Kritika 23. (1994)
1994 / 6. szám - Veres András: Bródy János ürügyén
KRITIKA 2 Olvasom az ezeregyedik, Bródy Jánossal készült interjút, és időnként nem hiszek a szememnek. Mint amikor a Százéves pályaudvar című dalról van szó éppen, s a szerző magabiztosan jelenti ki: már kicsit bánja, hogy megírta, mert nem gondolta, hogy „ennyire a zsidóság félelmeit fogja kifejezni”. Mármost mit kellene tenni: váltsuk le a közönséget? Ma már közhely, hogy a legezoterikusabb irodalmi alkotás is akkor él és addig él, amikor és amíg olvassák, s jelentését legalább részben a mindenkori befogadójától nyeri. Aligha meglepő hát, hogy egy olyan kollektív, s ráadásul alkalmazott műfaj esetében, mint a táncdal, még inkább múlik minden a közönség vélekedésén; amit a szerző elkezd, azt a közönség fejezi be. Talán éppen az adja egyik legfontosabb újdonságát a beatzenének, hogy a dalok immár nemcsak afféle, a szó szoros értelmében kézzelfogható fogyasztásra szánt eszközök, hanem önkifejezési módok is, amelyek lehetővé teszik a közös (távolról sem csupán a szerelmi partnerkeresést szolgáló) együttlétet. A szöveg most is általános helyzeteket jelöl ugyan, amelyekkel könnyű azonosulni, de nem korlátozza magát az intim szféra világára, ahogy tulajdonképpen maga az intim szféra sem feltétlenül korlátozható önmagára. A Beatles-sztori is arról szól, hogy a mindennapok érzelemvilága és érdeklődése (a rendkívüli nyilvánosság lehetőségével élve) miképp sajátíthatja, miképp sajátította ki a nagybetűs Történelmet megillető helyet, mindenekelőtt azzal, hogy semmibe vette. A Beatlesről valóban elmondható, hogy nemcsak a zenéjével csinált forradalmat, hanem a stílusával is; egy (vagy talán nem is egy) nemzedékkel hitette el, s egymástól távol eső térségekben, földrészeken, hogy a politika is, mint a felnőttek egyéb kedvtelései, nem több felfújt nagyképűségnél, amely szétpukkad, mint a luftballon, ha kinevetjük és nem engedelmeskedünk neki. Illúzió lett volna? Ha igen, illúzió segített véget vetni a vietnami öldöklésnek és megboldogult pártállamunkban is hasonló illúzió segített lebontani sok évtizedes megkövesedett szokásokat. Ha volt valaki, hát Bródy János volt az, aki a magyar popzenében rászoktatott minket, közönségét, hogy ne csupán „fogyasszuk” a szövegeit, hanem alkalmazzuk is, mikor mire, találkozásra, elbúcsúzásra, tiltakozásra, elhallgatásra. Bródy volt az, aki úgy tudott szólni a szerelemről, hogy a politikát is értettük a szóból, s még csak olyan útba igazító karokra sem volt szükségünk, mint a Március, 1848 átlátszó címadása (amely a hatalmat se tévesztette meg), hogy tudjuk: a csehszlovákiai bevonulásról van szó. Tévedtünk volna? De hát Bródy mindent megtett annak érdekében, hogy félszavakból is értsük egymást - ha már a politikai nyilvánosság hathatós korlátozása nem engedélyezett többet számunkra, mint félszavakat. Bizonyára nehéz, sőt lehetetlen számolni mondataink hatásával egy ilyen szociokulturális környezetben. Rejtett üzenetek értelmét kitalálni: nemcsak érdekes játékká, de életszükségletté is válhat előbb-utóbb. Ha Bródy nem tett mást, csak kiírta magából mindazt, ami éppen foglalkoztatta, ez is elegendő volt ahhoz, hogy működésbe hozza fantáziánkat (s nemcsak a nagyközönség, zenésztársai - a Fonográf együttes tagjai - is úgy olvasták egy-egy új szövegét, mint közvetlenül nekik szóló, rejtett üzenetet). Mert Bródy eleve egy vélt vagy valódi kisebbségnek nevében beszélt: a nemzedéke (nemzedékem) szószólójaként. S ebben a szerepében nem csupán a többséggel (avagy a felnőtt világgal) való szembenállásnak kellett hangot adnia, hanem mindannak, ami fontos volt, fontos lehetett önmagunk képének kialakításában, a gyermekkori olvasmányoktól - mint a Micimackó vagy A kis herceg - a szülők és nagyszülők homályba vesző történeteiig. Arról a nemzedékről van szó, amely már békeévekben nőtt fel, s egy viszonylag működőképes és rendezett, méltán konszolidáltnak nevezett világban kezdett eszmélni, körülnézni. Olyan világban, amely erőt és biztonságot sugárzott, szilárd társadalmi hierarchiát és gyakorlatias szellemet mutatott, ambiciózus polgárainak pedig mértéktartó távlatot kínált. Az egyéni boldogulás kellőképpen lefoglalta az apák idejét és energiáját. Kissé tanácstalan társaság voltunk, ha jól emlékszem. Untuk az okoskodást és féltünk a cselekvéstől. Az ötvenes éveket és ötvenhatot gyermekfővel éltük ugyan meg, de a családi tapasztalatok közvetítettek annyit a múlt és közelmúlt traumáiból, hogy végképp bizonytalanná váljunk. Lehetett persze hinni, lehetett remélni, erre is fogékonyak voltunk. De óhatatlanul beleütköztünk ebbe meg abba - értelmetlen szabályokba, képmutató jelszavakba, szemérmes és szemérmetlen erőszakba, korlátoltságba. Védekeztünk, ahogyan tudtunk, jól homorítva, terepszínűvé válva, gondosan elválasztottuk a „mi” és az „ezek” illetékességének körét, s azzal kárpótoltuk magunkat, hogy másoknak érthetetlen „madárnyelvet” használtunk, és a saját zenénkre táncoltunk. Tanárainkról úgy tudtuk, hogy az irigyelt és megvetett felnőtt társadalom képviselői, s legfeljebb néha, némelyikük esetében sejtettük meg, hogy valójában elénk vetett áldozatok ők. Időbe telt, mire felfogtuk, hogy a felnőttség jogaitól nemcsak minket fosztanak meg, hanem szüleinket is, minket legalább indokoltan. Ezért is őrizzük olyan makacsul mind a mai napig a látszatot, kamaszkorunk infantilis nyomait. Ha volt valaki, hát Bródy János volt az, áld magától értetődő természetességgel tudott hangot adni ambivalens érzéseinknek, a banalitásoknak éppúgy, mint polgárpukkasztó indulatainknak. Dalszövegeiben (a Szőke Anni balladájától A Kárpátiék lányáig) sikerrel birkózott meg azzal a feladattal, hogy példázatszerűen mutasson fel mindennapi sorsokat, s olykor (mint az általam különösen kedvelt Kornél és Elvira című kis remekében) — a legjobb balladákra emlékeztető sűrítéssel élve - érzékeltesse a legköznapibb emberi kapcsolatok kiszámíthatatlan bonyolultságát. Bródy igazi szentimentális lélek (a szó schilleri értelmében), akinek szövegeiben jól érzékelhető a pátosz és az irónia kettőssége, s jóllehet mintegy különálló vonulatot alkotnak az empatikus-elégikus és a protestáló-elidegenítő gesztust kifejező dalok, néha - mint a pályája legnagyobb sikerét arató Ha én rózsa volnék szövegében - a kettő egymásba ér és tökéletes egységet alkot. Őrzöm magamban Bródy egyik régi, még a hetvenes évek derekán elmondott vallomását, melyben igen pontosan jellemezte, hogy miért retteg attól a létállapottól, amelyet felnőttségnek szokás nevezni. „Még mindig gyerek vagyok - nyilatkozta. - Nem szeretem a felnőttes dolgokat, mert felnőtté válni, úgy érzem, egyet jelent azzal, hogy befejezetté, változtathatatlanná válni. A felnőttséggel kialakulnak a szokások, rigolyák, megrögzöttségek, amelyek többé már nem is változnak meg. (...) Ami új, nem elfogadni a legcsúnyább felnőtt tulajdonság.” Ezt a felnőttséget utasította el Bródy, s ebben méltán számíthatott valamennyiünkre; nevetségesnek tartom azokat a próbálkozásokat, amelyek nem számolnak e protestáló gesztus általánosságával, s közös nevezőre akarják hozni Bródyt és a hetvenes-nyolcvanas évek politikai ellenzékének jóval konkrétabb szembefordulását. Azóta történt egy s más, nem kényszerülünk félszavakra, sőt az egész szavak értéke is inflálódott. Az a bizonyos nemzedék megvan ugyan, itt van, bennünk van, de távolról sem egységes, megosztják a régi (korábban háttérbe szorított) hagyományai és új érdekei, hiedelmei. Mégsem hinném, hogy árnyékunkat képesek volnánk átugorni. Manapság is kisebbségekre mutogatnak, kisebbségeket riogatnak, ilyen-olyan állítólagos többség nevében, holott nagyjából tudni lehet, hogy csak kisebbségek vannak. Legfeljebb máshol húzódnak a demarkációs vonalak. Éppen ezért nem értem Bródy mai nyilatkozatát. Miért ne találhatna rá napjaink közönsége a (korántsem alaptalan) félelmeinek kifejezőjeként a Százéves pályaudvar szövegére? Annál is inkább, mert maga Bródy állítja ugyanitt, hogy „együtt írjuk a nevünk alatt megjelenő szövegeket mindazokkal, akik jelentést akarnak adni a szavainknak”. Mint ahogy azt sem értem: ha komolyan gondolja, hogy „ma a politika megint uralni akarja legbensőbb köreinket is”, akkor miért kapálódzik kézzel-lábbal az ellen, hogy szövegeit „túlzott” politikai jelentéssel ruházzák fel? Hiszen ő maga járt elöl a „rossz” példával, amikor koncertek, fellépések egész során a négy évig hatalmon lévő kormánykoalíciónak „ajánlotta” Tangó LeMonde című dalát, amelynek szövege szó szerint valóban nem több, mint egy szerelmi búcsúztató. Talán arról van szó, hogy Bródy - akinek igen határozott véleménye van politikai állapotainkról, s még csak nem is áll vele távol e sorok írójától - lelke mélyén ragaszkodik ahhoz az eldöntetlenséghez, nyitottsághoz (és felelőtlenséghez), amely a felnőttségen innen található. Állítani is, meg nem is, benne lenni is, meg nem is: bármennyire vonzó pozíció, nem tartható fenn a végtelenségig. Tetszik, nem tetszik, végre felnőtté kell válnunk. VERES ANDRÁS Lugosi Lugó László felvétele Erddy János ürügyén