Kritika 21. (1992)

1992 / 8. szám - Bayer József: In memoriam Papp Zsolt

akaratképzés eljárását megtestesítő modellek leí­rásában már különböznek. Erre, valamint a kö­vetkezőkre kimerítő taglalást találunk a szerző másik tanulmányában, címe Gerechtigkeit und Solidarität (megjelent a Bestimmung der Mora­lität című kötetben, szerkesztők W. Edelstein és G. Nunner-Winkler, Frankfurt, 1986). Mármost az amerikai John Rawls - A Theory of Justice, 1971 - a szerződéses megegyezés eszméjéből in­dul ki, és az eredeti állapot leírásába beépíti azo­kat a normatív korlátozásokat, amelyek között a szabad és egyenlő pártok racionális egoizmusa a helyes elvek kiválasztásához kell hogy vezessen. Lawrence Kohlberg — The Philosophy of Moral Development, 1981 - ezzel szemben G. H. Mead modelljét használja fel az egymással kapcsolódó perspektívák általános racionalitásáról. Az ideali­zált eredeti állapot helyére az ideális szerepátvé­tel lép, ami a morális ítélő szubjektumtól megkö­veteli, hogy magát bárki, vagyis mindazok hely­zetébe behelyezze, akik egy kérdéses norma ér­vényesülésétől érintettek lehetnek. Habermas szerint mindkét modellnek az a hátránya, hogy a morális ítélet kognitív igényéről nem tudnak szá­mot adni. A szerződéskötés modellje szerint a morális belátások a racionális választási dönté­sekhez hasonlóvá válnak; a szerepátvétel modell­je szerint empatikus megértési teljesítmények ját­szódnak le. Jürgen Habermas és Karl-Otto Apel szerint - Moralbewusstsein und kommunikatives Han­deln, 1983 - a morális érvelést a racionális aka­ratképzés eljárása alapján kell megérteni. A hi­potetikus érvényességi igények vizsgálata olyan eljárást testesít meg, amikor mindenki, aki ko­molyan érvelni akar, egy kommunikációs forma idealizált vonatkozási rendszerébe kerül. Min­den résztvevő egy érvelési gyakorlatot előfelté­telez, amelyben valamennyi résztvevő mint sza­bad és egyenlő vehet részt a kooperatív igazság­keresésben, ahol egyedül a jobb érv kényszerítő ereje számít. Ezzel visszatértünk a korábban már mondottakhoz. Habermas szerint a procedurális jog és a mo­rális megalapozás egymásra utaltak. Legalitás mint legitimitás csak annyiban előállítható, amennyiben a jogi rend reflexív módon a jog pozitívvá válásával létrejövő megalapozási igény felé fordul, mégpedig olyan módon, hogy a jogi döntési eljárások úgy intézményesülnek, hogy közben átjárhatók a morális diskurzus szá­mára. Nem az érdekes tehát, hogy a jog mit tar­talmaz, hanem az, hogy miként jött és jön létre - mert ha a­ pártatlanság procedúrái mellett jött létre, ennek már kognitív implikációi is vannak. Jog és morál határát persze nem lehet eltüntetni, másfelől annak megállapítása, hogy egy norma kényszermentes, azaz racionális és mindenolda­lú jóváhagyás útján jött létre, ez az eljárás mai ismereteink mellett olyannyira kialakulatlan, hogy sem a tévedhetetlenséget, sem az egyértel­műséget, sem az időhöz kötött eredményt nem garantálja. E­ljárásaink esendők - mondja Haber­mas -, a kognitív meghatározatlan­sággal számolni kell; a jogi normák a politika eszközei maradnak, amelyeket éppen nem a pártatlanság vezérel, hanem cselekvési konfliktusok megoldása és politikai programok kivitelezése. Mégis, a jog a politika és a morál között marad, a jogi diskurzusban bizonyíthatóan megjelennek a politikai cél­érvek mellett a morá­lis megalapozás érvei. 11 KRITIKA In memóriám Papp Zsolt M­agas nálunk a férfihalandóság, mind többen hullanak ki életük delén a sorból. E sajnálatos, mégis száraz szociológiai tény fájdalmas valóságára csak akkor döbbenünk rá igazán, amikor olyasvalaki kerül az őrlő idő fogai kö­zé, akinek a hiányát el sem tudtuk képzelni. Ilyen ember volt Papp Zsolt. Maga volt az ele­venség, a nyugtalan, kutató szellem megtestesí­tője, aki a maga töprengő-kétkedő, állításait is kérdésekbe csomagoló írásaival egy útját kere­ső nemzedék jelképévé vált. Mert Papp Zsolt valójában, túl a tehetséges társadalomkutató és gondolkodó tiszteletre méltó alakján, egy nemzedék tükre és lelkiis­merete is volt, amelynek öntudatosodásához maga is nagymértékben hozzájárult. Tudós értekezéseiben a társadalmi valóság tényleges arculatát feltáró fogalmakat és kate­góriákat, elméleteket és módszereket igyeke­zett megragadni. Könyvei, amelyek polcomon sorakoznak, tanúi e küzdelemnek, és a kritikai társadalomkutatás magyarországi megszületé­sének dokumentumai maradnak. Egyben arról is tanúskodnak, hogy mily nehéz feladat is ez, hogy mennyire része valónknak a valóság álta­lunk adott értelmezése, s hogy ezért gyakran mily reménytelen kísérlet objektív tudásra szert tenni a tényleges viszonyokról. A modern nyu­gati szociológia és társadalomelmélet egész ar­zenálját dolgozta fel és közvetítette a szakma és az érdeklődők szélesebb rétegei felé. Főleg a frankfurti kritikai társadalomelmélet hagyomá­nya, a habermasi gondolatvilág iránt vonzó­dott, és ezt igyekezett elültetni a hazai szellemi életben. Eszménye egy lehetőleg elfogulatlan, ideológiai előítéletektől mentes modern társa­dalomkép kialakítása volt. Ennek józan, racio­nális és kritikai szellemétől remélte áporodott állapotaink, féligazságaink, a fejlődést gátló, stagnálásra kárhoztató értelmetlenségeink fel­számolását. Külön gondolkodói erénye volt, hogy nem alkotott papírízű teóriákat, ellenkezőleg, a va­lóság szubjektív dimenziója iránti rendkívüli szenzibilitás jellemezte. A konkrét iránti von­zódása a kor általános lenyomatát a futball, a horgászat, a baráti beszélgetések és könnyű nyári esték hangulatában is vissza tudta adni. E sajátos képessége ellenére, amelyről krúdys hangulatú, impresszionista fogantatású, a szí­nek, hangok, ízek és gondolatok egyenrangú társításán alapuló publicisztikai írásai tanús­kodnak, Papp Zsolt alapjában mégis racionális, felvilágosító szellem volt. Hitt a belátás erejé­ben, az ésszerű vitákban, a konfliktusoknak a kibeszélés és ésszerű egyezkedés útján történő humánus megoldásában. Egyszóval, humanista és felvilágosító attitűd jellemezte minden írásá­ban, függetlenül attól, hogy mi volt a tárgya vagy mennyire sikerült bennük egy-egy tár­gyalt jelenséget megmagyaráznia. A nyugati demokráciák politikai kultúrája mintaértékű volt a számára. Ezt igyekezett közvetíteni a konszen­zuskeresés és -teremtés legkülönbözőbb változa­tainak elemzésével, a svájci, a nyugatnémet, a svéd vagy az osztrák modellek megoldásainak felmutatásával is. Ez a törekvése egy modern, racionális, társadalmi békén és konszenzusos politikai demokrácián alapuló rendszer kialakí­tására indította közéleti szereplésre is, minde­nekelőtt a tévében és a rádióban, amelyek révén országosan ismertté és népszerűvé vált. A „nagy generációról” általa az ÉS-ben elin­dított közéleti vita jellemző esete volt az ő fel­­világosító módszerének: bezárult bizonyossá­gaink mocsarából kitörve, találó kérdésekkel indukálni egy önreflexiós folyamatot, amely nyilvános és kollektív szellemi töprengéssé szélesülve végül a korszellem minőségi válto­zását idézheti elő. Diagnózisát még csak el sem kellett fogadni ahhoz, hogy ezt a hatást kivált­sa. Elég volt rákérdezni a hivatalos ideológiába burkolt önkép csalfaságára, és hangot adni egy nemzedék rossz közérzetének az elvetélt lehe­tőségek miatt, amelyek fejlődését és öntudato­­sodását gátolták. Nem elsősorban dac és szemrehányás domi­nált írásában a fennálló berendezkedéssel és annak képviselőivel szemben, bár a legtöbben kétségkívül így is értelmezték hasonló írásait. Papp Zsolt azonban elsősorban szellemi refor­mer volt, az örök kétely és a teljes szellemi nyitottság megszállottja. Nem volt sem meg­váltó próféta, sem zászlóbontója valaminő tá­bornak, aki tudja, mi a teendő, hogy e vélt tu­dás birtokában vakmerőn kesztyűt dobjon a kor hatalmasságainak. Távol állt tőle az a primitív elszámolósdi is, amely az átírt életrajzok mai hőseit jellemzi. Bár sokszor volt dühös, amikor bornírtsággal, hatalmi arroganciával, a való­ságra süket értetlenséggel találkozott, időnként pedig egyszerűen kinevette, hangos nevetéssel űzte el a kor rossz szellemeit.

Next