Kritika 21. (1992)

1992 / 2. szám - Pogonyi Lajos: Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Beszélgetés Orbán Viktorral

5­ 1 KRITIKA valamire. Olyan embereket szeretek látni az ország élén, akik abban érdekeltek, hogy az életük révén az ország eljusson valahova. Az elmúlt negyven, de lehet hogy hetven év súlyos öröksége, hogy sok választópolgár csak azt fo­gadja el igazi miniszterelnöknek, valódi minisz­ternek, képviselőnek, aki „önfeláldozza” ma­gát. A politika nem önfeláldozás! Mentsen meg bennünket a jó Isten azoktól, akik a politikát önfeláldozásból csinálják! Az ilyen politikai kultúrában a vezérre csak azért van szükség, mert ő tudja magát a leglátványosabban felál­dozni. Akik pedig a vezér mögött állnak, ugya­nezt teszik, csak nem látszik annyira. Az effajta lelki beállítódás romboló a politikában. Ennek nem lehet happy end a vége. Az elmúlt másfél évben azért több minden jó is történt, főleg ha a környező országokkal vet­jük össze az eredményeinket. Nemcsak arra gondolok, hogy nálunk jobb a gazdasági hely­zet, mint a szomszédos országokban, hanem arra is, hogy az alkotmányos berendezkedés dolgában is előbbre tartunk. Azt gondolom, hogy a kommunizmusból kifelé tartó országok számára az elnöki rendszer az autoriter uralom veszélyét hozza vissza. Magyarországnak ezt sikerült elkerülnie, ami sok szerencsés körül­mény összejátszásának az eredménye. Lengyel­­országban kis túlzással már most elnöki rend­szer van, vagy legalábbis ebbe az irányba moz­dult el a politika. Csehszlovákiában az elnöki jogkör kiszélesítését részben azzal indokolják - egyébként jogosan -, hogy az etnikailag sok­rétű állam összetartása mást, mint az elnöki rendszer kiépítését nem tesz lehetővé. A minisz­terelnöknek ebből a szempontból igaza van, hogy Magyarország oázis, ugyanis nem fenye­get az elnöki rendszer veszélye. A mi alkotmá­nyos berendezkedésünk annak kedvez, hogy az ország továbbra is parlamentáris demokrácia marad, ami nagyon fontos. Ha már a parlamentáris demokráciánál tartunk, a mai kormányzati felállással szemben más alternatívát is el tudsz, gon­dolom, képzelni... Többféle alternatívát látok, és épp ezért opti­mista is vagyok az 1994-es választásokat illető­en. Azt hiszem, nem kell berendezkednünk egy MDF-Magyarországra. Nagyképűség lenne, ha most megjósolnám a választások eredménye­it, de hogy milyen forgatókönyvek lehetsége­sek, arról szívesen beszélnék. Nosza. Meg kell akadályoznunk, hogy végleg bebe­­tonozódjék a pártok mostani állapota. Nem szabad engedni, hogy az a helyzet maradjon fenn, amelyben a kormánykoalíció pártjai csak­is a mostani felállást tudják elképzelni, s hogy az ellenzéki pártok is azt gondolják, hogy csak a jelenlegi hármas blokkban tudnak működni. Az 1994-es választásokra olyan lelkiállapotot kell teremteni, amelyben az MDF számára mondjuk nem válik lehetetlenné, hogy az SZDSZ-szel, a Fides­­szel, vagy uram bocsá’ a Szocialista Párttal kormányozzon. Ugyanígy azt is el kell érni, hogy a Független Kisgazda­­párt és a Kereszténydemokrata Néppárt is el tudja képzelni, hogy más pártokkal működjön együtt. A Fideszt is olyan lelkiállapotban kell tartanunk, hogy bizonyos feltételek esetében el tudja képzelni az együttműködést a KDNP-vel, vagy akár az MDF-fel, akár az SZDSZ-szel, de még a Szocialista Párttal is. Nem szerencsés bebetonozni a pártokat és már most felszámolni a köztük való érintkezést, hanem éppen ellen­kezőleg. Éppen ezért nem kedvelem a „termé­szetes szövetséges” elnevezést, ezt a kategóriát ki kellene törölni a magyar politikai nyelvből, ugyanis megmerevíti a jelenlegi pártközi viszo­nyokat. A Szocialista Pártról azt mondtad nem­rég, hogy szexológiai zavarokkal küzd, mivel az első alkalommal felkínálkozik annak a pártnak, amelyik egy jó szót is mond róla... A Szocialista Párt kellemetlen helyzetbe ho­zott, mert azt mondta, hogy a Fidesz kész vele együttműködni. Ezzel szemben én arról szól­tam, hogy a szocialisták kezdenek végre kijönni a gettóból, és az együttműködés elvileg nem zárható ki, de ezért még nem kellene hallelujáz­­niuk. A Szocialista Pártnak szerintem van esé­lye arra, hogy ha nem is gyorsan, de szívós, hosszú munkával elnyerje azt a presztízsét, amelyet szakmai fölkészültsége alapján kivív­hat magának a társadalomban, elfoglalhassa a baloldal Szociáldemokrata Pártjának helyét. Mindenfajta kapkodás, hirtelenkedés épp az ellenkezőjét idézi elő, például olyan helyzetbe hoz, hogy olyasmiket kellett mondanom, ami­ket te is említettél. Ami a gettót illeti, azért sokat tettek a volt, illetve a jelenlegi ellenzéki pár­tok is... Bár az MSZMP részéről engem sokat támad­tak, sohasem akartam gettóba szorítani az utódpártot. Ugyanakkor nem is tekintettem a Szocialista Pártot olyan pártnak, amellyel vala­ha is keresni kellene az együttműködést. Úgy gondolom, hogy a Szocialista Párt a demokrá­cia kijelölt mezsgyéjén belül helyezkedik el - de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül együtt kelle­ne vele működnünk. Ennek számos oka van, részben személyes, részben pedig politikai ter­mészetű háttere, no meg az, hogy az „indián nem felejt”. Mire gondolsz? A Szocialista Pártban még akadnak olyan emberek, akik a Fidesz megalakulásakor annak fölszámolását követelték és azt mondták, hogy erővel kell bennünket letörni. Mint ahogy az MDF-fel sem tehetem meg, hogy Csurka Ist­vánt nem tekintem a párt részének, ugyanúgy a Szocialista Pártban is vannak olyanok, akik­ről nem mondhatom azt, hogy nem tartoznak oda. Tudom ugyanakkor azt is, hogy mekkora különbség van mondjuk Csurka István és An­tall József, illetve Horn Gyula és egyes szocia­listák között. Térjünk rá arra, hogy milyennek látod a Szocialista Párt mellett - miután róla már beszéltél - a két ellenzéki pártot, az SZDSZ-t, magatokat? Jó-e nektek, hogy az SZDSZ élén változás történt, illetve az, hogy a szabaddemokraták mostanában azonossági válsággal küsz­ködnek? Az SZDSZ az a párt, amellyel a Fidesz a legkönnyebben együtt tud működni. Nagyon bízom benne, hogy ez hosszú távon is így ma­rad. Ennek számos oka van, leginkább az, hogy sok elvi kérdésben azonosság mutatkozik az SZDSZ és a Fidesz között. Ami az SZDSZ élén történt változást illeti, nem tudom, hogy az nekik jó-e, vagy rossz. Ezt tőlük kellene meg­kérdezni. A személyi kérdések engem ebből a szempontból nem érdekelnek, inkább az a fon­tos, hogy hosszú távon miként gondolkodunk az SZDSZ-ről. Magánemberként persze van véleményem. Az érdekel inkább, hogy az SZDSZ hosszú távon ne gyengüljön meg. Nem vagyok érdekelt abban, hogy az SZDSZ kiszá­míthatatlan politikai irányvonalat folytató párttá váljon, és így ne lehessen velük normáli­san együttműködni. A Fidesz népszerűsége egyébként utcahosszal megelőzi az összes többi pártét, ami szerintem hihetetlenül nagy erő, bár ezt jelenleg nem tudjuk lefordítani a mindenna­pi politika nyelvére. A Parlamentben ugyanis huszonketten vagyunk, s nekünk nagyon nagy szükségünk van az SZDSZ kilencvenvalahány mandátumára. Ha az SZDSZ elkezd szétesni és parlamenti frakciója nem lesz képes egységes politikai irányvonalat követni, akkor hiába népszerű a Fidesz, nincs olyan parlamenti erő, amely szembeszállhatna a nemkívánatos MDF- es alkotmánymódosítási törekvésekkel. Ezért járna katasztrofális következményekkel egy újabb Antall-Tölgyessy paktum. Ezért nekünk egyáltalán nem érdekünk az SZDSZ meggyen­gülése. Az sem érdekünk persze, hogy a válasz­tásokon jobban szerepeljenek, mint mi. Hát persze, a legnagyobb liberális ellenlá­bas... A politikai probléma ma az, hogy a liberális erők gyengülnek meg, ha az SZDSZ meggyen­gül. Ha azonban a következő választásokon megfordulnak az erőviszonyok, az SZDSZ gyengülése már nem katasztrofális a liberális erőkre nézve... Van azonban néhány probléma. Nem egészen világos, hogy mit tesz majd az SZDSZ új vezetése. Úgy gondolom, hogy Töl­­gyessy Péternek óriási lehetőség adatott meg, amikor a párt élére került, ugyanis azt csinál ebből a pártból, amit akar. Hogy érted ezt? Olyan értelemben mondtam ezt, hogy igazá­ból nincs vele szemben jelentékeny politikai erő, mert a tagság elsöprő többségben őt támo­gatja. Olyan politikai vezetővel van dolgunk, aki szinte a teljes tagság bizalmát élvezi, s ren­delkezik a pártapparátus és az összes pénzügyi forrás fölött. Miközben a frontemberek visszahúzód­tak... Kollektív öngyilkosságot követtek el, amikor egy nekik nem tetsző politikai irányvonalnak engedtek át minden lehetőséget. Tölgyessy Pé­ter most összekaphatja a pártot. Elindíthat egy olyan offenzívát, amellyel visszaállíthatja az SZDSZ régi presztízsét. De ez csak esély, vagy nem? Mindenképpen, mert elképzelhető az is, hogy Tölgyessy Péter nem lesz képes rá, s amit én egyáltalán nem kívánok, az SZDSZ folytatja az elmúlt fél évben tapasztalt széthullást. Előfor­dulhat az is, hogy, mint mondtam, megerősöd­nek. Azt hiszem, hogy ma Magyarországon a pár­tok gyengeségének vagy válságának sok eset­ben lélektani okai vannak. Nem feltétlenül a pártok pszichológiájáról van elsősorban szó, hanem inkább arról, hogy az egyes emberek számára, akik politikával foglalkoznak, milyen lélektani megterhelést jelent a politika. Sok he­lyütt tapasztalni, s ez az SZDSZ-nél különös­képpen jellemző, hogy kiváló, briliáns, általam

Next