Kritika 21. (1992)

1992 / 10. szám - Szegő György: A rajz mint gyarmatáru - A Kritika postájából

vencet választunk, egy röpke percre megmosoly­­gunk-megszeretünk egy-egy darabot, s arra kell gondolnunk, hogy talán valóban kimeríthetetlen az emberi fantázia. Akadnak persze letisztult for­mára költött, csak minitextilben előadható, mély­ről jövő emberi üzenetek is, mint A. M. Zucchi homokkollázsa, mely a barlangfestmények leve­gőjét a Neghev-sivatag anyagával idézi fel, vagy G. Brylewska végsőkig tisztult fekete-fehér áhíta­­tos kárpitkája. Különleges hatású a legváltozato­sabb anyagok összeházasítása egy-egy lehetetlen, épp ezért különösen vonzó darabban (N. Hiroi: Széllel szemben). Felfedezhetünk jellegzetes em­beri gesztusokat, magatartásmódokat néhány gombolyag, gyapjúszál, filcképződmény viselke­désében (C. Dorschel: Ferde bálvány, R. Inoku­­rai: Virág és C. Abe: Pihenés a napon). A rende­zés is segít észrevenni, milyen gyakori a sátor, a hajlékmotívum, vagy az őrök sorakozása; talán valamiféle közös életélmény a védelem-védeke­zés Duisburgtól Kyotóig? De a minitextiltől a tragikum sem idegen. Ba­kó Ilona az egyetlen magyar résztvevő, akinek mindhárom biennálén szerepel munkája, a Hábo­rú borzalmát egy gallyra akadt szövetholttest ké­pével idézi fel. Dráma ez a középkori pieták szűkszavú módján. (9. Nemzetközi Miniatűrbien­­nálé, Szombathely) HÚSZ MÁRIA A rajz mint gyarmatáru E­zúttal szeretnék két grafikai kiállítást össze­kapcsolni. Nem önkényesen teszem, egy­részt mert szinte azonos a kiállító művészek névsora, másrészt mert az értékükről szeretnék jó hangosan elgondolkodni. Az egyik grafikai kiállí­tást Vörösváry Ákos Első Magyar Látványtár Ala­pítványa rendezte. Minden rajz hátoldalán a „Mű­vészileg ellenőrizve” obskúrus zsűri-germanizmus pecsétfelirata kéklik. Célszerű mindjárt Vörös­váry­t idéznem: „Ez az anyag jó tizenöt évvel ez­előtt került hozzám. »Forrásom« állítása szerint a MÉH-ből származott - gondolom, ha magasabb szorzóval, de mégiscsak kilóra - és nekem már csak egy jó arasznyi vastag papírtömeg jutott a sokból. Jórészt penészesen, gyűrötten, törötten. Ezeket a lapokat természetesen pecsételetlenül is kiemeltem volna reménytelen és méltatlan helyze­tükből. Viszont a PECSÉT híján talán nem érez­tem volna fontosnak most bemutatni őket, ebben az új korban, korunkban, amikor az áruházak kira­katában is, az áruház lépcsőházában is »ott van a művészet«, így ez a megnyugtató biztatás, ez a felhőtlen bizonyosság, ez a példás képtelenség. MŰVÉSZILEG ELLENŐRIZVE megspórolja nekünk, hogy a királyvizes fioláért nyúljunk, hogy fogaink között próbáljuk.” 80, 87, 90, 100 Ft-os kék pecsétes árak láthatók ugyanebből a grafikai anyagból a Vörösmarty téri asztali árusoknál. Azaz 15-20 éve került ennyibe egy metszet. Akkor ez kb. 5-6 német márkát ért. Kint ezért három sört adtak akkoriban. Most mé­lyen a valódi ár alatt, 1000 Ft-ért kínálnak egy rézmetszetet, hidegtűt, akvatintát vagy linót. Ez ma 25 német márka, ami kint ismét csak három sört ér (állófogyasztásnál). Lehet ilyen olcsó az áru, ha ez is a MÉH-ből származik, mint Vörös­váry gyűjteménye. Jó minőségű grafikai munkák­ról van szó, hangsúlyozom. És azt is, hogy a for­galmazó Art-Genius Művészeti és Szolgáltató Kft. szabályosan jár el, azt csinál a művel, amit jónak lát. Legfeljebb a cég neve kissé eufemisztikus, mert ezzel az árral a gyarmatáru szintjén tartja portékáját, amiért nehezen lehet a művészet szol­gálójának vagy védőangyalának nevezni. 47 Szemben a téren, fiatalok jóval gyengébb raj­zokat készítenek: portrékat, 10-20 perceseket két­ezer forintért, tehát drágábban, mint ami a való­ban „művészileg ellenőrzött” munkák ára. (A Ba­latonon négyezer forint az ár.) Még ez is csak egy kétszemélyes vacsora ára, tengerünknél és nyuga­tabbra. Ugyanennyiért lehet a téren előre készült krétarajzokat is kapni: Vargas aktjainak másolatát vagy Lenin-portrét. Ez az egytállencse-ár még úgy is kevés, hogy nem művészi honoráriumról, hanem csak a munkaerő áráról van szó. Benn a Váci utcában, túl az erdélyi hímzéseken és csip­kéken, van egy antikvárium. Itt szebb napokat lá­tott könyvek kitépett illusztrációit 15-24 ezerért kínálják. A térképek ára igen magas. Már ahhoz képest, mintha egyben venné meg a könyvet az aszfalt-szafarira érkezett „vadász”, ekkor olcsóbb lenne az ára. Ezért tépjük szét a néhai polgárság szellemi hagyatékát, könyvtárait, és csapjuk be, akit lehet. (A Váci utcában mellesleg 60 százalé­kért vehetők meg a „zúzdába küldendő”, másutt 10 százalékért megkapható könyvek. Az a gya­núm, hogy a könyvek ezekről a helyekről, és nem a zúzda előszobájából származnak,­ így érünk el az újonnan megnyílt Grafikai Mű­termek tárlatra, az egykori Csók Galériába. Ez a bolt a Művészeti Alap képcsarnokai közül mindig is a legillusztrisabb volt. Örvendetes, hogy a gra­fikusok megalakították szövetségüket, de nem egészen értem, miért ugyanazon a helyen árusíta­nak, ahol „művészileg ellenőrizve” bélyeggel és 80-100 forintos áron kínálták munkáikat több év­tizeden át. Ki lehet most a vevő, ha az árak 9300-tól 56000 Ft-ig terjednek? Magyaroknak drága, noha itt a legjobb nevek a kiállítók. (Ezeket a kis számú értő magyar vásárló eddig is megtalálta, műtermi áron.) Szurcsik József (rajz, 36000), Szőnyi Krisztina (szita, 20000), Kéri Imre (réz­karc, 15 000), Pásztor Gábor gyönyörű Grüne­­wald-variációja (18000), Ábrahám Rafael vegyes technikájú Lenin-je (37000) láthatók. Utóbbinál és Aranyosi György Asszimiláció című nagymé­retű ceruzaaktjánál (56000) kicsit az utcai keres­lethez való igazodást érezni. Ahogyan az is kissé dehonesztáló, hogy az előtérben pénzváltó műkö­dik INTERCHANGE neonok alatt. Egyetlen tu­ristát sem láttam, aki frissen szerzett forintjait beljebb grafikákra költötte volna. Valamirevaló vevőnek ez a környezet snassz, az árak bizalmat­lanságot keltően alacsonyak, szinte a mérettől és nem a minőségtől vagy a névtől függenek. Ol­csóbban kínálnak egy-egy kisszériás lapot, mint szemben az antikváriumban egy megcsonkított könyvoldalt. Honnan is tudhatná a „vevő”, hogy ezek a művészek a magyar grafika élvonalát al­kotják? Az árból nem. Akármilyen nyugati aján­dékgyártó mester ennek sokszorosáért tud­ott árulni hasonló technikájú művet. A szövetség Grafikai Műtermek című, itt kínált nyolcoldalas lapja egyelőre csak magyarul íródott. Egy jobb kapitalista műkereskedő nem írja rá a képekre, hogy az ár keret nélkül értendő. Igaz, nem is kon­kurál a keret ára a műével. És marketingjét nem a markecolók utcájában nyitandó fiókra építi. Itt nem ezt veszik, hanem a naplementés tóparti szarvast, mint valójában a Vörösmarty téren is. Ennek 10000-es ára viszont a képkerettel együtt ennyi. Egy magára valamit is adó galérista ma már úgy tudja odacsalogatni a műértőt, ha ki sem nyit, hanem telefonon előzetesen megállapodik a vevő látogatásának időpontjáról. A kereskedelmi és a mögöttük húzódó társadalmi anomáliák soro­lásával nem az új kezdeményezést, hanem annak megvalósítását érzem kétségesnek. A Csókban egyébként legalább olyan jó műve­ket láttam, mint Vörösváry alapítványi kiállítá­sán. Az egyik értéket ment, míg a másik „gyar­matáron” herdál. Ilyen gazdagok vagyunk? - kér­dezhetjük újra. SZEGŐ GYÖRGY Tisztelt Szerkesztőség! A Kritika augusztusi számában megjelent inter­júban Kerényi József kiemeli, hogy a szecesszió kora építette fel és meg az alföldi települések vá­rosközpontjait, azok ma is látható középületeit. Én azonban azt hiszem, hogy a magyarországi sze­cesszió legszebb köznapi alkotásai Budapesten láthatók. Nem középületek, hanem lakóházak a Terézváros, az Erzsébetváros, továbbá a belső Jó­zsef- és Ferencváros szűk utcáiban. Csak annyira elhanyagoltak, hogy nem hencegünk velük. Ho­lott, ha ezek a házak kívül-belül rendes állapotban lennének, akkor ma, amikor a szecesszióról - nem úgy mint gyerekkoromban - nem fanyalogva, ha­nem elismeréssel beszélünk, kiderülne, hogy a bu­dapesti szecesszió szebb és a maga nemében hala­dottabb a bécsinél. Nem értem viszont Kerényi Józsefnek azt a kijelentését, miszerint Gajdócsi Istvánt és annak egy barátját, mindketten 1947- ben végezték be jogi tanulmányaikat, még abban az évben ki akarták nevezni vérbírónak. 1947-ben még koalíció volt, még előtte voltunk a pártállami koncepciós pereknek. De még a pártállami időben sem volt szokás meg sem száradt diplomájú jogá­szokat bírónak kinevezni. Téved Vezér Erzsébet, amikor azt írja, hogy a Szilágyságot nem csatolták vissza 1940-ben. Szi­lágy megye teljes egészében visszakerült Magyarországhoz a második bécsi döntés alapján és így zsidó lakossága ugyanúgy a holocaust ál­dozatává vált, mint az érmindszentiek. DR. DEL MEDICO IMRE Lapunk támogatói MTA-Soros Alapítvány Művelődési és Közoktatási Minisztérium József Attila Alapítvány Szabad Sajtó Alapítvány MHB Táncsics Alapítvány MHB Művészeti Alapítvány MHB Sajtóalapítvány és magánszemélyek KRITIKA P­OSTÁJÁBÓL Szeptemberi számunk 36. oldalán a Prológ vagy epilóg? című cikkben képcsere történt. A fotón Imrédy Béla látható.

Next