Kritika 23. (1994)

1994 / 5. szám - Lengyel László: „Hát játsszunk ismét Európát!”

KRITIKA „Hát játsszunk ismét Európát” „Ha Tessedik Ferenc, Bölöni Farkas Sándor, Pulszky Fe­renc, Szemere Bertalan, Fábián Gábor, Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágost, Wesselényi Miklós, Széchenyi rendezet­tebb Európát jártak is s nem kellett a mai világnézeti válságok közt bukdácsolniuk, a harmonikus külföldi állapotokról való vé­leményükből is arra jut az ember, hogy érettebb fővel állnák a mostani zavart. Európa mai süllyedéséért nekik is fizetni kéne, ahogy mi fi­zetünk, de amint a nyelvük tisztább és világosabb volt a mi­énknél, valószínűleg világosabban látnák a magyarság helyze­tét a mai válságban. Megvert, szegény nép vagyunk, alig élő szegény nép voltunk abban a korban. Csak a külföldi példa volt más, könnyebben követhető. Magabiztos nagy században éltek, a polgári hatalomátvétel már megelőzőleg megtörtént, pontosan tudták honnan sugároznak az eszmék. Dönteni, vá­lasztani, válogatni, vállalni akkor is kellett s ezt érettebb ítélet­tel végezték, mint ahogy végeztük volna mi. Talán igaza van egyik írótársamnak, hogy az érettség min­dig attól az érzéstől függ: van-e ránk szükség? Ők ebben még biztosak voltak. De mi lesz velünk s mire készülünk mi, ha már a próba előtt tele vagyunk személyes sérelemmel és siralmas ütődésekkel, holott a próbát az a nagy, erős nemzedék sem állotta ki?" Cs. Szabó László a Nyugat 1936-os 3. számában tette e sorokat közzé. 1994 tavaszán, amikor dönteni, választani, vá­logatni és vállalni kell, három nagy kérdésbe ütközünk. E há­rom kérdésben nemcsak mi döntünk, rólunk is döntenek. Dön­tenek nagyhatalmak és szomszédok, ítélnek távollévők és kö­zeliek. De ez nem ment fel minket a válaszok alól. Itt és most választjuk az ezredforduló Magyarországát. Az első kérdés százados: Magyarország a nyugati Európa kicsiny, szegény országocskája lesz, vagy a keleti nem-Euró­­pa leggazdagabb országa. Szeretnénk hinni, hogy Európa kö­zepén vagyunk. Reméljük, hogy a közép-európai országok de­mokratikus együttese virágzásnak indul. De szembenézve a valósággal azt kell tapasztalnunk, hogy a határhúzók meghúz­ták az európai határt, hogy mi magyarok, azután a horvátok és a szlovákok, csehek és románok, lengyelek és szerbek. Nem a térkép közepén terpeszkedünk, hanem annak sarkában la­pulunk, hogy egyenként engednek ki a fertőző barakkból. A magyar politikai erők többsége tanult az elmúlt négy év­ből. Hite az azonnali felemelkedésben, az európai ölelésben megrendült. Illúzióik elfogytak. Az a kérdés, hogy eljutottak-e ahhoz a józan mértéktartáshoz, amely se megváltót, se bűn­bakot nem formál Európából, a Nyugatból. E mértéktartásnak része, hogy a magyar politikának tudatosítania kell magában a nyugati befolyás kellő mértékét, a szövetséges és a gyar­mat közötti keskeny sávot, s a politikusoknak át kell gondol­niuk, hol és milyen tulajdont, piacot fognak átengedni, milyen stratégia keretében. Szegények és kicsinyek vagyunk, de nem kényre s kedvre kiszolgáltatottak. A kisebbrendűségi ér­zés és a nemzeti fölény közötti emeltfejű tárgyilagosság elfo­gadtathatja velünk való helyünket, de ezért a helyért fogunk s kötelességünk küzdeni. Szomszédaink között a józan magyar szerep a nyílt ki­­egyezőé. Szomszédaink vizsgáztatása, nagyhatalmak előtti versengésünk ugyanoda vezet, ahová a harmincas évek poli­tikája. Nem számíthatunk nagy sikerekre. De lassú és szívós munkával, kedvező gazdasági és földrajzi adottságaink ki­használásával előnyös kapcsolatot látnak majd bennünk, s in­kább leszünk képesek kisebbségi sorban lévő nemzetiségün­kért tenni valamit. Európai példát kell mutatnunk, nem kelet­európait. Ez az európai példa a kínlódásé, az újabb és újabb nekiveselkedésé, a civil intézmények építéséé. Nem a legvi­dámabb barakk, a legjobb alkudozó, a tökéletes paternalista kiegyező példája. Bizonyosan ismerősebben követnék az an­tidemokratikus, fehérasztalos, háttérben paktáló, patrónus­­kliens rendszeren alapuló magyar példát, a demokratikus, szerződést betartó, átlátható viszonyú európai helyett. Lehet­nénk ismét a hetvenes-nyolcvanas évek irigyelt kádárista Ma­gyarországa. Az Isten szerelmére, ne engedjünk a csábítás­nak! Ne azt magyarázgassuk, hogy a mutatóink jobbak ná­lunk, nekünk önmagunkhoz és a nálunk fejlettebbekhez kell mérnünk magunkat. A második kérdés következik az előzőekből. Egy foglalás­ra, berendezkedésre, betelepülésre alapozott társadalmi és kulturális modellt követünk, vagy egy politikai és gazdasági erőket kiegyensúlyozó, megegyezésre törekvő, értékek egy­­másmellettiségét elviselő modellt. A magyar politikai kultúrá­nak hagyományai közé tartozik, hogy az a politikai erő, amely egy kicsit erősebbnek érzi magát a másiknál, mindent megkí­sérel, hogy ellenfelét eltiporja, „területét” elfoglalja. Politikatör­ténetünk a belső hódítások története. A pártok álma az állam­párti státus elérése. A parlamentáris törekvés a többség me­chanikus alkalmazása, a kisebbségnek obstrukcióba, illetve hallgatásba szorítása. A kormányé és elnökéé a túlhatalom biztosítása. Nagyon nehéz szakítani a hódító álmokkal. Nehéz elfogad­ni az intézményes ön- és közkorlátozást. A politikusok nem szívesen nyugodnak bele abba, hogy lemondjanak patrónus­­kliens politikájukról, hogy ne olvasszák egybe gazdaságot és politikát, ne keverjék össze a közigazgatást a gazdasági esz­közökkel. A hódítás egyik oldala a hatalom, a politikai és sze­mélyi lojalitás egyedüli alkalmazása emberek kiválasztásában, kinevezésében és leváltásában. A betelepedés másik ága a politikusi és tisztviselői kar megfertőzése gazdasági előnyök­kel. Ebben a berendezkedésben legfeljebb elitpaktumok, patrí­cius-megállapodások lehetségesek a társadalom feje felett. Nem lehetnek illúzióink, hogy a kilencvenes évek második fe­lében a politikai erők gyökeresen szakítani igyekeznek a kádá­ri és az antalli világ szellemével. De választani mégiscsak az inkább foglalók és a kevésbé mohók, az inkább hatalmasko­­dók és a kevésbé önkényesek között lehet. Sajnos, pártjaink és politikusaink reflexeikben hordozzák a foglalás szenvedélyét. Hasonlatosan a rosszul vezérelt vállal­kozókhoz, a gyors és biztos sikert szomjazzák a hosszú távú kifutás, stratégia helyett. Mivel minden politikai erő utazott a gyors felemelkedés és az ugyancsak gyors hanyatlás hullám­vasútán, többre becsülik a taktikai politikai hasznot, mint a tá­voli stratégia bizonytalan osztalékát. Nem bírnak átmenetileg visszahúzódni, a közvetlen előnyről lemondani, a népszerűt­lenséggel járó feladatokra összpontosítani. Ez a foglalás-típusú politika akadályozza a modernizációt és a biztonságot egyaránt. Előbb vagy utóbb vissza is üt a fog­lalóra, a szpáhibirtokot osztogatóra, a keresztapa-rendszert bevezetőre, a nyilvánosságot gyarmatosítani igyekvőre. Pilla­natnyilag a jobboldal a vesztes. De veszélyek leselkednek a li­berálisokra és a szocialistákra is, akik hasonló rövid távú hasz­nokért politizáltak saját intézményeikben. Végül, a harmadik kérdés, hogy mihez kezdünk a parla­ment alatti" civil rendszerekkel. Wesselényi és Eötvös, Sza­lay és Széchenyi tudták, hogy a parlamentáris rendszernek fontos, tán legfontosabb része, hogy milyenné alkotjuk egye­temeinket és börtöneinket, kórházainkat és klubjainkat. Euró­painak lenni ezekben az intézményekben lehet. Az államház­tartás felélte a gazdasági területen lévő tartalékait, miközben terpeszkedése a gazdaság és a társadalom fölött nem csök­kent. Civil létünk és gazdasági modernizációnk feltétele, hogy az államháztartás társadalmi szféráiban felhalmozódott tőke piacosodik és civilizálódik-e hogy kijut-e az állami költségve­tés bűvös köréből, hogy részt vesz-e a gazdaság megújításá­ban, vagy a civil terek újra államosodnak. Az államháztartás­nak ez a reformja nehéz és keserű feladat. Bele lehet bukni. De nincs más út. A pártok érthető módon ódzkodnak bevallani, hogy minden további lépés a modernizáció felé olyan áldozatokkal jár, ame­lyeket a társadalom nagyobb része nehezen, vagy egyáltalán nem tud elviselni. Ma választunk, hogy a továbbiakban is hoz­zájárulunk-e az ország sakktáblavilágának kialakulásához, ahol a fehér kockán élőknek jut munka, jövedelem, vagyon, külföldi tőkebefektetés, infrastruktúra, s ebből következően távlat, ellenben a fekete kockába születettnek se munka, se bér, se vagyon, se külföldi tőke, se telefon, se út, s így remény se nagyon. Az ország szociális gondjait, egyenlőtlenségét a politikai elit a gazdasági hozzájárulásával úgy oldja meg, hogy levágja, eltávolítja az ország „beteg vidékeit, s ehhez a kizá­ráshoz intézményes kereteket teremt. Az ország „olaszosodá­­sa ” éppen azt jelentette, hogy a regionálisan előnyösebb hely­zetben lévőket nem terhelem a hátrányokat halmozók gondjai­val. Egy ilyen sakktáblaország nem tűrhet olyan politikai erő­ket, civil hálózatokat, amelyek össze akarják kapcsolni, meg akarják emelni a lemaradó területeket. Játsszunk Európát! Abból a sokféleségből és zavarból nem vehetünk ki egyetlen mintát, de példánk lehet, hogy hogyan kezelik e sokféleséget és zavart. Az európai civil tudja, hogy ez az ő kísérlete, s nem vele kísérleteznek. A magyar civil nyúlnak és fehéregérnek érzi magát, aki az egyik kísérletből a másikba került. Elege van. A vele kísérletezők ellen fog sza­vazni. S talán jön egy politikai elit, amelyik minden sérelme, ütődése, keserűsége ellenére kiállja a próbát. LENGYEL LÁSZLÓ KRITIKA Seres László: Ismerd meg kormányodat! (kis pragmatikus útmutató bizonytalan kormányoknak). 2 Konrád György: Búcsú és üdvözlet................................... 3 Kis János: Töprengés az időről - sortűzperek előtt............ 5­­ Hegyi Gyula: Egyén és közösség a demokráciában........... 10­­ Csak tudnám, kik azok a „régi fiúk”? - Beszélgetés Horn Gyulával (Az interjút készítette: Balogh Ernő-Pogonyi Lajos)....................................... 12 Vásárhelyi Mária: Tükör által, homályosan........................ 14 Ágh Attila: A tradicionális jobbközép,avagy az MDF jövője.. 17 Eörsi István versei............................................................. 19 Neményi Mária: A „mi” és a „Mások”.................................. 20 Bölcs István: A rádió és a fostély (Köz- és magánérzeti napló, II. rész)........................... 22 Dániel Ferenc: Bródy Sándor u. 5-7.................................. 24 Borenich Péter: Politikai tisztogatás a Magyar Rádióban.... 26 Lévai Júlia: Az írnokok csókoltatása.................................. 27 Vita a lapterjesztésről - Gálik Mihály, Eötvös Pál és Breitner Miklós írása­­ .... 28 Báron György: A Schindler-paradoxon............................... 31 Bikácsy Gergely: Isten és a sátán között (Szász János: Woyzeck)............................................. 32 Tegyi Enikő: A tűzpróba. A heilbronni Katica a Vígszínházban......................................................... 33 Vadas József: Arculat vagy smink?................................... 34 Szentesi Zsolt: A te országod (Tar Sándor könyvéről)........ 3 Boros Géza: Újabb pesti szobrok...................................... 3 Csíki László: Baráti látlelet................................................ Fehér Ferenc: Szárszó, '93 (2.)......................................... . * Czakó Gábor: Angyalok (Bodor Béla)................................ 45 Alfonso Sastre: A szájkosár (Stuber Andrea)..................... 41 Slawomir Mrozek: Emigránsok (Nánay István)................... 46 A Kritika postájából............................................................ 47 Lengyel László: „Hát játsszunk ismét Európát!”................. 48 A borítón Szurcsik József: Emlékmű karddal c. műve TÁRSADALOMELMÉLETI ÉS KULTURÁLIS LAP Megjelenik havonta Főszerkesztő: BALOGH ERNŐ Főszerkesztő-helyettes: VÖRÖS T. KÁROLY Rovatvezetők: BOROS GÉZA, JÓZSA ÁGNES, KOVÁCS DEZSŐ, MÁTYÁS GYŐZŐ Szerkesztőségi titkár: GUBÁS M. IBOLYA Kiadja a NÉPSZABADSÁG RÉSZVÉNYTÁRSASÁG Felelős kiadó: DR. BREITNER MIKLÓS vezérigazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1034 Budapest, Bécsi út 122-124. Telefon: 250-1680/128­, 129-, 130-as mellék Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő hivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: negyed­évre: 141 Ft, fél évre: 282 Ft, egy évre: 564 Ft. ISSN 0324-77­75 Szedte a Népszabadság Fényszedő Kft. VESZPRÉMI Díj NYOMDA RT 48

Next