Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével
Teknős Miklós felvételezésével. De lehet, hogy ez csak rosszindulatú feltételezés. Nem hiszem, mert én tudok tényeket is. Hogy a Chrudinák-ügy tárgyalása előtt Chrudinák Alajos hosszan tárgyalt - zárt ajtók mögött — a bíróság elnökével, hogy másik bíró tárgyalta az ügyet, nem az, aki hosszú évek óta az ügyszakot kezeli, hogy a bírósági gyakorlattal ellentétben, mely ritkán tűz ki tárgyalást fél éven belül, ezt az ügyet pár hét múlva már tárgyalták, ráadásul zárt tárgyaláson. Ezek tények, a következtetések levonhatók. Ha a tények igazak, az azt jelzi, hogy a magyar bíróság függetlensége még nem olyan, mint egy francia vagy angol bíróságé. És ha igaz az, hogy a médiaháborúval kapcsolatos bírósági és más tárgyalások folyamatába ilyen súlyosan belejátszottak politikai szempontok, akkor az tragikus, és minden szinten tiltakoznunk kell ellene. De még így sem hagyható figyelmen kívül, hogy korábban a kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy lehetőleg jogi úton nyerje meg a csatát. Lett volna más lehetőségük? Voltak más eszközeik és használták is őket. Például a ’92-es költségvetési vitában, mikor is átrakták a két intézmény költségvetését a miniszterelnökséghez. Ez ügyes és durva politikai húzás volt. Persze, az utcai tüntetésektől a sajtókampányig mindent felhasználtak, de durva megoldásra vagy nem fanyalodtak, vagy nem futotta az erőből. tsz utcai tüntetéseket tudomásom szerint nem a kormány szervezte. Nem tudom, Antallnak mi volt a véleménye a rádió és a televízió ellen folyó tüntetésekről, de nem hiszem, hogy ez beleillett a politikájába. Ez Csurkáék malmára hajtotta a vizet, és Csurkáék ekkor már sok kellemetlenséget okoztak neki külföldön is, belföldön is. Pontosan azért, mert nem tudjuk, mi polgárok, hogy saját miniszterelnökünknek mi volt a véleménye a tüntetésekről, azt kell mondanom, hogy az egészet ő engedte el, még ’92 augusztusában is, a Csurka-dolgozat után! Szerintem végig arról szól a történet, hogy rosszul ítélte meg saját hatalma stabilizálásának a lehetőségeit, ráadásul úgy, hogy az ország és a hatalom stabilizálása hosszú ideje jól láthatóan nem esett egybe. Még nem ismerjük a háttérben lefolyt eseményeket, de én is úgy vélem, hogy Antall a saját, a kormány és az ország szempontjából hosszú időn át rosszul kezelte a Csurka-jelenséget. Azt azonban nem hiszem, hogy a tüntetésekben bármiféle része volt. Amit ő elsősorban fegyverként használt, az a parlamenti vita volt, ahol törvényesen szavazták meg a rádió és a televízió elleni intézkedéseket. A ’74-es rendelettel kapcsolatban meg elfogadták és kivárták az Alkotmánybíróság döntését - aztán persze értelmezték azt. A médiatörvényt beterjesztették, azt a parlament alkotmányos keretek közt tárgyalta és vette le napirendről. Hiszen az ellenzéknek nem volt más választása, mint hogy leszavazza, tekintve, hogy a beterjesztést követően a kormány úgy játszott az alkotmányügyi bizottságon keresztül, mely az ő kezében van, hogy az ellenzék eldönthette: vagy feladja az elemi garanciákhoz való ragaszkodását, vagy az ő nyakába sózzák a törvény bukásáért a felelősséget. Erről beszélek, mikor azt mondom, semmi nem volt drága nekik! Nem tudom, mit ért ezen, de az ilyen típusú parlamenti-politikai taktikázásokkal a világ valamennyi kormánya és pártja él, ha szüksége van rá, és élhet vele. Azt értem rajta, amit az előbb megbeszéltünk: a világ kormányai és pártjai felmérik, el tudnak-e számolni a közvélemény - a társadalmi stabilitást is tükröző közvélemény — előtt azzal, hogy mit áldoznak fel miért. Ők az országot irritáló médiaháborúbeli béke lehetőségét, és a jogot mint eszközt áldozták fel mindenki számára világosan kicsinyes hatalmi célokért. De ha számba vesszük mindazt, ami történt: a pártállami jogszabályok használatát, a költségvetési merényletet, az alkotmányügyi bizottság felhasználását, a privát jogértelmezést közalkalmazotti kontra kinevezési törvény ügyében, és más apróságokat, ennek nem az lett-e az eredménye, hogy súlyos sérelmet szenvedett a jogállamiság megszilárdulásának a folyamata ? Az a furcsa és mulatságos helyzet alakult ki most itt köztünk, hogy én, aki két és fél éven át mindent elkövettem annak érdekében, hogy a kormányzó pártokkal szemben megvédjem a televízió autonómiáját, szinte belekényszerülök a kormány, illetve a miniszterelnök prókátorának szerepébe. Ne értsen félre: nagyon kritikus vagyok azzal a szereppel szemben, amelyet a kormány a médiaháborúban játszott, de úgy vélem, minden indulatos általánosítás a különböző szereplők magatartásával kapcsolatban ártalmas. Nem tanít meg bennünket arra a higgadt, elemző munkára, amely egyik fontos előfeltétele a demokratikus közéletnek. Az elemzést ugyanebben a két és fél évben én a magam részéről százszor elvégeztem, nyilvánosan is, tehát a kérdezői szerepből fakadó szükségszerű általánosítások mindegyike mögött megrágott érveim vannak — igyekeztem is röviden utalni rájuk. De azért kérem, válaszoljon a kérdésre, persze csak ha értelmesnek és érvényesnek tartja. Igaza van abban, hogy a demokratikus jogállam kialakulása és megszilárdulása lassabban haladt az elmúlt három évben, mint azt sokan szerettük volna. A folyamat lassult, megzavarodott. Ennek ellenére is csak azt mondhatom, hogy erősödött a jogállamiság. A parlament komoly munkát végzett, még akkor is, ha számos törvény egészével vagy részleteivel nem értünk egyet, és számos fontos törvény meg sem született. Tudjuk azt is, hogy a világon sehol sem jött létre két-három év alatt független bíróság. De vannak bírók, akik már megtanulták, hogy a törvény szellemének és betűjének, nem pedig a hatalomnak kell engedelmeskedniük. Úgy vélem, igaza van abban is, hogy a kormány sok olyan dolgot tett, ami hátráltatta az emberekben a jogtudat erősödését. És ezért komoly bírálat illeti. De ez nem jelenti azt, hogy megszegte a jogszabályokat. Élt a politikának azokkal az eszközeivel, amelyekkel a jogállamiságon belül is élhet egy kormány. Ahol véleményem szerint komoly hibát követett el, az az, hogy nem gyakorolt kellő önmérsékletet. Pedig jó lett volna, ha nem használ ki minden politikai lehetőséget, tehát ha úgy vélte volna, fontosabb, hogy a jogállamiság erősödjön az emberek agyában, mint hogy ő megnyerjen egy vacak kis médiaháborút. Szerintem a kormány igazi hibája az, hogy rövid távú szempontok és érdekek oltárán feláldozott nagyon fontos értékeket és ügyeket. Például mikor nem tartotta elsődleges feladatának, hogy ezer év óta először megerősítse az emberekben azt a tudatot, hogy a jog valóban fontos, mert megvédi őket. Holott a jog ma valóban véd minket - ezt a médiaháború is bizonyította -, már nemcsak polgártársainkkal, hanem a hatalommal szemben is. Megvédte Gombár Csabát, megvédett engem és munkatársainkat annak ellenére, hogy komoly konfliktusokba keveredtünk a kormánnyal. Fölálltunk, és azt mondtuk: miniszterelnök úr, ön tévedés jött értünk az a bizonyos autó? Nem jött. Nem is jöhet ma senkiért Magyarországon. Ez hihetetlenül nagy eredmény, amit csak az von kétségbe, aki nem élt az előző negyven év félelmekkel teli légkörében. Ennek ellenére úgy vélem, a kormánypártok nem törődtek eleget azzal, cselekedeteik milyen hatást váltanak ki az emberekben, és ezzel akarva-akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan megint legyintsenek és azt mondják: ugyan a jog semmit nem ér. Ez a nagy veszteség, az emberi lelkekben véghezvitt rombolás, nem az, hogy a televízió most fél évig nem lesz jó kezekben. Szerintem azonban az emberek mégis sokat tanultak a médiaháborúból. Megéreztek talán abból is valamit, miért fontos a két intézmény - és minél több intézmény - függetlensége egy működő demokráciában. Megsejtették talán azt is, hogy itt két modell küzdelméről volt szó: egyfelől az Antall-féle többségi, centralizáló és bizonyos fokig tekintélyelvű demokráciáról, másfelől az úgynevezett pluralista demokrácia modelljéről, amely számos autonóm intézmény együttműködésére épül. Mindkettő működő modell, de úgy vélem, Magyarországon több száz éves centralizáció és tekintélyelvű uralmi forma után a pluralista modellre van szükség. Antall József nyilván számos kitűnő érvet tudna felsorakoztatni a másik modell mellett ebben a nehéz átmeneti korszakban. Nemrégiben egy Köztársaság-beli interjúban azt mondta, hogy a magyar társadalom nyolcvan százaléka nem vesz részt aktívan az új politikai kultúra kialakításában és tanulásában, noha erre most módja lenne. De pontosan azért, mert talán valóban világosan látszik az a két egymással ütközőfolyamat és modell, amelyről beszélt, ez nem erodálja-e azt a hagyományos tekintélytiszteletet, amely Magyarországon a hatalommal szemben mindig megvolt? Másként fogalmazva az alattvalói mentalitást. Ugyanis ha az Antall-kormány ezt elérte - még ha akaratlanul is -, tehát hogy átláthatóvá tette a hatalmi machináció természetét, és ezzel akaratlanul is felszabadulást idézett elő emberi lelkekben és agyakban, óhatatlanul a másik modell erősödésének tett szolgálatot. Érdekes, amit mond, és lehet, hogy ez történik nálunk most. De ez veszélyes és többesélyes játék. Ha a központi hatalom tekintélyének gyengülése azzal járna, hogy közben a helyi és nem helyi közösségek öntudatukban megerősödnek - mondván, hogy majd akkor mi megcsináljuk a saját városunkat, egyházunkat, intézményünket, érdekszövetségünket - ez valóban hasznos és járható út volna. Tehát ha az alattvalói mentalitást valóban a Bibó-féle szabadság kis körei, az autonómiák kis körei váltanák fel. De én ezt az egyensúlyt nem látom. Társadalmi szinten sokkal kevesebb 17 KRITIKA