Kritika 23. (1994)
1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri
déke is nehezen fogadta be, de mindenképpen folytatásra méltónak tűnhetett. Molnár Gusztáv Az elmélet küszöbén című könyvének teljes elutasítását még Bretter ellensúlyozhatta. De Bretter betegsége, majd Budapestre távozása és 1977-es halála teljesen védtelenné tette a tanítványokat. T. G. M. hiába tartotta ellenfeleit dilettánsoknak, mégis komolyan kellett vennie a kolozsvári iskola elleni támadásokat. És megkockáztatom, hogy az iskola maga is kifulladóban volt, a tanítványok valamennyien túlléptek az „atyán”, Bretteren, egymás érveit pedig e zárt világban nagyon is ismerhették. T. G. M. sohasem tudott megférni kortársaival, potenciális versenytársaival. A kolozsvári iskolán belül a versengés Bretter elismeréséért folyt. T. G. M. csodagyereknek számított, de Bretter György sohasem tüntette ki az örökös, a legjobb tanítvány, a fő vitapartner megtisztelő címével. T. G. M. később hasonlóan járt Kis Jánossal. Hiába ír róla és munkáiról, hiába készteti vitára szóban, akár Brettertől, Kistől se jut neki egy lábjegyzet sem. Az az ember, aki csak a Mester bólintására ad, erősen megsínyli, hogy e bólintás rendre elmarad. Hősünk ifjú emberek, lánykák csodáló pillantásaiban fürödhet, ám apák és bátyák becsülő elismerését máig nem tudta elérni. De 1977-78-ban az is világossá vált, hogy T. G. M.-et nemzedéktársai nem fogják vezetőül elismerni, se filozófiai, se politikai, se erkölcsi tekintetben. Nemhogy Bretter helyére, de még az első az egyenlők közötti helyre se pályázhat. Lehet, hogy nem vallotta be magának, de kinőtte a várost, és a város is elunta, elutálta őt. Személyisége ebben az egyre szűkülő, zárt térben nehezen volt elviselhető. Gonoszkodásai, sértései, összeveszései, szerepjátékai, érzelmi ügyei a magyar társaságban kezdtek összképpé összeállni: egy hihetetlenül tehetséges és ridegen könyörtelen játékos. Ez a kép, elismerem, elfogult volt. A neki tulajdonított gonoszság, felelőtlenség és cinizmus inkább egy maszkról vette mintáját, de T. G. M. szívesen viselte ezt a maszkot. T. G. M. a „polgár felháborításában” elment a végsőkig. A kisebb magyar közösségnek érthető volt a félelme minden olyan embertől, akiről tudták, hogy megveti őket provincializmusukért, aki besúgók és üldözők világában l’art pour l'art gúnyolódik és gonoszkodik, aki kiszámíthatatlan és egy szellemes bemondásért bármit s bárkit kockára tesz. T. G. M. jól érezte, hogy mennie kell. Egy élethalálharc kezdődött, amelyben se ő nem tudott mit kezdeni magával, se a város vele. Olyan csapdába került, amelyből nem lehetett jól kibújni. Ha marad, veszélyezteti magát és másokat. Ha elmegy, cserbenhagyja barátait, szőkébb és tágabb közösségét. Valahogy mindenképpen „áruló”. Kitelepedése nem lehetett látványos ajtóbecsapás, se rejtőzködő kisompolygás. Szerette volna, ha távozásának ugyanakkora a súlya, mint Makkai Sándor 1936-os kivándorlásának. Ha elfogadja a közösség, hogy nincs tovább, Makkai „lemondott tisztségéről, és Magyarországra távozott, kijelentvén, hogy kisebbségi sorban nem lehet élni, és hogy nem tudja többé nyáját mivel vigasztalni. Lépése jelentős kollektív érzelmi válságot okozott szőkébb hazájában - ő sem talált magára soha többé” - írja később T. G. M. a Beszélő 10. számában. T. G. M. döntése nem okozott érzelmi válságot, nem volt valóságos jelzés. Ellentétben a harmincas évekkel, a hetvenes évek végén nemcsak azzal kellett szembenézni a kivándorlónak, hogy elmegy, hanem azzal is, hogy Magyarország csak a kivételezetteket fogadja be, vagyis nem mehet el mindenki. S akkor ott a tébolyító kérdés: ha úgy véled, hogy itt már az értelmiségnek nincs további dolga, mehetsz-e egymagad, tudván-tudva, hogy a többiek nem jöhetnek el. Ember legyen a talpán, aki ezt megoldja. Nem oldotta jól meg. Valószínűleg örök seb marad. A városnak is, neki is. Nem mehet vissza soha többé. Ennek ellenére bizonyos vagyok benne, hogy gyakran álmodik Kolozsvárral. Máig szeretné, hogy Kolozsvár elismerje mint nagy fiát. Kolozsvár hallgat. „Állunk a Fellegvár tetején, / térdig panorámában, piros / háztetőkre nézünk, a kép / nem mutatja, amit mi látunk: / a kertben lángoló csalánt, / sok-sok lerontott, régi házunk.” Budapest szín „A különállás nem ellenségesség, és nem tudom, miért ne volna valamely nemzetnek joga hozzá, hogy elzárkózzék, hogy kényesen őrizze egyediségét.” Tamás Gáspár Miklós: Irredenta? LuciFeri rosszkor lépett elő a színfalak mögül a budapesti színben. A Bretter-iskolát ismerő és pártoló budapesti iskola képviselői, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály éppen elhagyják Magyarországot. Magyarországon a filozófia persona non grata. Az egyetemi filozófiai élet kifosztott, magára hagyott, hatalmilag ellenőrzött. T. G. M. az egyetemre kerül filozófiaoktatónak, de ez még a kolozsvári életnél is elriasztóbb. A budapesti óvoda képviselői, Bence György, Kis János ellenzékben vannak, állástalanul fordításokból élnek. Előttük nem különösen jó ajánló levél Fehérék pártfogása, hiszen az iskola és az óvoda ellenségesen állnak egymással szemben. A marxizmuskörkérdés után vagyunk, amikor Bence és Kis kimondják szakításukat a marxizmussal, de egyben egy emberjogi, ideológiával nem foglalkozó ellenzék irányába tesznek lépéseket. T. G. M. örülhet, hogy nem kell a marxizmussal barátai körében ütköznie, de búsulhat, hogy a filozófuskörben megszűnt a filozófiai munka. T. G. M.-et a hatalom gyorsan kitaszítja a legalitásból. Mindenekelőtt kiderül, hogy nagyon megnyerő és vonzó oktató, akinél élvezik a hallgatók az órákat. Ez tűrhetetlen. Kapcsolatot tart a peremre szorítottakkal. Elfogadhatatlan. Politikai előadásokat tart Erdély és a kisebbségi magyarság érdekében. Nemkívánatos. Eltávolítása egyben a hatalom „szemrehányása” is: befogadtunk, miért támadsz ellenünk! T. G. M. válasza: ha befogadtatok, akkor ugyanolyan magyar polgár vagyok, mint az itt élők, így jogom van bírálni a fennállót. Igaza van. De az is mögötte van, hogy a hivatalos, a jóllakott magyar társadalom nem fogadta be az éhenkórász erdélyit. T. G. M.nek hamar meg kell tapasztalnia, hogy a kádári Magyarországon nemcsak a hatalom számára kellemetlen, de az ekkor még magabiztos, feltörekvő értelmiség számára is. Nem fogadták be, mert a magyar társadalom nem befogadó társadalom. Minek jöttél? Ki hívott? Állások betöltve, szerkesztőségek cikkekkel ellátva, lakás nincs, barátok, meghívások nincsenek. Bukarest után Budapesten ismerkedhetett meg egy többségi társadalom sértő fölényével, elutasító magatartásával egy kisebbségivel szemben. A kádári korszak közemberének értékrendjében csak azt fogadták el, akinek harmincévesen már biztos egzisztenciája, családja, lakása, anyagi tervei vannak. T. G. M. megint egyszer jöttment volt. Ennek a nagyon öntudatos, sértődékeny és érzékeny embernek, aki komoly teljesítményt tudott maga mögött, a kezdő, a közlegény szerepét osztotta ki a hivatalos társadalom. A demokratikus ellenzék befogadta. Az ellenzéki bulikon, a kicsiny ellenzéki szubkultúrában elismerték és elfogadták. Tíz évvel kiköltözése után így fakad ki keserűen: „Ördög tudja, mi volt a baj velünk, bozgorokkal. Hang- és taglejtésünk urbánus, de vidékiesen magyar, szabadelvűségünk magyar, de protestáns, nehézkességünkön meglátszik, hogy e század minden magyar forradalmából és ellenforradalmából kimaradtunk. A huszadik századi modern magyarság nekünk, mi tagadás, olvasmányélmény, kultúránk közös, de diktátoraink nem azok. Budapestről nehezen érthető, hogy lehet valaki ösztönösen nyugatos és meghitten provinciális. Még az a hívságos gondolat is megfordult a fejemben, hogy ez itt akár érdekes is lehetne. Lássuk be: nem az. Csak a probléma érdekes, a történelmi seb. Maguk a bozgorok alig. Beletörődtem hát, hogy magyar emigráns vagyok Magyarországon.” (A bozgor megszólal, Beszélő 23.) Valójában T. G. M. és később kitelepült társai leginkább a hatvanas évek közepétől meginduló kádári fogyasztói szocializmusból maradtak ki. Ekkor vált igazán szét Magyarország és Románia, illetve Erdély útja. A provinciális és balkáni magyar alföldi városok, amelyekre büszkén nézett le Kolozsvár és Nagyvárad, Szatmárnémeti és Arad, a hatvanas-hetvenes években emelkedtek föl, váltak a kolozsvári és nagyváradi irigykedés és csodálat városaivá, falvaivá. Bizony a teli és az üres has, a teli és az üres bolt, a fűtött-világított és a fűtetlen sötét lakás különbsége ez, nem a százados történelemé. A gazdag és a szegény rokon kapcsolata. Nem azért nem fogadták be Tamás Gáspár Miklóst vagy a kitelepülő nagyváradi mérnököt és a Csíkszeredai orvost, mert más volt a történeti kultúrája, hanem mert a befogadóknak volt valamije, állása, lakása, autója, az érkezőnek pedig semmije. (A nyolcvanas évek elején kezdődik fordulata a kritikai anarchizmusból a közép-európai, tömegellenes, osztrák konzervativizmus irányába. T. G. M.-nek az egész nyolcvanas és kilencvenes években végbement lassú fordulatát egy gyorsabb és következetesebb filozófiai irányváltás befolyásolta - Nyíri Kristóf a budapesti-dunabogdányi-bécsi Lucifer Monarchia tanulmányai. Nyíri Kristóf az, aki T. G. M. lehetne, ha filozófus akarna lenni. Ez a kellemetlen, gúnyolódó, ördögi iróniájú, mély személyiség könyvekben, és nem publicisztikákban, egy jegyzeteket, és nem utalásokat tartalmazó filozófiai és történeti vizsgálódásban T. G. M.-nél előbb fölfedezte T. G. M. valamennyi hősét, sőt, alapeszméit is. A nyolcvanas évek elejétől a Monarchia tradícióit jelzi az egyetlen valóságos konzervatív tradíciónak, és igen alaposan feldolgozza az osztrák filozófiai, közgazdasági iskolák, valamint a magyar szellemi élet kapcsolatait. T. G. M. tradíciója Nyíri Kristóf.) Tamás Gáspár Miklós a magyar társadalmat erkölcsileg látta szétesettnek, az ellenzék feladatául tehát az erkölcsi revíziót tűzi ki. „Amikor megszólaltatjuk mindazokat, akik hallgatnak, pillanatig se higgyük, hogy velünk együtt átlépték a határt, mert akkor óhatatlanul a nevükben is fogunk beszélni, ami nemcsak azért rossz, mert az ő autonómiájukat sérti, hanem azért is, mert őszintétlenné fog tenni bennünket. Senki helyett nem lehet szabadnak lenni. Mondjuk csak azt, amit mi gondolunk. A félig ismert közvélemény zsarnoksága konformistává tenné gondolatainkat, megfosztaná őket eredetiségüktől és szubjektív igazuktól. A közvélemény zsarnoksága arra csábíthat, hogy mindenáron a hivatalos vélemény ellenkezőjét mondjuk, noha természetesen előfordul, hogy a kormányzatnak vagy az állami szakértőknek van igazuk a közvéleménnyel szemben. Az ellenzék kívánatos fölénye nem lehet intellektuális, hanem csakis erkölcsi természetű.” A Beszélő programvitájában írja ezt T. G. M. 1984-ben (Amiért mégis). Kis János 1981 -es nyitótanulmánya egy antietatista és tekintélyellenes jogállami politizálást javasolt. T. G. M. ehhez az erkölcsi reformot teszi hozzá. „Amikor azt állítottam, hogy az erkölcsi válság tönkreteszi a magyarságot, nemcsak arra céloztam, hogy elszívja erejét és eljátssza jövőjét..., hanem főleg arra a tautológiára, hogy az észlelhető erkölcsi válság önmagában rossz. Az erkölcstelen helyzetet csak a politikai fölszabadulás változtathatja meg. De szemléletünket és önmagunkat magunk is megváltoztathatjuk. És persze világos, hogy ez erkölcsi reformot magunkon kell kezdenünk. Úgy hiszem, nyilvánvaló, miért gondolom, hogy szükséges szembeszegülnünk az erkölcstelen helyzetet teremtő, az erkölcsi válságot megszilárdító és elmélyítő államrenddel. De egy dolgot le kell szögeznem: nem fűt vele szemben semmiféle acsargó és elfogult utálat. Az ellenzék is ugyanannak a fának messzire gurult almája. A rokonságot nem kell letagadni, a távolságot nem kell mesterségesen növelni, nem szabad túlkompenzálásképpen gyűlölködni és vérfagyasztó antikommunista pózokat ölteni.” Okos szavak. Ám az 1989-ig főként morálfilozófus Tamás Gáspár Miklós sohasem tudta világosan kifejteni, hogy miben is áll amaz erkölcsi reform, mit is jelent Makkai Sándor 1934-es magunk revíziója gondolatmenetének áthozatala a nyolcvanas évek Magyarországára. Annyi bizonyos, hogy nem a jogvédő példamutatásra gondolt. De vajon mi különböztette meg T. G. M. erkölcsi válságról és reformról szóló gondolatait Csurka Istvánnak az ugyanezekkel a kifejezésekkel megjelenő eszméitől? Csurka szerint az 1956-os forradalom után a magyar népet először megtörték, majd megfizették, ezáltal gerincét meghajlították, s erkölcsi válságba taszították. Minden válságnál súlyosabb ez az erkölcsi válság. 1985-ös nagy sikerű monori előadásában Csurka az erkölcsi reformot nevezte meg fő célként, amelyet azoknak a keveseknek kell elindítaniuk, akik megmaradtak. Egyetértett ezzel T. G. M.? Teljes mértékben. „S látnunk kell, milyen komisz, milyen cudar, milyen ellenszenves ez az ország. Milyen goromba, bárdolatlan, rossz ízlésű, műveletlen, tartás és méltóság nélküli, megvásárolható, sunyi tolvaj, elhízott cemende, iszákos bunkó, följelentő, pofont váró, gyermekkínzó, giccsevő, akasztásnak tapsoló, lelátón hörgő, idegengyűlölő, unott, beszűkült, félbolond, zenétlen, tudománytalan, magvaszakadt, utálatos náció. Milyen öntelt, milyen alázatos. És micsoda gyarmati örömök! Micsoda haladás a hetvenszázalékos hazugság a kilencvenszázalékoshoz képest! Nem köszönünk vissza, de tegeződünk. Nem tanulunk, de legalább nem is tanítunk. Nem szeretünk, de legalább nem szeretkezünk. Nem figyelünk, de legalább fecsegünk. Szotyolázunk, de legalább köpködünk. Ez is valami. Senki sem elég jó ahhoz, hogy büntetlenül lehessen szolga.” (Útban Bangkok felé) Ennek az Ady-, Szabó Dezső-, Németh László-, Csoóri 22 KRITIKA