Kritika 23. (1994)
1994 / 9. szám - Gombár Csaba: Micsoda tíz év! Lengyel László könyveiről
déseinek regisztrálásával. Tévedése, hogy nem látta előre a békés átmenetet. Hatalmi vákuumtól, katonai szükségállapot bekövetkezésétől tartott. Nem volt egyedül. Itt finomításra szorul Sükösd Mihály véleménye is, aki e kötet megjelenésekor szerzőnket Bibó Istvánhoz hasonlítja. Sok szempontból van alapja a hasonlításnak, de alkatilag különböző szerzőkről van szó. Bibó Istvánra inkább az elemzőerő, míg Lengyel Lászlóra inkább az ítélőerő megnyilvánulása a jellemző. Vagy hogy C. F. von Weizsäcker intellektuális stílusokra vonatkozó tipológiáját hívjuk segítségül: „az olimposzi mindig egy szintet állapít meg, s őrzi a békét. A titán válságot jelez”. Ez jellemző és fontos különbség. Lengyel László válságot jelzett. Hajlamos is erre. Forradalmi helyzetben írásai viharmadarak lennének. Reformléptékű időben a titáni alkatból könnyen következik a vészmadárság. Eszének köszönhetően ezt elkerüli. A másik, önmaga regisztrálta tévedése, hogy nem vette eléggé komolyan a fiatal demokratákat. 1991-ben hamut szór fejére. Mint utóbb kiderül, elhamarkodottan. Most olvasva sorait, azonban mégiscsak jól ítél: „Csak az Isten szerelmére, ne nőjenek nagyra, ne legyenek nagy párt, és ne vegyék át a nagy pártok hajlamát az alkura, a kamarillapolitikára és fensőbbséges arroganciára”. Majd még később is a Tépelődésben: „Csak tudjanak kis párt maradni. Csak ne higgyék a népszerűséget csalhatatlanságuk jelzésének. Csak ne bonyolódjanak újabb szerelmi játékokba idősödő nemzeti vagy szociálliberális urakkal.” 1994-re belebonyolódtak. A könyvet hatalmas kritikai visszhang követi. Lengyel Lászlót koszorús publicisták koszorúzzák. Vekerdi László szép tanulmánnyal tünteti ki. A kötet egyébként a Magyarország felfedezése sorozat 39. köteteként jelenik meg. Köszönet érte, hogy megjelentették - de nem oda való. A ’70-es és ’80-as évtized nagy sorozata a Végkifejletben megírt zsákutcás fejlődés szociográfiai reflexiója. Egy merőben más világ! A következő kötet is ebben a sorozatban jelenik majd meg - még kevésbé odaillően. 1992. Tépelődés. A Magyarország felfedezése sorozat 43. darabja. Borítóján behavazott erdő - de a fák között áttör a bágyadt napsütés, s megvilágít a régi fák árnyékában egy gyönge, reszkető, fiatal fát. A fedelet és a tipográfiát Szántó Tibor tervezte, akárcsak az előző kötetét. Szomorú szövegek. Először a Magyar Hírlap hasábjain láttak napvilágot. A vonal alatt írt irodalmi tárcák magasan a politikai literatúra szintje felett vannak. Lengyel László először könyveket írt, aztán tanulmányokat. Ezek már újságcikkek - „törpeesszék”, ahogy ő nevezi őket. Versenyfutás a figyelemért. Nem egyszerűen és általában az olvasó figyelméért, hanem a politikai elit figyelméért. Hogy történjen valami. Most! Azonnal! A politikai publicista hatni akar, s ehhez az kell - úgy véli -, hogy a fontos emberek azonnal elolvassák. Ezt a figyelmet valószínűleg elérte, mert feltehető, hogy az állami ügyeket intéző körök döntnökei belepillantottak az írásokba. Ha másért nem, azzal a szorongással talán igen, hogy: jaj, csak nem engem tűzött ma tollhegyre a fulmináttal dolgozó szerző. Hogy azonban tartalmilag miként hatottak ezek az írások, azt csak találgathatjuk. Az írások politikai mondanivalójának irodalmi burka nem könnyen törhető fel. Kérdés már, hogy fel kell-e egyáltalán törni? A tépelődések lírai hangulatának irodalmi rögzítésekor az érintett közéleti probléma egyre inkább a szerző hangulata kifejezésének ürügyévé válik. A politikai publicistából ezekben a tárcákban előbukkan az író. Többen jóindulatúan figyelmeztetik is, hogy sok lesz a belletrisztikából. Az még hagyján, hogy régebben a tanulmányokat versmottók vezették be - ezt még könnyen átugorja az értekezés logikájára vagy konklúziójára kíváncsi olvasó, vagy netán levizsgáztatja magát, hogy rémlik-e, honnan az idézet. Csakhogy Lengyel László - nem véletlenül írta a Benedek Elek-emlékkönyvet - nem pusztán tudományos elismerésre, avagy újságírói társulások majdani aranytollára vágyik, írói ambíciói vannak. Amikor majd egy nagy nevű irodalmi szerkesztő kézzel írott gratuláló levelét megkapja, az pecsét és nyilvánosság nélkül is a valódi, az igazán várt elismerés. Nem kell tehát feltétlenül elhinni a szerző azon magyarázatát, hogy a tépelődő, miniatűr esszéktől elsősorban közvetlen közéleti reakciókat várt. Lehet, hogy azt is várt. Néha, ha nem is úgy kívánta, azt is megkapta. De lényegében magát írta. Szépírást művelt és művel. Ez több is, meg kevesebb is, mint a politikai publicisztika. Attól függ, hogy honnan nézzük. Közéletünk irodalmi párlata nem nyújtja a publicisztikától megszokott és elvárt helyzetelemzéseket és lehetséges, kilábalást segítő elméleti kapaszkodókat. A Tépelődés hangulatának közhangulatot kifejező, illetve befolyásoló képei azonban orrba vágják a politikusi ügyködőket. A kép nem cáfolható beszéd. Hát - ha nem is közvetlenül. Hatása inkább csak az irodalom kedvelőire és értéke van. Kétségeskedhetünk, hogy a szerző által szavakban megcélzott politikai elitben sok ilyen alak lenne. Az írásokban számos esetben felbukkannak külföldi tájak. Keltezéseknél vagy képekben felvillan Kijev, Peking, Kolozsvár, Washington. Jegyezzük meg: Lengyel László feleannyit se utazik külföldre, mint egy átlagos miniszteriális hivatalnok. Ugyanakkor többet járja az országot, mint bármelyik utazó riporter. Sok emberrel találkozik. A tépelődő hangulat az övék is. Mondandóját beszélgetések százai alakítják az ország legkülönbözőbb zugaiban, olyan helyeken is, ahol politikus madár talán sohase jár. A kötet nagy közfigyelmet kiváltó darabjai azonban nem a bravúrosan formált kisesszék, hanem az ötvenoldalnyi, tanulmányméretű politikai arcképek. A miniszterelnökről, a pártvezérről, a mindegy, hogy mi a neve miniszterről. Itt ismét összpontosul a publicista ítélőereje. Nyomában nagy az érdeklődés, még nagyobb a sértődés. Olyan nagy, hogy egy idő után már az lesz majd a sértődés kiváltója, ha nem ír valakiről. Mindegy, hogy mit, hiszen a konsternációt kiváltó írás is szereplési lehetőség, s ez fontos a közfigyelemért való tülekedésben, így a kötet mérlege: a szépírót gyanakodva nézik, a publicistának a publikum bókol. 1992. Útfélen. A 2000-ért Alapítvány és a Századvég Kiadó jelentette meg. Lengyel László könyvet szentel a kormány kétéves tevékenységének. Az út felénél, amikor a társadalmi átmenet oly sok fontos kérdése útszélre került. A könyv szaktanulmányok összege és gyűjteménye. Maga se hitte el tehát, hogy csak újságcikkeket érdemes írni. A könyvet Török András tervezte. Nagyon szépre sikerült. Őt kell dicsérni majd a következő kötet külalakjáért is. Mint más szintetizáló megítélésénél is, szerzőnk itt is jelentős teret szentel a gazdasági kérdéseknek. Bírálja a kormányt, mert úgy látja, hogy az közigazgatási állameszélyességet melenget magában és hangsúlytalan, valamint koncepciótlan a gazdasági ügyekben. Mint egy gazdasági kutatóintézet vezetője, mint bankügyekben járatos és érintett, Lengyel László e tekintetben egyúttal bírálja a politikai elemzőket is, mert úgy véli, nincsenek tisztában a gazdaság jelentőségével. E szempontból hagyományos álláspontot képvisel: a gazdaságnak meghatározó súlya van. Nem nagyon hiszi el az új, divatos társadalomelméleteknek, hogy a kommunikatív társadalomban, a deliberatív demokráciában a kultúra és a politika éppen olyan független, önálló tényezők, mint a gazdaság. El kell azonban ismerni, hogy az elsők között - ha nem elsőként - mutat rá az úgynevezett nemzeti intézmények jelentőségére, arra, hogy a magyarországi politikai fejlődésben a kormányhatalomtól függetlenné vált köztársasági elnök, számvevőszék, nemzeti jegybank, Alkotmánybíróság és az eredménytelenül hasonló független státusra pályázó közszolgálati televízió és rádió intézményei kiemelkedő jelentőségűek és politikai rendszerünk változásában kardinális hatásúak, s mindez egyedülálló jelenség a kelet-európai térségben. Már a kormányzati szakasz elején javasolja a miniszterelnöknek, hogy ezen intézmények vezetőivel alakítson ki valamiféle informális kapcsolatot, ha már adminisztratíve elszakadtak a kormánytól, megelőzendő a félreértéseket és az információ hiányából is fakadó konfliktusokat. A miniszterelnök mereven elutasítja a javaslatot. A szerző hagyományos álláspontján átütő realitásérzéket jelzi az is, hogy külön fejezetet szentel Képregény címmel a kommunikatív viszonyok változásának. Szakaszolja a kormány tevékenységét, regisztrál, vitatkozik, forgatókönyvekben pörgeti a lehetséges kibontakozást. Mint máskor is, hatásra törekvő publicisztikát ír. Spekulatív kérdések tisztázásával nem vacakol. Elméleti megfontolásai, akárcsak a kortársak számára érdekfeszítő intim információi a lábjegyzetekbe kerülnek. A szöveg terjedelmének legalább a fele az apróbb betűvel szedett lábjegyzet, amit az olvasók nagy érdeklődéssel böngésznek. Egyik kritikusa posztmodernnek minősíti e lábjegyzeteket. Ezek ugyanis nem szakirodalmi jegyzetek, nem dokumentatív források, hanem történetek, bizalmas értesülések, elméleti gondolatmenetek, meghökkentő dramolettek. Az olvasás közben így a főszöveg nemegyszer a lábjegyzetek összekötő szövegévé válik. (Érdekes: ezekért a nem bizonyítható állításokért senki nem tiltakozik és perel. Pert csak akkor akaszt a miniszterelnök Lengyel László nyakába, amikor szűk körben egy általános kijelentést tesz a korrupcióról. „Uram - mondja a benzinkutas Veszprémben Lengyel Lászlónak elítéltetése után -, ezek itt mindnyájan lopnak.” S elkezdi sorolni számára ismeretlen tanúk előtt a neveket és adatokat. Az ilyen jelenetek rendszeresen megismétlődnek. Lengyel Lászlót az emberek modern kori Robin Hoodnak tekintik. Már árad hozzá az információ. „Honnan tudja?” - teszik föl a kérdést lelkes méltatói és fanyalgó kritikusai, amikor a bizalmas értesüléseket olvassák. Ám nem ez az igazi kérdés. Ha valaki minden idejét az ország állapotának megtapasztalására fordítja, járja a vidéket, reggeltől estig kuratóriumokban, bankelnökségekben üldögél, miniszterekkel és pártvezetőkkel tárgyal, akkor inkább az a kérdés, hogy mikor olvas és mikor ír? Egy momentumot még meg kell említeni a könyvvel kapcsolatban. 1992-ben már nemcsak a hazai sajtó, hanem a nemzetközi is tele van Csurka István nevével, s a szélsőjobboldal fenyegető veszélyével. Mivel Lengyel Lászlót fordított Cassandrának minősítették, azaz, akinek a jóslatai nem válnak be, regisztrálnunk kell azt, hogy egyedül ő az a sajtónyilvánosságban, aki makacsul kitart véleménye mellett. Csurka István marginális jelenség politikai életünkben. Nyugalom! Nem kell hisztériázni! 1992-ben alig valaki látta ilyen világosan, s csak később igazolódóan e szempontból a politikai helyzetet. 1994. Magyar alakok. A Pénzügykutató Részvénytársaság és a 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap kiadásában jelenik meg. A címet Eötvös Károlytól kölcsönzi a szerző. Eötvös iskola ismert politikusairól festett írásaival arcképet. Hírlapokban. Számunkra már szinte teljesen ismeretlenek a 20 KRITIKA