Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével

Teknős Miklós felvétele­zésével. De lehet, hogy ez csak rosszindulatú fel­­tételezés. Nem hiszem, mert én tudok tényeket is. Hogy a Chrudinák-ügy tárgyalása előtt Chrudinák Alajos hosszan tárgyalt - zárt ajtók mögött — a bíróság elnökével, hogy másik bíró tárgyalta az ügyet, nem az, aki hosszú évek óta az ügyszakot kezeli, hogy a bírósági gyakorlattal ellentétben, mely rit­kán tűz ki tárgyalást fél éven belül, ezt az ügyet pár hét múlva már tárgyalták, ráadásul zárt tár­gyaláson. Ezek tények, a következtetések levonha­tók. Ha a tények igazak, az azt jelzi, hogy a magyar bíróság függetlensége még nem olyan, mint egy francia vagy angol bíróságé. És ha igaz az, hogy a médiaháborúval kapcsolatos bírósági és más tárgyalások folyamatába ilyen súlyosan beleját­szottak politikai szempontok, akkor az tragikus, és minden szinten tiltakoznunk kell ellene. De még így sem hagyható figyelmen kívül, hogy ko­rábban a kormány mindent elkövetett annak érde­kében, hogy lehetőleg jogi úton nyerje meg a csa­tát. Lett volna más lehetőségük? Voltak más eszközeik és használták is őket. Pél­dául a ’92-es költségvetési vitában, mikor is átrak­ták a két intézmény költségvetését a miniszterel­nökséghez. Ez ügyes és durva politikai húzás volt. Persze, az utcai tüntetésektől a sajtókampányig mindent felhasználtak, de durva megoldásra vagy nem fanyalodtak, vagy nem futotta az erőből. tsz utcai tüntetéseket tudomásom szerint nem a kormány szervezte. Nem tudom, Antallnak mi volt a véleménye a rádió és a televízió ellen folyó tüntetésekről, de nem hiszem, hogy ez beleillett a politikájába. Ez Csurkáék malmára hajtotta a vi­zet, és Csurkáék ekkor már sok kellemetlenséget okoztak neki külföldön is, belföldön is. Pontosan azért, mert nem tudjuk, mi polgárok, hogy saját miniszterelnökünknek mi volt a véle­ménye a tüntetésekről, azt kell mondanom, hogy az egészet ő engedte el, még ’92 augusztusában is, a Csurka-dolgozat után! Szerintem végig arról szól a történet, hogy rosszul ítélte meg saját ha­talma stabilizálásának a lehetőségeit, ráadásul úgy, hogy az ország és a hatalom stabilizálása hosszú ideje jól láthatóan nem esett egybe. Még nem ismerjük a háttérben lefolyt eseménye­ket, de én is úgy vélem, hogy Antall a saját, a kormány és az ország szempontjából hosszú időn át rosszul kezelte a Csurka-jelenséget. Azt azon­ban nem hiszem, hogy a tüntetésekben bármiféle része volt. Amit ő elsősorban fegyverként hasz­nált, az a parlamenti vita volt, ahol törvényesen szavazták meg a rádió és a televízió elleni intéz­kedéseket. A ’74-es rendelettel kapcsolatban meg elfogadták és kivárták az Alkotmánybíróság dön­tését - aztán persze értelmezték azt. A médiatör­vényt beterjesztették, azt a parlament alkotmá­nyos keretek közt tárgyalta és vette le napirend­ről. Hiszen az ellenzéknek nem volt más választása, mint hogy leszavazza, tekintve, hogy a beterjesz­tést követően a kormány úgy játszott az alkot­mányügyi bizottságon keresztül, mely az ő kezé­ben van, hogy az ellenzék eldönthette: vagy felad­ja az elemi garanciákhoz való ragaszkodását, vagy az ő nyakába sózzák a törvény bukásáért a felelősséget. Erről beszélek, mikor azt mondom, semmi nem volt drága nekik! Nem tudom, mit ért ezen, de az ilyen típusú par­lamenti-politikai taktikázásokkal a világ vala­mennyi kormánya és pártja él, ha szüksége van rá, és élhet vele. Azt értem rajta, amit az előbb megbeszéltünk: a világ kormányai és pártjai felmérik, el tudnak-e számolni a közvélemény - a társadalmi stabilitást is tükröző közvélemény — előtt azzal, hogy mit ál­doznak fel miért. Ők az országot irritáló média­háborúbeli béke lehetőségét, és a jogot mint esz­közt áldozták fel mindenki számára világosan ki­csinyes hatalmi célokért. De ha számba vesszük mindazt, ami történt: a pártállami jogszabályok használatát, a költségvetési merényletet, az alkot­mányügyi bizottság felhasználását, a privát jog­­értelmezést közalkalmazotti kontra kinevezési tör­vény ügyében, és más apróságokat, ennek nem az lett-e az eredménye, hogy súlyos sérelmet szenve­dett a jogállamiság megszilárdulásának a folya­mata ? Az a furcsa és mulatságos helyzet alakult ki most itt köztünk, hogy én, aki két és fél éven át min­dent elkövettem annak érdekében, hogy a kor­mányzó pártokkal szemben megvédjem a televí­zió autonómiáját, szinte belekényszerülök a kor­mány, illetve a miniszterelnök prókátorának sze­repébe. Ne értsen félre: nagyon kritikus vagyok azzal a szereppel szemben, amelyet a kormány a médiaháborúban játszott, de úgy vélem, minden indulatos általánosítás a különböző szereplők ma­gatartásával kapcsolatban ártalmas. Nem tanít meg bennünket arra a higgadt, elemző munkára, amely egyik fontos előfeltétele a demokratikus közéletnek. Az elemzést ugyanebben a két és fél évben én a magam részéről százszor elvégeztem, nyilvánosan is, tehát a kérdezői szerepből fakadó szükségsze­rű általánosítások mindegyike mögött megrágott érveim vannak — igyekeztem is röviden utalni rá­juk. De azért kérem, válaszoljon a kérdésre, per­sze csak ha értelmesnek és érvényesnek tartja. Igaza van abban, hogy a demokratikus jogállam kialakulása és megszilárdulása lassabban haladt az elmúlt három évben, mint azt sokan szerettük volna. A folyamat lassult, megzavarodott. Ennek ellenére is csak azt mondhatom, hogy erősödött a jogállamiság. A parlament komoly munkát vég­zett, még akkor is, ha számos törvény egészével vagy részleteivel nem értünk egyet, és számos fontos törvény meg sem született. Tudjuk azt is, hogy a világon sehol sem jött létre két-három év alatt független bíróság. De vannak bírók, akik már megtanulták, hogy a törvény szellemének és betűjének, nem pedig a hatalomnak kell engedel­meskedniük. Úgy vélem, igaza van abban is, hogy a kormány sok olyan dolgot tett, ami hátrál­tatta az emberekben a jogtudat erősödését. És ezért komoly bírálat illeti. De ez nem jelenti azt, hogy megszegte a jogszabályokat. Élt a politiká­nak azokkal az eszközeivel, amelyekkel a jogálla­miságon belül is élhet egy kormány. Ahol véle­ményem szerint komoly hibát követett el, az az, hogy nem gyakorolt kellő önmérsékletet. Pedig jó lett volna, ha nem használ ki minden politikai le­hetőséget, tehát ha úgy vélte volna, fontosabb, hogy a jogállamiság erősödjön az emberek agyá­ban, mint hogy ő megnyerjen egy vacak kis médiaháborút. Szerintem a kormány igazi hibája az, hogy rövid távú szempontok és érdekek oltá­rán feláldozott nagyon fontos értékeket és ügye­ket. Például mikor nem tartotta elsődleges felada­tának, hogy ezer év óta először megerősítse az emberekben azt a tudatot, hogy a jog valóban fontos, mert megvédi őket. Holott a jog ma való­ban véd minket - ezt a médiaháború is bizonyí­totta -, már nemcsak polgártársainkkal, hanem a hatalommal szemben is. Megvédte Gombár Csa­bát, megvédett engem és munkatársainkat annak ellenére, hogy komoly konfliktusokba kevered­tünk a kormánnyal. Fölálltunk, és azt mondtuk: miniszterelnök úr, ön téved­­­és jött értünk az a bizonyos autó? Nem jött. Nem is jöhet ma senki­ért Magyarországon. Ez hihetetlenül nagy ered­mény, amit csak az von kétségbe, aki nem élt az előző negyven év félelmekkel teli légkörében. Ennek ellenére úgy vélem, a kormánypártok nem törődtek eleget azzal, cselekedeteik milyen hatást váltanak ki az emberekben, és ezzel akar­­va-akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan megint legyintsenek és azt mondják: ugyan­ a jog semmit nem ér. Ez a nagy veszteség, az emberi lelkekben véghezvitt rombolás, nem az, hogy a televízió most fél évig nem lesz jó kezekben. Szerintem azonban az emberek mégis sokat ta­nultak a médiaháborúból. Megéreztek talán abból is valamit, miért fontos a két intézmény - és mi­nél több intézmény - függetlensége egy működő demokráciában. Megsejtették talán azt is, hogy itt két modell küzdelméről volt szó: egyfelől az An­­tall-féle többségi, centralizáló és bizonyos fokig tekintélyelvű demokráciáról, másfelől az úgyne­vezett pluralista demokrácia modelljéről, amely számos autonóm intézmény együttműködésére épül. Mindkettő működő modell, de úgy vélem, Magyarországon több száz éves centralizáció és tekintélyelvű uralmi forma után a pluralista mo­dellre van szükség. Antall József nyilván számos kitűnő érvet tudna felsorakoztatni a másik modell mellett ebben a nehéz átmeneti korszakban. Nemrégiben egy Köztársaság-beli interjúban azt mondta, hogy a magyar társadalom nyolcvan százaléka nem vesz részt aktívan az új politikai kultúra kialakításában és tanulásában, noha erre most módja lenne. De pontosan azért, mert talán valóban világosan látszik az a két egymással üt­közőfolyamat és modell, amelyről beszélt, ez nem erodálja-e azt a hagyományos tekintélytiszteletet, amely Magyarországon a hatalommal szemben mindig megvolt? Másként fogalmazva az alattva­lói mentalitást. Ugyanis ha az Antall-kormány ezt elérte - még ha akaratlanul is -, tehát hogy átlát­hatóvá tette a hatalmi machináció természetét, és ezzel akaratlanul is felszabadulást idézett elő em­beri lelkekben és agyakban, óhatatlanul a másik modell erősödésének tett szolgálatot. Érdekes, amit mond, és lehet, hogy ez történik nálunk most. De ez veszélyes és többesélyes já­ték. Ha a központi hatalom tekintélyének gyengü­lése azzal járna, hogy közben a helyi és nem helyi közösségek öntudatukban megerősödnek - mond­ván, hogy majd akkor mi megcsináljuk a saját vá­rosunkat, egyházunkat, intézményünket, érdek­­szövetségünket - ez valóban hasznos és járható út volna. Tehát ha az alattvalói mentalitást valóban a Bibó-féle szabadság kis körei, az autonómiák kis körei váltanák fel. De én ezt az egyensúlyt nem látom. Társadalmi szinten sokkal kevesebb 17 KRITIKA

Next