Kritika 23. (1994)

1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri

déke is nehezen fogadta be, de mindenképpen folytatásra mél­tónak tűnhetett. Molnár Gusztáv Az elmélet küszöbén című könyvének teljes elutasítását még Bretter ellensúlyozhatta. De Bretter betegsége, majd Budapestre távozása és 1977-es ha­lála teljesen védtelenné tette a tanítványokat. T. G. M. hiába tartotta ellenfeleit dilettánsoknak, mégis komolyan kellett ven­nie a kolozsvári iskola elleni támadásokat. És megkockázta­tom, hogy az iskola maga is kifulladóban volt, a tanítványok va­lamennyien túlléptek az „atyán”, Bretteren, egymás érveit pe­dig e zárt világban nagyon is ismerhették. T. G. M. sohasem tudott megférni kortársaival, potenciális versenytársaival. A kolozsvári iskolán belül a versengés Bret­ter elismeréséért folyt. T. G. M. csodagyereknek számított, de Bretter György sohasem tüntette ki az örökös, a legjobb tanít­vány, a fő vitapartner megtisztelő címével. T. G. M. később ha­sonlóan járt Kis Jánossal. Hiába ír róla és munkáiról, hiába készteti vitára szóban, akár Brettertől, Kistől se jut neki egy láb­jegyzet sem. Az az ember, aki csak a Mester bólintására ad, erősen megsínyli, hogy e bólintás rendre elmarad. Hősünk ifjú emberek, lánykák csodáló pillantásaiban fürödhet, ám apák és bátyák becsülő elismerését máig nem tudta elérni. De 1977-78-ban az is világossá vált, hogy T. G. M.-et nemzedék­társai nem fogják vezetőül elismerni, se filozófiai, se politikai, se erkölcsi tekintetben. Nemhogy Bretter helyére, de még az első az egyenlők közötti helyre se pályázhat. Lehet, hogy nem vallotta be magának, de kinőtte a várost, és a város is elunta, elutálta őt. Személyisége ebben az egyre szűkülő, zárt térben nehezen volt elviselhető. Gonoszkodásai, sértései, összeveszései, szerepjátékai, érzelmi ügyei a magyar társaságban kezdtek összképpé összeállni: egy hihetetlenül te­hetséges és ridegen könyörtelen játékos. Ez a kép, elismerem, elfogult volt. A neki tulajdonított gonoszság, felelőtlenség és ci­nizmus inkább egy maszkról vette mintáját, de T. G. M. szíve­sen viselte ezt a maszkot. T. G. M. a „polgár felháborításában” elment a végsőkig. A kisebb magyar közösségnek érthető volt a félelme minden olyan embertől, akiről tudták, hogy megveti őket provincializmusukért, aki besúgók és üldözők világában l’art pour l'art gúnyolódik és gonoszkodik, aki kiszámíthatatlan és egy szellemes bemondásért bármit s bárkit kockára tesz. T. G. M. jól érezte, hogy mennie kell. Egy élethalálharc kez­dődött, amelyben se ő nem tudott mit kezdeni magával, se a város vele. Olyan csapdába került, amelyből nem lehetett jól ki­bújni. Ha marad, veszélyezteti magát és másokat. Ha elmegy, cserbenhagyja barátait, szőkébb és tágabb közösségét. Vala­hogy mindenképpen „áruló”. Kitelepedése nem lehetett látványos ajtóbecsapás, se rej­tőzködő kisompolygás. Szerette volna, ha távozásának ugya­nakkora a súlya, mint Makkai Sándor 1936-os kivándorlásának. Ha elfogadja a közösség, hogy nincs tovább, Makkai „lemondott tisztségéről, és Magyarországra távozott, kijelentvén, hogy ki­sebbségi sorban nem lehet élni, és hogy nem tudja többé nyá­ját mivel vigasztalni. Lépése jelentős kollektív érzelmi válságot okozott szőkébb hazájában - ő sem talált magára soha többé” - írja később T. G. M. a Beszélő 10. számában. T. G. M. dönté­se nem okozott érzelmi válságot, nem volt valóságos jelzés. Ellentétben a harmincas évekkel, a hetvenes évek végén nemcsak azzal kellett szembenézni a kivándorlónak, hogy el­megy, hanem azzal is, hogy Magyarország csak a kivételezet­teket fogadja be, vagyis nem mehet el mindenki. S akkor ott a tébolyító kérdés: ha úgy véled, hogy itt már az értelmiségnek nincs további dolga, mehetsz-e egymagad, tudván-tudva, hogy a többiek nem jöhetnek el. Ember legyen a talpán, aki ezt meg­oldja. Nem oldotta jól meg. Valószínűleg örök seb marad. A vá­rosnak is, neki is. Nem mehet vissza soha többé. Ennek elle­nére bizonyos vagyok benne, hogy gyakran álmodik Kolozsvár­ral. Máig szeretné, hogy Kolozsvár elismerje mint nagy fiát. Ko­lozsvár hallgat. „Állunk a Fellegvár tetején, / térdig panorámában, piros / háztetőkre nézünk, a kép / nem mutatja, amit mi látunk: / a kert­ben lángoló csalánt, / sok-sok lerontott, régi házunk.” Budapest szín „A különállás nem ellenségesség, és nem tudom, miért ne volna valamely nemzetnek joga hozzá, hogy elzárkózzék, hogy kényesen őrizze egyediségét.” Tamás Gáspár Miklós: Irredenta? LuciFeri rosszkor lépett elő a színfalak mögül a budapesti színben. A Bretter-iskolát ismerő és pártoló budapesti iskola képviselői, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály éppen el­hagyják Magyarországot. Magyarországon a filozófia persona non grata. Az egyetemi filozófiai élet kifosztott, magára hagyott, hatalmilag ellenőrzött. T. G. M. az egyetemre kerül filozófiaok­tatónak, de ez még a kolozsvári életnél is elriasztóbb. A buda­pesti óvoda képviselői, Bence György, Kis János ellenzékben vannak, állástalanul fordításokból élnek. Előttük nem különö­sen jó ajánló levél Fehérék pártfogása, hiszen az iskola és az óvoda ellenségesen állnak egymással szemben. A marxizmus­körkérdés után vagyunk, amikor Bence és Kis kimondják sza­kításukat a marxizmussal, de egyben egy emberjogi, ideológi­ával nem foglalkozó ellenzék irányába tesznek lépéseket. T. G. M. örülhet, hogy nem kell a marxizmussal barátai körében üt­köznie, de búsulhat, hogy a filozófuskörben megszűnt a filozó­fiai munka. T. G. M.-et a hatalom gyorsan kitaszítja a legalitásból. Min­denekelőtt kiderül, hogy nagyon megnyerő és vonzó oktató, akinél élvezik a hallgatók az órákat. Ez tűrhetetlen. Kapcsola­tot tart a peremre szorítottakkal. Elfogadhatatlan. Politikai elő­adásokat tart Erdély és a kisebbségi magyarság érdekében. Nemkívánatos. Eltávolítása egyben a hatalom „szemrehányá­sa” is: befogadtunk, miért támadsz ellenünk! T. G. M. válasza: ha befogadtatok, akkor ugyanolyan magyar polgár vagyok, mint az itt élők, így jogom van bírálni a fennállót. Igaza van. De az is mögötte van, hogy a hivatalos, a jóllakott magyar társadalom nem fogadta be az éhenkórász erdélyit. T. G. M.­­nek hamar meg kell tapasztalnia, hogy a kádári Magyarorszá­gon nemcsak a hatalom számára kellemetlen, de az ekkor még magabiztos, feltörekvő értelmiség számára is. Nem fogadták be, mert a magyar társadalom nem befogadó társadalom. Mi­nek jöttél? Ki hívott? Állások betöltve, szerkesztőségek cikkek­kel ellátva, lakás nincs, barátok, meghívások nincsenek. Buka­rest után Budapesten ismerkedhetett meg egy többségi társa­dalom sértő fölényével, elutasító magatartásával egy kisebb­ségivel szemben. A kádári korszak közemberének értékrend­jében csak azt fogadták el, akinek harmincévesen már biztos egzisztenciája, családja, lakása, anyagi tervei vannak. T. G. M. megint egyszer jöttment volt. Ennek a nagyon öntudatos, sértődékeny és érzékeny embernek, aki komoly teljesít­ményt tudott maga mögött, a kezdő, a közlegény szerepét osztotta ki a hivatalos társadalom. A demokratikus ellen­zék befogadta. Az ellenzéki bulikon, a kicsiny ellenzéki szubkultúrában elismerték és elfogadták. Tíz évvel kiköltözése után így fakad ki keserűen: „Ördög tudja, mi volt a baj velünk, bozgorokkal. Hang- és taglejtésünk urbánus, de vidékiesen magyar, sza­badelvűségünk magyar, de protestáns, nehézkessé­günkön meglátszik, hogy e század minden magyar forradalmából és ellenforradalmából kimaradtunk. A huszadik századi modern magyarság nekünk, mi tagadás, olvasmányélmény, kultúránk közös, de diktátoraink nem azok. Budapestről nehezen érthető, hogy lehet valaki ösztönösen nyugatos és meghitten provinciális. Még az a hívságos gondolat is megfordult a fejemben, hogy ez itt akár érdekes is lehetne. Lássuk be: nem az. Csak a probléma érdekes, a történelmi seb. Maguk a bozgorok alig. Beletörődtem hát, hogy magyar emigráns vagyok Magyaror­szágon.” (A bozgor megszólal, Beszélő 23.) Valójában T. G. M. és később kitelepült társai leginkább a hatvanas évek közepé­től meginduló kádári fogyasztói szocializ­musból maradtak ki. Ekkor vált igazán szét Magyarország és Románia, illetve Erdély útja. A provinciális és balkáni magyar alföldi városok, amelyekre büszkén nézett le Kolozsvár és Nagy­várad, Szatmárnémeti és Arad, a hat­vanas-hetvenes években emelked­tek föl, váltak a kolozsvári és nagyvá­radi irigykedés és csodálat városaivá, falvaivá. Bizony a teli és az üres has, a teli és az üres bolt, a fűtött-világított és a fűtetlen­ sötét lakás különbsége ez, nem a százados történelemé. A gazdag és a szegény rokon kapcsola­ta. Nem azért nem fogadták be Tamás Gáspár Miklóst vagy a kitelepülő nagy­váradi mérnököt és a Csíkszeredai or­vost, mert más volt a történeti kultúrá­ja, hanem mert a befogadóknak volt valamije, állása, lakása, autója, az ér­kezőnek pedig semmije. (A nyolcvanas évek elején kezdő­dik fordulata a kritikai anarchizmusból a közép-európai, tömegellenes, oszt­rák konzervativizmus irányába. T. G. M.-nek az egész nyolcvanas és kilenc­venes években végbement lassú for­dulatát egy gyorsabb és következete­sebb filozófiai irányváltás befolyásolta - Nyíri Kristóf a buda­­pesti-dunabogdányi-bécsi Lucifer Monarchia­ tanulmányai. Nyíri Kristóf az, aki T. G. M. lehetne, ha filozófus akarna lenni. Ez a kellemetlen, gúnyolódó, ördögi iróniájú, mély személyiség könyvekben, és nem publicisztikákban, egy jegyzeteket, és nem utalásokat tartalmazó filozófiai és történeti vizsgálódás­ban T. G. M.-nél előbb fölfedezte T. G. M. valamennyi hősét, sőt, alapeszméit is. A nyolcvanas évek elejétől a Monarchia tra­dícióit jelzi az egyetlen valóságos konzervatív tradíciónak, és igen alaposan feldolgozza az osztrák filozófiai, közgazdasági iskolák, valamint a magyar szellemi élet kapcsolatait. T. G. M. tradíciója Nyíri Kristóf.) Tamás Gáspár Miklós a magyar társadalmat erkölcsileg látta szétesettnek, az ellenzék feladatául tehát az erkölcsi re­víziót tűzi ki. „Amikor megszólaltatjuk mindazokat, akik hallgat­nak, pillanatig se higgyük, hogy velünk együtt átlépték a ha­tárt, mert akkor óhatatlanul a nevükben is fogunk beszélni, ami nemcsak azért rossz, mert az ő autonómiájukat sérti, hanem azért is, mert őszintétlenné fog tenni bennünket. Senki helyett nem lehet szabadnak lenni. Mondjuk csak azt, amit mi gondolunk. A félig is­mert közvélemény zsarnoksága konfor­mistává tenné gondolatainkat, megfosz­taná őket eredetiségüktől és szubjektív igazuktól. A közvélemény zsarnoksága arra csábíthat, hogy mindenáron a hivata­los vélemény ellenkezőjét mondjuk, noha természetesen előfordul, hogy a kormány­zatnak vagy az állami szakértőknek van iga­zuk a közvéleménnyel szemben. Az ellenzék kívánatos fölénye nem lehet intellektuális, ha­nem csakis erkölcsi természetű.” A Beszélő programvitájában írja ezt T. G. M. 1984-ben (Amiért mégis). Kis János 1981 -es nyitótanulmánya egy anti­­etatista és tekintélyellenes jogállami politizálást javasolt. T. G. M. ehhez az erkölcsi reformot teszi hozzá. „Amikor azt állítottam, hogy az erkölcsi vál­ság tönkreteszi a magyarságot, nemcsak arra cé­loztam, hogy elszívja erejét és eljátssza jövőjét..., hanem főleg arra a tautológiára, hogy az észlelhető erkölcsi válság önmagában rossz. Az erkölcstelen helyzetet csak a politikai fölszabadulás változtathatja meg. De szemléletünket és önmagunkat magunk is megváltoztathatjuk. És persze világos, hogy ez erköl­csi reformot magunkon kell kezdenünk. Úgy hiszem, nyilvánvaló, miért gondolom, hogy szükséges szembe­szegülnünk az erkölcstelen helyzetet teremtő, az erköl­csi válságot megszilárdító és elmélyítő államrenddel. De egy dolgot le kell szögeznem: nem fűt vele szemben sem­miféle acsargó és elfogult utálat. Az ellenzék is ugyanan­nak a fának messzire gurult almája. A rokonságot nem kell letagadni, a távolságot nem kell mesterségesen növelni, nem szabad túlkompenzálásképpen gyűlölködni és vérfa­gyasztó antikommunista pózokat ölteni.” Okos szavak. Ám az 1989-ig főként morálfilozófus Tamás Gáspár Miklós sohasem tudta világosan kifejteni, hogy miben is áll amaz erkölcsi reform, mit is jelent Makkai Sándor 1934-es magunk revíziója gondolatmenetének áthozatala a nyolcvanas évek Magyarországára. Annyi bizonyos, hogy nem a jogvédő példamutatásra gondolt. De vajon mi különböztette meg T. G. M. erkölcsi válságról és reformról szóló gondolatait Csurka Ist­vánnak az ugyanezekkel a kifejezésekkel megjelenő eszméi­től? Csurka szerint az 1956-os forradalom után a magyar né­pet először megtörték, majd megfizették, ezáltal gerincét meg­hajlították, s erkölcsi válságba taszították. Minden válságnál súlyosabb ez az erkölcsi válság. 1985-ös nagy sikerű monori előadásában Csurka az erkölcsi reformot nevezte meg fő cél­ként, amelyet azoknak a keveseknek kell elindítaniuk, akik megmaradtak. Egyetértett ezzel T. G. M.? Teljes mértékben. „S látnunk kell, milyen komisz, milyen cudar, milyen ellen­szenves ez az ország. Milyen goromba, bárdolatlan, rossz íz­lésű, műveletlen, tartás és méltóság nélküli, megvásárolható, sunyi tolvaj, elhízott cemende, iszákos bunkó, följelentő, po­font váró, gyermekkínzó, giccsevő, akasztásnak tapsoló, lelá­tón hörgő, idegengyűlölő, unott, beszűkült, félbolond, zenét­len, tudománytalan, magvaszakadt, utálatos náció. Milyen ön­telt, milyen alázatos. És micsoda gyarmati örömök! Micsoda haladás a hetvenszázalékos hazugság a kilencvenszázalé­koshoz képest! Nem köszönünk vissza, de tegeződünk. Nem tanulunk, de legalább nem is tanítunk. Nem szeretünk, de leg­alább nem szeretkezünk. Nem figyelünk, de legalább fecse­günk. Szotyolázunk, de legalább köpködünk. Ez is valami. Senki sem elég jó ahhoz, hogy büntetlenül lehessen szolga.” (Útban Bangkok felé) Ennek az Ady-, Szabó Dezső-, Németh László-, Csoóri 22 KRITIKA

Next