Kritika 23. (1994)

1994 / 9. szám - Gombár Csaba: Micsoda tíz év! Lengyel László könyveiről

déseinek regisztrálásával. Tévedése, hogy nem lát­ta előre a békés átmenetet. Hatalmi vákuumtól, ka­tonai szükségállapot bekövetkezésétől tartott. Nem volt egyedül. Itt finomításra szorul Sükösd Mihály véleménye is, aki e kötet megjelenésekor szerzőnket Bibó Istvánhoz hasonlítja. Sok szem­pontból van alapja a hasonlításnak, de alkatilag kü­lönböző szerzőkről van szó. Bibó Istvánra inkább az elemzőerő, míg Lengyel Lászlóra inkább az íté­lőerő megnyilvánulása a jellemző. Vagy hogy C. F. von Weizsäcker intellektuális stílusokra vonat­kozó tipológiáját hívjuk segítségül: „az olimposzi mindig egy szintet állapít meg, s őrzi a békét. A ti­tán válságot jelez”. Ez jellemző és fontos különb­ség. Lengyel László válságot jelzett. Hajlamos is erre. Forradalmi helyzetben írásai viharmadarak lennének. Reformléptékű időben a titáni alkatból könnyen következik a vészmadárság. Eszének kö­szönhetően ezt elkerüli. A másik, önmaga regiszt­rálta tévedése, hogy nem vette eléggé komolyan a fiatal demokratákat. 1991-ben hamut szór fejére. Mint utóbb kiderül, elhamarkodottan. Most olvas­va sorait, azonban mégiscsak jól ítél: „Csak az Is­ten szerelmére, ne nőjenek nagyra, ne legyenek nagy párt, és ne vegyék át a nagy pártok hajlamát az alkura, a kamarillapolitikára és fensőbbséges arroganciára”. Majd még később is a Tépelődés­­ben: „Csak tudjanak kis párt maradni. Csak ne higgyék a népszerűséget csalhatatlanságuk jelzé­sének. Csak ne bonyolódjanak újabb szerelmi játé­kokba idősödő nemzeti vagy szociálliberális urak­kal.” 1994-re belebonyolódtak. A könyvet hatalmas kritikai visszhang követi. Lengyel Lászlót koszorús publicisták koszorúz­­zák. Vekerdi László szép tanulmánnyal tünteti ki. A kötet egyébként a Magyarország felfedezése sorozat 39. köteteként jelenik meg. Köszönet érte, hogy megjelentették - de nem oda való. A ’70-es és ’80-as évtized nagy sorozata a Végkifejlet­ben megírt zsákutcás fejlődés szociográfiai reflexiója. Egy merőben más világ! A következő kötet is eb­ben a sorozatban jelenik majd meg - még kevésbé odaillően. 1992. Tépelődés. A Magyarország felfedezése sorozat 43. darabja. Borítóján behavazott erdő - de a fák között áttör a bágyadt napsütés, s megvilágít a régi fák árnyékában egy gyönge, reszkető, fiatal fát. A fedelet és a tipográfiát Szántó Tibor tervez­te, akárcsak az előző kötetét. Szomorú szövegek. Először a Magyar Hírlap hasábjain láttak napvilá­got. A vonal alatt írt irodalmi tárcák magasan a po­litikai literatúra szintje felett vannak. Lengyel László először könyveket írt, aztán tanulmányo­kat. Ezek már újságcikkek - „törpeesszék”, ahogy ő nevezi őket. Versenyfutás a figyelemért. Nem egyszerűen és általában az olvasó figyelméért, ha­nem a politikai elit figyelméért. Hogy történjen va­lami. Most! Azonnal! A politikai publicista hatni akar, s ehhez az kell - úgy véli -, hogy a fontos em­berek azonnal elolvassák. Ezt a figyelmet valószí­nűleg elérte, mert feltehető, hogy az állami ügye­ket intéző körök döntnökei belepillantottak az írá­sokba. Ha másért nem, azzal a szorongással talán igen, hogy: jaj, csak nem engem tűzött ma toll­hegyre a fulmináttal dolgozó szerző. Hogy azon­ban tartalmilag miként hatottak ezek az írások, azt csak találgathatjuk. Az írások politikai mondanivalójának irodalmi burka nem könnyen törhető fel. Kérdés már, hogy fel kell-e egyáltalán törni? A tépelődések lírai han­gulatának irodalmi rögzítésekor az érintett közéleti probléma egyre inkább a szerző hangulata kifeje­zésének ürügyévé válik. A politikai publicistából ezekben a tárcákban előbukkan az író. Többen jó­indulatúan figyelmeztetik is, hogy sok lesz a bel­­letrisztikából. Az még hagyján, hogy régebben a tanulmányokat versmottók vezették be - ezt még könnyen átugorja az értekezés logikájára vagy konklúziójára kíváncsi olvasó, vagy netán levizs­gáztatja magát, hogy rémlik-e, honnan az idézet. Csakhogy Lengyel László - nem véletlenül írta a Benedek Elek-emlékkönyvet - nem pusztán tudo­mányos elismerésre, avagy újságírói társulások majdani aranytollára vágyik, írói ambíciói vannak. Amikor majd egy nagy nevű irodalmi szerkesztő kézzel írott gratuláló levelét megkapja, az pecsét és nyilvánosság nélkül is a valódi, az igazán várt elis­merés. Nem kell tehát feltétlenül elhinni a szerző azon magyarázatát, hogy a tépelődő, miniatűr esszéktől elsősorban közvetlen közéleti reakciókat várt. Le­het, hogy azt is várt. Néha, ha nem is úgy kívánta, azt is megkapta. De lényegében magát írta. Szép­írást művelt és művel. Ez több is, meg kevesebb is, mint a politikai publicisztika. Attól függ, hogy honnan nézzük. Közéletünk irodalmi párlata nem nyújtja a publicisztikától megszokott és elvárt helyzetelemzéseket és lehetséges, kilábalást segítő elméleti kapaszkodókat. A Tépelődés hangulatá­nak közhangulatot kifejező, illetve befolyásoló ké­pei azonban orrba vágják a politikusi ügyködőket. A kép nem cáfolható beszéd. Hát - ha nem is köz­vetlenül. Hatása inkább csak az irodalom kedvelő­ire és érték­e van. Kétségeskedhetünk, hogy a szer­ző által szavakban megcélzott politikai elitben sok ilyen alak lenne. Az írásokban számos esetben felbukkannak külföldi tájak. Keltezéseknél vagy képekben fel­villan Kijev, Peking, Kolozsvár, Washington. Je­gyezzük meg: Lengyel László feleannyit se utazik külföldre, mint egy átlagos miniszteriális hivatal­nok. Ugyanakkor többet járja az országot, mint bármelyik utazó riporter. Sok emberrel találkozik. A tépelődő hangulat az övék is. Mondandóját be­szélgetések százai alakítják az ország legkülönbö­zőbb zugaiban, olyan helyeken is, ahol politikus madár talán sohase jár. A kötet nagy közfigyelmet kiváltó darabjai azonban nem a bravúrosan formált kisesszék, ha­nem az ötvenoldalnyi, tanulmányméretű politikai arcképek. A miniszterelnökről, a pártvezérről, a mindegy, hogy mi a neve miniszterről. Itt ismét összpontosul a publicista ítélőereje. Nyomában nagy az érdeklődés, még nagyobb a sértődés. Olyan nagy, hogy egy idő után már az lesz majd a sértődés kiváltója, ha nem ír valakiről. Mindegy, hogy mit, hiszen a konsternációt kiváltó írás is sze­replési lehetőség, s ez fontos a közfigyelemért va­ló tülekedésben, így a kötet mérlege: a szépírót gyanakodva nézik, a publicistának a publikum bó­kol. 1992. Útfélen. A 2000-ért Alapítvány és a Szá­zadvég Kiadó jelentette meg. Lengyel László könyvet szentel a kormány kétéves tevékenységé­nek. Az út felénél, amikor a társadalmi átmenet oly sok fontos kérdése útszélre került. A könyv szak­­tanulmányok összege és gyűjteménye. Maga se hitte el tehát, hogy csak újságcikkeket érdemes ír­ni. A könyvet Török András tervezte. Nagyon szépre sikerült. Őt kell dicsérni majd a következő kötet külalakjáért is. Mint más szintetizáló megítélésénél is, szer­zőnk itt is jelentős teret szentel a gazdasági kérdé­seknek. Bírálja a kormányt, mert úgy látja, hogy az közigazgatási állameszélyességet melenget magá­ban és hangsúlytalan, valamint koncepciótlan a gazdasági ügyekben. Mint egy gazdasági kutatóin­tézet vezetője, mint bankügyekben járatos és érin­tett, Lengyel László e tekintetben egyúttal bírálja a politikai elemzőket is, mert úgy véli, nincsenek tisztában a gazdaság jelentőségével. E szempont­ból hagyományos álláspontot képvisel: a gazda­ságnak meghatározó súlya van. Nem nagyon hiszi el az új, divatos társadalomelméleteknek, hogy a kommunikatív társadalomban, a deliberatív de­mokráciában a kultúra és a politika éppen olyan független, önálló tényezők, mint a gazdaság. El kell azonban ismerni, hogy az elsők között - ha nem elsőként - mutat rá az úgynevezett nemzeti intézmények jelentőségére, arra, hogy a magyaror­szági politikai fejlődésben a kormányhatalomtól függetlenné vált köztársasági elnök, számvevő­­szék, nemzeti jegybank, Alkotmánybíróság és az eredménytelenül hasonló független státusra pályá­zó közszolgálati televízió és rádió intézményei ki­emelkedő jelentőségűek és politikai rendszerünk változásában kardinális hatásúak, s mindez egye­dülálló jelenség a kelet-európai térségben. Már a kormányzati szakasz elején javasolja a miniszter­­elnöknek, hogy ezen intézmények vezetőivel ala­kítson ki valamiféle informális kapcsolatot, ha már adminisztratíve elszakadtak a kormánytól, meg­előzendő a félreértéseket és az információ hiányá­ból is fakadó konfliktusokat. A miniszterelnök me­reven elutasítja a javaslatot. A szerző hagyományos álláspontján átütő reali­tásérzéket jelzi az is, hogy külön fejezetet szentel Képregény címmel a kommunikatív viszonyok változásának. Szakaszolja a kormány tevékenysé­gét, regisztrál, vitatkozik, forgatókönyvekben pör­geti a lehetséges kibontakozást. Mint máskor is, hatásra törekvő publicisztikát ír. Spekulatív kérdé­sek tisztázásával nem vacakol. Elméleti megfonto­lásai, akárcsak a kortársak számára érdekfeszítő intim információi a lábjegyzetekbe kerülnek. A szöveg terjedelmének legalább a fele az apróbb be­tűvel szedett lábjegyzet, amit az olvasók nagy ér­deklődéssel böngésznek. Egyik kritikusa posztmo­dernnek minősíti e lábjegyzeteket. Ezek ugyanis nem szakirodalmi jegyzetek, nem dokumentatív források, hanem történetek, bizalmas értesülések, elméleti gondolatmenetek, meghökkentő dramo­­lettek. Az olvasás közben így a főszöveg nemegy­szer a lábjegyzetek összekötő szövegévé válik. (Érdekes: ezekért a nem bizonyítható állításokért senki nem tiltakozik és perel. Pert csak akkor akaszt a miniszterelnök Lengyel László nyakába, amikor szűk körben egy általános kijelentést tesz a korrupcióról. „Uram - mondja a benzinkutas Veszprémben Lengyel Lászlónak elítéltetése után -, ezek itt mindnyájan lopnak.” S elkezdi sorolni számára ismeretlen tanúk előtt a neveket és adato­kat. Az ilyen jelenetek rendszeresen megismétlőd­nek. Lengyel Lászlót az emberek modern kori Ro­bin Hoodnak tekintik. Már árad hozzá az infor­máció.­ „Honnan tudja?” - teszik föl a kérdést lelkes méltatói és fanyalgó kritikusai, amikor a bizalmas értesüléseket olvassák. Ám nem ez az igazi kérdés. Ha valaki minden idejét az ország állapotának megtapasztalására fordítja, járja a vidéket, reggel­től estig kuratóriumokban, bankelnökségekben ül­dögél, miniszterekkel és pártvezetőkkel tárgyal, akkor inkább az a kérdés, hogy mikor olvas és mi­kor ír? Egy momentumot még meg kell említeni a könyvvel kapcsolatban. 1992-ben már nemcsak a hazai sajtó, hanem a nemzetközi is tele van Csur­­ka István nevével, s a szélsőjobboldal fenyegető veszélyével. Mivel Lengyel Lászlót fordított Cas­­sandrának minősítették, azaz, akinek a jóslatai nem válnak be, regisztrálnunk kell azt, hogy egye­dül ő az a sajtónyilvánosságban, aki makacsul ki­tart véleménye mellett. Csurka István marginális jelenség politikai életünkben. Nyugalom! Nem kell hisztériázni! 1992-ben alig valaki látta ilyen világosan, s csak később igazolódóan e szempont­ból a politikai helyzetet. 1994. Magyar alakok. A Pénzügykutató Rész­vénytársaság és a 2000 Irodalmi és Társadalmi Ha­vi Lap kiadásában jelenik meg. A címet Eötvös Károlytól kölcsönzi a szerző. Eötvös is­kola ismert politikusairól festett írásaival arcképet. Hírlapok­ban. Számunkra már szinte teljesen ismeretlenek a 20 KRITIKA

Next