annyit fogalmazványon, mint éppen ezen. Ha figyeltél, észre kellett venned, hogy ennek a mondatnak minden szava mögött száz másik barokkos körmondat és egy komplett eszmerendszer rejtőzik. Mert ugyebár az „olyan kormányt választhatunk” — szabad és demokra­tikus választásokat feltételez, „amely tárgya­lásokat kezd” — vagyis tárgyalásokra is képes, vagyis szóba áll vele a világ; „az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről” — értsd: nem kivonulni kell haladéktalanul, semmi „ruszkik haza” kitétel, csak a szép, sze­líd, megkezdett kivonulás lenne kívánatos. Elég megdöbbentő. Nemcsak azért, mert röpke tizenöt hónap messzeségéből is már valami „ki az oroszokkal” típusú ultimá­tumra emlékszem — valószínűleg nem egyedül én —, de még hevenyészett szö­vegelemzés mellett is nehéz tagadni az összefogottságot, vagy ha a cizelláltság­­nak jobban örülsz, hát azt. És csak mel­lesleg említem, hogy ötperces szónokla­tod félperces jóslata első szótól az utol­sóig bekövetkezett. Hát akkor ennyit a pofozni való agresszivi­tásról . . . No, nem mintha csodálkoznék azon, hogy sokakban, főleg az idősebb emberekben sikerült előcsalogatnom a tenyérviszketést. Hiszen hiába nem úgy kezdődött a beszéd, hogy „Pupákok, most figyeljetek!”, ettől még nehe­zen volt tűrhető, hogy egy „fideszes” oktatja a népet, követel, okol és indokol — nem egészen egy esztendővel az után, hogy a hatalom figyel­meztetően ráemelte mutatóujját, jelezve, hogy nem tetszik, amit csinálunk, baj lesz, ha nem hagyjuk abba. Az üldöztetésekre gondolsz? Ugyan már! Én tényleg tudom, mit jelent az üldöztetés, és éppen ennek ismeretében állítom, hogy minket már nem üldöztek. Legföljebb megpróbálták kicsit kellemetlenné tenni a Fidesz alapító tagjainak életét. Kicsit fenyege­tőztek, kicsit be akartak zárni minket — ez minden. De akkor már 1988-at írtunk, a rend­szer omladozófélben volt, a hatalom végnapjait élte. De téged beidéztek, és ahelyett, hogy szé­pen, illedelmesen, kiöltözve, lenyalt hajjal megjelentél volna az adott időpontban, te inkább felhívtad telefonon a beidéződet, és az iránt érdeklődtél: magánügyben vagy más célból óhajt látni. .. Persze. Ugyanis az illető formahibás idézést küldött, ezért aztán fel kellett hívnom az ügyészségen — váljunk csak, azt hiszem még a nevére is emlékszem — Kovács Attilát, aki álamellenes bűncselekm­éyekkel volt hivatott foglalkozni, és meg kelett kérdeznem tőle, hogy ezt a postázott izét magánlevélnek tekint­sem-e. Erre azt vánszolta: is-is. Na, mondtam, olyan műfaj, hogy is-is márpedig nincs. Magán­jellegű beszélgetésre nem akarok bemenni, for­mahibás idézésre pedig nem vagyok köteles megjelenni. Nagyjából itt tartottam, amikor egyszerűen letette a kagylót. Meg sem értem, hogy miért. Egyébként az ilyesfajta magatartást mélységesen elítélem, úriemberhez méltatlan­nak tartom . . . De azért azt talán megengeded, hogy az ehhez hasonló megnyilvánulásaid nem voltak egészen mentek a virtustól sem . . . Még mielőtt vaami rettentő nagy hősnek látszanék, sietek megismételni, hogy mindez már az utóbbi időkben történt. Ekkor már a demokratikus ellenzék „klasszikusai” visszakap­ták útleveleiket is, ebben az időben Demszky Gábor és Haraszti Miklós már kimehetett Ame­rikába. Nyilván más lett volna a helyzet tíz vagy éppen öt évvel korábban. De a mi szerepünk­­szereplésünk kezdete már lazább fogású időkre esett. Szerencsére. Mert ugyanennyi erővel sokkal tovább is tarthatott volna. És akkor nekünk is, „elődeinkhez” hasonlóan, kijutott volna a perifériára szorulásból, a kirúgatásból, a szakmától való eltiltásból, és mi is teljesen értelmetlen műszaki fordításból meg ilyesmik­ből élhettünk volna, bezárva és kizárva, bevont útlevéllel. Barátommal és Fidesz-alapító társam­mal, Kövér Lacival együtt akkor döntöttünk úgy, vállaljuk, amikor még kiállt, hogy lehet ez még sokkal keményebb is. Úgy gondoltuk , be­lefér. Nyilván elszánt döntés volt. Alighanem azzal is számoltatok, hogy a periféria olyankor elveszi az ember dacoló kedvét, s ami még rosszabb, a humorát is! Ez utóbbit nem hiszem. Ugyanis humornak bőviben voltunk a legszűkebb esztendőkben is. Abban voltunk a legbiztosabbak, hogy őszintén röhögve leszünk képesek meg- és túlélni a meg­próbáltatásokat. Az államrezonnal való dac lételemünk volt, igazi örömöt mindig az oko­zott, ha az ellenfeleket saját logikájukkal sike­rült legyőznünk. Megjegyzem, most is ezt csi­nálja a Fidesz. De hol vagyunk még a mosttól. . . Előbb az érdekelne, hogy eleve dafke-gyereknek születtél, vagy csak időközben változtál azzá? Borzalmasan rossz gyerek voltam, ha erre gondolsz. Pontosabban, a kötelmeket egyáltalán tizellált agresszivitástól az intellektuális élig avagy Orbán Viktor már nem polgárokat pukkaszt WEMKLE'­ 29 KRITIKA

Next