Kritika 23. (1994)
1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri
V arázslatos. Amíg együtt vagy vele a szobában, amíg éppen olvasod, elbűvöl. Lázadó angyal. De nem Mefisztó, de nem Lucifer, akik életre szóló szerződésre késztetnek, akik végigvezetnek a világtörténeten. LuciFeri. Sőt. LuciFerke. Felháborít. Sátánocska. Meglep. Krampusz. Lázit. Ördögöcske. Nevettet. Kis-Mefisztó. Hódít. A társaság közepe. A szalonban a hölgyek, a poros egyetemi szemináriumon a lánykák habzó beszéde közepette elalélnak vagy kacarásznak. De hiányzik belőle a félelmetes, a felkavaró, a megrendítő, a tragikus, ami körüllebegi Vautrin-t, vagy másként Carlos Herrera abbét és Du Poirier doktort, vagy Pjotr Verhovenszkijt és Wolandot. Nem Cipolla. Története aznapra szól. Talán azért van így, mert nem is kíván egy életre, hanem csak egy napra győzni. Mert a lelkeket nem hosszú kötésre veszi, hanem a nyereség zsákmányaként már aznap este habzsolni akarja. Elég, ha a varázs a csillárok felgyújtásáig, az első tapsig tart. Talán nem is minket, hanem a sikert akarja nap mint nap. De lehetséges, hogy önmagát szeretné meghódítani, tegnapi önmagával szeretne szerződésre jutni. Erdély és Magyarország egyik legnagyobb ördögi tehetsége Tamás Gáspár Miklós. Az általa megkomponált élet és filozófia nem ördögi, csak kisördögi. Luciferi. Leselkedés „Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer -, az csak rám nézett, és mindent megmondott rólam, hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos... Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most - így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?” Rakovszky Zsuzsa: Jób Lassan veszi elő a tárcáját, s mutatja az elrongyolódott papirost. Hátradől. Szemüvege mögül nézeget szomorkásan és iróniával. Ennyi reinkarnáció után már nyugodt. Egy konzervatív minden családi hagyaték nélkül. Nincs szakállas dédapakép a falon. Nincs romladozó kúria. Nincsenek öreg könyvek ükapai bejegyzésekkel. Sárguló végrendeletek. Csak szemé lyes tradíció. Tegnap francia vicomte, strasbourgi kapitány, ki a forradalom elől menekült a messzi Kolozsvárra. Százada a kolozsvári Kakas István, aki Shakespeare korában volt Erdély követe Angolországban és Perzsiában. Ezrede páncélos görög. Annyira szeretne magának múltat. E kitalált múlt nélkül úgy érzi, hogy nincs jelene és jövője. Akkor nem létezik sem ő, sem konzervatív filozófiája. Konzervatív jelent és jövőt akar építeni - múlt nélkül. Tamás Gáspár Miklós életének nagyobb és érzékenyebb részét Kolozsváron tölti. Itt született, volt gyermek és kamasz. Ide jött vissza dolgozni, itt írta első cikkeit és innen indult emigrációba. T. G. M. Erdélye, Kolozsvárra a kukucskáló Erdélye és Kolozsvárra. Vágyakozóan és várakozóan pillant be Erdély ablakán, az ódon régiségboltba, megrokkant udvarházba, de ezer vaksiszemű lakótelepeire. Nincs otthona. Kicsomagolatlanul húzza meg magát Pest egyik komor utcájában, írásait olvasva s magabiztos hangját hallva sejtjük - kívül van. Egész világa a polgári otthonnal nem bíró emberé. Pedig van megnevezett városa. Van kijelölt utcája. Vannak fogadott nagyszülei, ősei. Tisztes hivatalnok-nemesek. Leírja, mohón ecseteli a családi asztal fölötti méltóságteljes étkezést. A patrícius-házat. Az egész kitaláltatott. „S a régi, régi udvarok! Lonc-függönyös, vadszőlővel borított árkádos, oszloptornácos udvarok, nemesi udvarházaké a város belsejében... Mágnás gazdáik már a század elején megválhattak a legtöbbtől, ezért beszéltek volt Mikes-, volt Teleki-, volt Toldalagi-, volt Petrichevich-Horváth-, volt Jósika-, volt Kemény-házról. Voltam uzsonnázni egy-két ilyen »volt« házban, édesanyámmal meg egyedül, mert nyugodtan elengedték a szófogadó, csendes fiúcskát. Boltíves szobában, vöröses fényű, kerek varróasztalkánál, öles falak közé illesztett, kettős ablak mellett ült egy öreg dáma, csipkés, fekete feketével, mind hófehér hajú, mind nagyon szép, mind jó szagú, szappanillatú, és nevetett. Nem mosolygott, mind nevetett. Paraszt cselédlány, györgyfalvi, kalotaszegi, széki, hóstáti hozta be a forró csokoládét, kürtöskaláccsal. Visszatekintve úgy rémlik, hogy csodált francia festőm, Chardin egyik bensőséges zsánerképéhez ülünk modellt, kétszáz év előtt, Párizsban.” Cs. Szabó emlékezett így a tízes évek Kolozsvárjára. Lehetne Stendhal Vörös és fehérjének Nancyje, ahol a névtelen - nemesi előnév nélküli - Lucien Leuwen jut be Madame de Commercy, de Puylaurens, de Marcilly szalonjaiba. „A grófnő jellegtelen arca nem fejezett ki semmit. »Vonásai tulajdonképpen nem nemesek, de nemesen viseli őket« - állapította meg hősünk. A társalgás illett a berendezéshez: nemes volt, egyhangú, de nem túlságosan nevetséges.” A harmincas évek Kolozsvárjában a gazdag bankár, ügyvéd, orvos, vállalkozó, legyen az két nemesi előnevű magyar, székely vagy század óta betelepedett román, zsidó, már a Fellegvár oldalába felkígyózó Erzsébet királyné úton, a Sáncoldal putrijaitól elfutó Rákóczi úton, vagy a Szamos másik oldalán, a Botanikus-kert Majális utcájában építtetett villákban találnak helyet. „A gyertyafény bizalmas-sejtelmes lobogása megvilágította az arcokat, a polgári kört, a régi bútorokat. Soha nem vásároltam bútort, minden, amim volt, két család birtokából, felvidéki háztartásokból került örökségként hozzánk. Nem voltak műkincseink, de nem volt egyetlen áruházi bútorunk sem: régi emberek ízlése, szokása válogatta össze mindazt, ami a szobákban sorakozott.” Ez az a kultúrhagyaték, amelyet Márai az „öreg Garren művének” nevez. Ha van kultúrhagyatékú magyar város, akkor Kassa mellett leginkább Kolozsvár az. Kolozsváron maradt meg leginkább az „öreg Garren műve”, a polgárházak éppúgy, mint a századvégi iparosítás gyárai és barlanglakásai. Ebben a kultúrhagyatékban ott vegyül a századvégi, Felsőszén utcai Szabó Dezső nyomorult kispolgári gyermekkora, a tízes évekbeli Cs. Szabó László tört családjának emlékei, de a Kassákhoz fogható Nagy István húszas évekbeli táncoldala. Keverednek székelyek és románok, szászok és zsidók. A fajták keveredése adja a tehetséget - állítja kedvenc városáról is Benedek Elek. „Ez a város csak méretében vidéki. A jelleme nem az. Élhetsz felőle akárhogy, nem törődik veled. Itt a király után se fordulnak meg. Egy óra alatt körülszánkázod, s évekbe telik, amíg bejutsz. Ne rettenj meg, esetleg évtizedekbe. Született a Szamosvölgyben, kopár, csúf helyen, nem törte magát hírért, hatalomért, mégis ő lett az első. Nagy jellemnek, nagy egyéniségnek született. Felszabadult a rang, hír, vagyon, de föl a műveltség és tudomány tekintélye alól is. A nagy jellem nem első akar lenni, hanem önmaga.” Ebben a százhúszezer lakosú, többségében magyar városban született Tamás Gáspár Miklós 1948-ban. „Az apám családja: udvarhelyszéki pixidáriusok, gyalogszékelyek, illetve csíki kisnemesek. Apám maga heves katolikus kamaszkor után kommunista lett a harmincas években. Anyám magyarországi őshonos debreceni, majd nagyváradi ortodox zsidó családból származik, kilencgyerekes hagyományos família; ez a két ember a harmincas években természetesen csak a kommunista mozgalomban találkozhatott - ott is találkoztak.” Ilyenkor mondja Cs. Szabó: „Egy csepp magyar vér sincs bennem.” Az ő ősei ugyanis udvarhelyszéki székelyek és Küküllő vidéki szászok. Annyi bizonyos, hogy az idősebb Tamás Gáspár ugyanolyan plebejus, semmiből jött erdélyi író, mint Salamon Ernő vagy Kádár Imre, Nagy István vagy Asztalos István. Tehetség, makacs hit, alulról jöttek indulata az urak ellen. A plebejus düh azoké, akik a magyar patrícius urak kertészházába kényszerültek, akiknek vállukon a házuk, akik a kommunista mozgalomban találtak a szegények és megnyomorítottak egyesülésére. A székely falu fojtogató nyomorából lökött az erdélyi vagy regáti városok sáncaljai, hétfalusi világába, Amerikába: cselédnek, napszámosnak. Ez a sors állította a népi és szocialista irodalom erdélyi szárnyékára. Itt vagy jobbra lehetett váltani, mint Nyírő Józsefnek, vagy balra és balabbra, mint Tamás Gáspárnak. A Magyar Népi Szövetség vezetőjeként, kommunista funkcionáriusként foglaló volt Kolozsváron. Igazat mond T. G. M. visszaemlékezésében, hogy a szegénységből nekik is kijutott az ötvenes években. De az is igaz, hogy eközben a polgárváros házaiból sorra kerültek a csatornaásáshoz a Duna-deltába az „osztályellenségek”. És Bánffy Miklósnak mindenét elvették, egy kis szobában ült a hidegben. T. G. M. kolozsvári „bejutását” mindvégig akadályozta, hogy ebben a városban jöttmentnek és funkcionáriusgyereknek számított. Sohasem beszéltek volna előtte szabadon egy polgári lakásban. A megmaradt polgári körök benső világába csak beleskelődhetett. S funkcionáriusgyerekként védett volt a valódi, külvárosi, faluszéli szegénységtől. Az innen jövők sorsába is csak kukucskálhatott. Óhatatlanul elő kell hozakodnom a magam Kolozsvár-képével. Nekem Budapest mellett, sőt, tán Budapestet is megelőzve, az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Kolozsvár volt a „város”. Az ötvenes évek közepének szürke és félelmetes Budapestje 1956 után egy szétlőtt, nagyon szegény és nagyon megvert város volt. A nyári Kolozsvár 1958-ban vagy ’60- ban sugárzó, színes, majdhogynem gazdag képet mutatott. A Főtéren jól öltözött, kalapos, sót, sétapálcás férfiak, színes ruhás nők sétáltak, a csónakázótavon és környékén szabad békebeli élet folyt, s a boltokban volt áru. Kolozsvárról ennivalót hoztunk, s nem vittünk. Az apám használta „cirkálás” kifejezést, amely a családban az ennivaló utáni járást és sorban állást jelentette az ötvenes években, majd csak a hatvanas évek közepétől alkalmazták Kolozsváron. Budapesten még a szobákban is érződött a félelem savanyú szaga. Kolozsváron féltek ugyan, de nyugodtan beszéltek otthonukban egymás között. Magyar város volt. Nem kellett románul tudni, hogy az ember megértesse magát. A románok is mind beszéltek magyarul. Igaz, hogy a hatvanas években nőtt fel az első nemzedék, amelyik már beszélt és olvasott románul. A románokkal szemben a patriarchális fölény, egyfajta kultúrából következő távolságtartás mutatkozott. T. G. M. szerint a sztálinizmus konzerválta a város viktoriánus korszakát. Mondhatjuk inkább úgy, hogy a Gheorghiu-Dej irányította nehéziparosítás és az ezzel járó hatalmas román népességbeáramlás nem Kolozsvárt, hanem Brassót (orásul Stalint), Temesvárt, Vajdahunyadot érintette. Miként a magyarországi „nagy nemzedéket” a hatvanas évek formálta ki, ugyanígy történt Erdélyben is. A nemzedéki lázadás, az apák ellen fordulás a provincializmus, a konzervativizmus elleni kitörést jelentette. A sztálinista korszakot túlélő „nemzeti”, „konzervatív” Kolozsvárt, apáik Kolozsvárját, saját fiai avantgardizmussal és baloldalisággal büntették. 1968 csehszlovákiai eseményei megerősítették az emberarcú szocializmus hitét, s Románia távolmaradása a bevonulástól, a szovjetellenes és antisztálinista hullám, a nagy építkezésekben, városalakításokban való aktív részvétel lehetősége, vala- Lengyel László: 20 KRITIKA