Kritika 21. (1992)
1992 / 8. szám - Lengyel László: Néma, kék idő – Papp Zsolt halálára
Szenzibilitására jellemző az, hogy fizikai rosszullét környékezte olyan üléseken vagy más hasonló helyzetekben, ahol a butaság, a rosszindulat és a burkolt erőszak tüntetett. De társadalomkutatóhoz bizonyára méltatlannak és önfelmentő gesztusnak is találta volna azt, hogy a morális ítész pózában tetszelegve, bárkit kukoricára térdepeltessen. Nem volt meg benne a jobbantudás önelégültsége. Soha nem volt kioktató, éppen szerénységével és egy-egy jól elhelyezett szkeptikus, kételyt sugárzó megjegyzésével hatott, rombolva a magától értetődőség dogmatikus zárványait. Elég volt az önreflexió beindításához, hogy mély rezignációval szólt egy fiatal nemzedék, a magyar ’68- asok nagy illúzióiról, akiket egy forradalmi, szocialista ideológia szellemében neveltek, de egy lefojtott élet realitásaiba és a változás politikai korlátaiba ütközve, még saját világuk reformját sem tudták elérni. Említett írása talán kissé nosztalgikus, de tisztességes számvetés ezzel a kudarcos helyzettel; egy elvetélt nemzedék reményeinek és csalódásainak rezignált látlelete volt. (S hogy mennyire őt igazolta az idő, azt bizonyítja e generáció különös háttérbe szorulása vagy visszahúzódása a mai politika színpadán.) Nehéz a búcsú Papp Zsolttól azért is, mert nemcsak tiszteletre méltó, hanem kivételesen szeretetre méltó ember is volt. Mai bundás indulaté, a harsányságot díjazó világunkban ennek különösen nagy hiányát érezzük. Igazán jó barát volt, valódi segítőkészség, és nemcsak felszínes parolázás jellemezte. Sok fiatal pályatársat segített útjára halk szavú bátorítással, amelyből a figyelmes, tapintatos kritika sem hiányzott. Jó szeme volt a tehetségesek kiszűrésére, azok közül, akik gyakran más indítékból sereglettek köréje. Nagy elfoglaltsága ellenére, mindig nyitott maradt a baráti eszmecserék iránt, inspirálta a társaságot, és maga is merített belőle inspirációt. Az időrabló, protokolláris eseményektől viszont szenvedett; gyűlölte az elvesztegetett időt, s mindig kereste a kibúvót. Külföldi útjain gyakran megszökött a kötelező program elől, hogy legalább néhány órára, egy-két napra az általa szeretett Walter Benjamin-i flaneur életét élhesse: ődöngjön a városban, és gyűjtse a visszahozhatatlan kulturális benyomásokat. Hogyan is válhatott volna másként útibeszámolóival éppúgy, mint a modern nyugati társadalom jelenségeit elemző tanulmányaival az européer szellem hazai képviselőjévé? Kedves menekülési trükkjei csak az ostobákat sérthették, akik nem értették meg, hogy csupán arra irányultak, hogy megteremtse magának azt a nevezetes Arany János-i kis független nyugalmat, melyben a vers megfoganhat. Az utóbbi időben csöndesebb lett, visszahúzódóbb; szemére is vetették, hogy miért hallgat Papp Zsolt? Már ebben a sürgető kérdésben is egyfajta politikai zsarolás rejlett, ami ellen tulajdonképpen mindig lázadozott. Én a javára írtam a hallgatását, azt, hogy nem állt be azok táborába, akik most a változások forgószelében jó bizonyítványukat lobogtatják, mindig készen állva az ügyeletes progresszív szerepének eljátszására. Pedig, jó lelkiismerettel ki is tagadhatná, hogy egy s más félresiklott? Azok az értékek, amelyeknek szószólója és közvetítője volt, nem állnak éppen a mai átmeneti kor zenitjén. Nem lett volna csoda, ha újra előadja egy szegény européer panaszait. Ám csak a mai túlpolitizált, sőt ismét túlideologizált légkörben tetszett Papp Zsolt magatartása egyáltalán tüntető vagy éppen gyáva hallgatásnak. Ő maga, ugyan kissé elkedvetlenedve a politikai regresszió némely jelenségeitől, olykor méltatlan támadásoknak is kitéve, mégiscsak nagy terveket szőtt: egyfajta új szellemi és kulturális indítás előkészítésén fáradozott, amely szembeszegül a múlt árnyai feltámadásával egy olyan világban, mely már a posztmodern problémáival terhes. S miután ismét a korszellem ellenében kellett haladnia, annál fontosabbnak ítélhette a szélesebb alapvetés szükségét. Étt is sírok, amikor fölfelé megyek a lépcsőn. A barátunk volt. De ő legalább túl van rajta - mondja. Az Isten verje meg az Isten verje meg! - vágok öklömmel a másik tenyerembe. Igen, ezt a szerencsétlen bolondot, és mindnyájunkat... Nyugodtan aludtam, amikor meghalt. Vagy talán bementem a másik szobába, betakarni a kislányomat. Vagy néztem ki a sötétbe. Valahol messze ott feküdt. Sohasem fogom megtudni, hogy mire gondolt még mibe kapaszkodott, kit hívott. Nekem húsz éve volt barátom. Először tanárom az egyetemen. Nem emlékszem, hogy hogyan és mikor ajánlotta föl nekem, a kezdőnek, a fiatalabbnak, hogy írjunk együtt. Valamikor 1975-ben vagy '76-ban lehetett. Azután évekig dolgoztunk úgy, hogy összeraktuk az írásainkat. Sokszor olvastam jellegzetes feljegyzéseit, amit bedobott hozzánk. Ezer és egyszer ültem nála a Hunyadi János úton, majd a Krisztinában a Moszkva tér fölött. Miközben beszéltünk, rohangált föl és alá, kávét hozott, leemelt egy könyvet, és azután váratlanul leült, vadul jegyzetelt. Azt hiszem, hogy a hetvenes évek szellemi körvonalait kitöltenék a jegyzetei. Ezt is meg kellene írni, meg ezt is mindegyre újabb cikkek terveivel állt elő. Nevettem rajta, néha gúnyoltam, máskor dühöngtem - de nagyon szerettem. Egyszerűen kedves volt. Látom, ahogy kicsápol a szobából esetlen mackóforma járással. Fejét előreszegve, kezében óriás aktatáska, amelyből sosem tudtam, hogy mit fog elővenni. Elővett már belőle élete alatt néhány könyvet, sok-sok cikket. Amit el lehet olvasni az e századi német filozófiáról és szociológiáról, elolvasta életét. Ez a munka most már másokra marad, akiknek egyedül kell azt elvégezni. Nélküle nehezebb lesz, hiánya fájdalmas űrt hagyott, írásaiból visszaköszönő friss szelleme és sajátos gondolkodói habitusának emléke azonban remélhetően sokaknak erőt és biztatást is ad majd e feladat teljesítéséhez. BAYER JÓZSEF Részben meg is írta, hogy mit kell gondolnunk róluk. Az első években göcsörtösen írt, nem görcsösen, vagyis látszatra könnyedén, de valójában neki-nekiszaladva, szinte ugrálva. A nyolcvanas években kicsiszolta az írásmódját, kitanult valamit, ami utánozhatatlan volt szófűzéseivel, képeivel. Megtanult a filozófiai értekezések mellett esszét és publicisztikát írni. Amilyen színes előadó volt, olyan színessé kezdett válni írásaiban is. A nyolcvanas évek közepéig a német életvilágot vágta, szabta a magyar mellé, tanulságként, tanulásként. Majd megismerkedett az olasz és a francia svájci kantonokkal. Egy olyan elvarázsolt hegyet s völgyet talált, egy olyan civilizációt, amelynek természeti és tárgyi világa lenyűgözte. Hogy tudott írni a balkonokról és a mélyvörös tetőcserepekről, amelyek a narancssárga falak fölé telepedtek! Elzarándokolt Rilke sírjához, lepillantott a hegyek közt futó vasútból. Csak itt tudnánk élni - állapítottuk meg egymásra nézve -, ha nem volnánk ezek az ostoba, hazavágyó magyarok. Azt hiszem, hogy Zsolt titkon „lelki szörnyetegnek" tartotta magát. Éppen úgy, mint Hevesi András, a Párizsi eső és csodálatos esszék szerzője. Vagyis olyan gyermeknek és felnőttnek, akitől megvonták az első élmények jogát, akiből kiölték a lázadás szellemét, akibe engedelmességet és bűntudatot okottak. A lelki szörnyetegnek nincsenek helyzetből hozott kalandjai, csak tanulmányozottak. Mi ezen ironizáltunk. Pedig ez az élmény vitte oda, hogy állandóan vádolja magát, hogy a nyílt jókedv leple alatt a melankóliába bújjon. Aggályos volt. Töprengő, félő, óvatos duhaj. Rettegett attól, hogy bárkit megsérthetne. És ott állt - láttam - egy NÉMA, KÉK IDŐ Papp Zsolt halálára 12 KRITIKA