Kritika 23. (1994)

1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri

V arázslatos. Amíg együtt vagy vele a szobában, amíg éppen olvasod, elbűvöl. Lázadó angyal. De nem Me­­fisztó, de nem Lucifer, akik életre szóló szerződésre késztetnek, akik végigvezetnek a világtörténeten. Lu­­ciFeri. Sőt. LuciFerke. Felháborít. Sátánocska. Meglep. Kram­pusz. Lázit. Ördögöcske. Nevettet. Kis-Mefisztó. Hódít. A tár­saság közepe. A szalonban a hölgyek, a poros egyetemi sze­mináriumon a lánykák habzó beszéde közepette elalélnak vagy kacarásznak. De hiányzik belőle a félelmetes, a felkavaró, a megrendítő, a tragikus, ami körüllebegi Vautrin-t, vagy másként Carlos Herrera abbét és Du Poirier doktort, vagy Pjotr Verho­­venszkijt és Wolandot. Nem Cipolla. Története aznapra szól. Talán azért van így, mert nem is kíván egy életre, hanem csak egy napra győzni. Mert a lelkeket nem hosszú kötésre ve­szi, hanem a nyereség zsákmányaként már aznap este hab­zsolni akarja. Elég, ha a varázs a csillárok felgyújtásáig, az el­ső tapsig tart. Talán nem is minket, hanem a sikert akarja nap mint nap. De lehetséges, hogy önmagát szeretné meghódíta­ni, tegnapi önmagával szeretne szerződésre jutni. Erdély és Magyarország egyik legnagyobb ördögi tehetsé­ge Tamás Gáspár Miklós. Az általa megkomponált élet és fi­lozófia nem ördögi, csak kisördögi. Luciferi. Leselkedés „Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium­­ Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer -, az csak rám nézett, és mindent megmondott rólam, hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos... Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most - így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?” Rakovszky Zsuzsa: Jób Lassan veszi elő a tárcáját, s mutatja az elrongyolódott pa­pirost. Hátradől. Szemüvege mögül nézeget szomorkásan és iróniával. Ennyi reinkarnáció után már nyugodt. Egy konzerva­tív minden családi hagyaték nélkül. Nincs szakállas dédapa­kép a falon. Nincs romladozó kúria. Nincsenek öreg könyvek ükapai bejegyzésekkel. Sárguló végrendeletek. Csak szemé­­ lyes tradíció. Tegnap francia vicomte, strasbourgi kapitány, ki a forradalom elől menekült a messzi Kolozsvárra. Százada a kolozsvári Kakas István, aki Shakespeare korában volt Erdély követe Angolországban és Perzsiában. Ezrede páncélos gö­rög. Annyira szeretne magának múltat. E kitalált múlt nélkül úgy érzi, hogy nincs jelene és jövője. Akkor nem létezik sem ő, sem konzervatív filozófiája. Konzervatív jelent és jövőt akar építeni - múlt nélkül. Tamás Gáspár Miklós életének nagyobb és érzékenyebb részét Kolozsváron tölti. Itt született, volt gyermek és kamasz. Ide jött vissza dolgozni, itt írta első cikkeit és innen indult emig­rációba. T. G. M. Erdélye, Kolozsvárra a kukucskáló Erdélye és Kolozsvárra. Vágyakozóan és várakozóan pillant be Erdély ab­lakán, az ódon régiségboltba, megrokkant udvarházba, de ezer­ vaksiszemű lakótelepeire. Nincs otthona. Kicsomagolat­­lanul húzza meg magát Pest egyik komor utcájában, írásait ol­vasva s magabiztos hangját hallva sejtjük - kívül van. Egész vi­lága a polgári otthonnal nem bíró emberé. Pedig van megne­vezett városa. Van kijelölt utcája. Vannak fogadott nagyszülei, ősei. Tisztes hivatalnok-nemesek. Leírja, mohón ecseteli a családi asztal fölötti méltóságteljes étkezést. A patrícius-házat. Az egész kitaláltatott. „S a régi, régi udvarok! Lonc-függönyös, vadszőlővel borí­tott árkádos, oszloptornácos udvarok, nemesi udvarházaké a város belsejében... Mágnás gazdáik már a század elején meg­válhattak a legtöbbtől, ezért beszéltek volt Mikes-, volt Teleki-, volt Toldalagi-, volt Petrichevich-Horváth-, volt Jósika-, volt Ke­mény-házról. Voltam uzsonnázni egy-két ilyen »volt« házban, édes­anyámmal meg egyedül, mert nyugodtan elengedték a szófo­gadó, csendes fiúcskát. Boltíves szobában, vöröses fényű, ke­rek varróasztalkánál, öles falak közé illesztett, kettős ablak mellett ült egy öreg dáma, csipkés, fekete feketével, mind hó­fehér hajú, mind nagyon szép, mind jó szagú, szappanillatú, és nevetett. Nem mosolygott, mind nevetett. Paraszt cselédlány, györgyfalvi, kalotaszegi, széki, hóstáti hozta be a forró csoko­ládét, kürtöskaláccsal. Visszatekintve úgy rémlik, hogy csodált francia festőm, Chardin egyik bensőséges zsánerképéhez ülünk modellt, kétszáz év előtt, Párizsban.” Cs. Szabó emlékezett így a tízes évek Kolozsvárjára. Le­hetne Stendhal Vörös és fehérjének Nancyje, ahol a névtelen - nemesi előnév nélküli - Lucien Leuwen jut be Madame de Commercy, de Puylaurens, de Marcilly szalonjaiba. „A grófnő jellegtelen arca nem fejezett ki semmit. »Vonásai tulajdonkép­pen nem nemesek, de nemesen viseli őket« - állapította meg hősünk. A társalgás illett a berendezéshez: nemes volt, egy­hangú, de nem túlságosan nevetséges.” A harmincas évek Kolozsvárjában a gazdag bankár, ügy­véd, orvos, vállalkozó, legyen az két nemesi előnevű magyar, székely vagy század óta betelepedett román, zsidó, már a Fel­legvár oldalába felkígyózó Erzsébet királyné úton, a Sáncoldal putrijaitól elfutó Rákóczi úton, vagy a Szamos másik oldalán, a Botanikus-kert Majális utcájában építtetett villákban találnak helyet. „A gyertyafény bizalmas-sejtelmes lobogása megvilágí­totta az arcokat, a polgári kört, a régi bútorokat. Soha nem vá­sároltam bútort, minden, amim volt, két család birtokából, felvi­déki háztartásokból került örökségként hozzánk. Nem voltak műkincseink, de nem volt egyetlen áruházi bútorunk sem: régi emberek ízlése, szokása válogatta össze mindazt, ami a szo­bákban sorakozott.” Ez az a kultúrhagyaték, amelyet Márai az „öreg Garren mű­vének” nevez. Ha van kultúrhagyatékú magyar város, akkor Kassa mellett leginkább Kolozsvár az. Kolozsváron maradt meg leginkább az „öreg Garren műve”, a polgárházak éppúgy, mint a századvégi iparosítás gyárai és barlanglakásai. Ebben a kultúrhagyatékban ott vegyül a századvégi, Felsőszén utcai Szabó Dezső nyomorult kispolgári gyermekkora, a tízes évek­beli Cs. Szabó László tört családjának emlékei, de a Kassák­hoz fogható Nagy István húszas évekbeli táncoldala. Kevered­nek székelyek és románok, szászok és zsidók. A fajták keve­redése adja a tehetséget - állítja kedvenc városáról is Benedek Elek. „Ez a város csak méretében vidéki. A jelleme nem az. Él­hetsz felőle akárhogy, nem törődik veled. Itt a király után se for­dulnak meg. Egy óra alatt körülszánkázod, s évekbe telik, amíg bejutsz. Ne rettenj meg, esetleg évtizedekbe. Született a Sza­­mosvölgyben, kopár, csúf helyen, nem törte magát hírért, hata­lomért, mégis ő lett az első. Nagy jellemnek, nagy egyéniség­nek született. Felszabadult a rang, hír, vagyon, de föl a művelt­ség és tudomány tekintélye alól is. A nagy jellem nem első akar lenni, hanem önmaga.” Ebben a százhúszezer lakosú, többségében magyar város­ban született Tamás Gáspár Miklós 1948-ban. „Az apám csa­ládja: udvarhelyszéki pixidáriusok, gyalogszékelyek, illetve csí­ki kisnemesek. Apám maga heves katolikus kamaszkor után kommunista lett a harmincas években. Anyám magyarországi őshonos debreceni, majd nagyváradi ortodox zsidó családból származik, kilencgyerekes hagyományos família; ez a két em­ber a harmincas években természetesen csak a kommunista mozgalomban találkozhatott - ott is találkoztak.” Ilyenkor mondja Cs. Szabó: „Egy csepp magyar vér sincs bennem.” Az ő ősei ugyanis udvarhelyszéki székelyek és Küküllő vidéki szá­szok. Annyi bizonyos, hogy az idősebb Tamás Gáspár ugyan­olyan plebejus, semmiből jött erdélyi író, mint Salamon Ernő vagy Kádár Imre, Nagy István vagy Asztalos István. Tehetség, makacs hit, alulról jöttek indulata az urak ellen. A plebejus düh azoké, akik a magyar patrícius urak kertészházába kényszerül­tek, akiknek vállukon a házuk, akik a kommunista mozgalom­ban találtak a szegények és megnyomorítottak egyesülésére. A székely falu fojtogató nyomorából lökött az erdélyi vagy re­­gáti városok sáncaljai, hétfalusi világába, Amerikába: cseléd­nek, napszámosnak. Ez a sors állította a népi és szocialista iro­dalom erdélyi szárnyékára. Itt vagy jobbra lehetett váltani, mint Nyírő Józsefnek, vagy balra és balabbra, mint Tamás Gáspár­nak. A Magyar Népi Szövetség vezetőjeként, kommunista funk­cionáriusként foglaló volt Kolozsváron. Igazat mond T. G. M. visszaemlékezésében, hogy a szegénységből nekik is kijutott az ötvenes években. De az is igaz, hogy eközben a polgárvá­ros házaiból sorra kerültek a csatornaásáshoz a Duna-deltába az „osztályellenségek”. És Bánffy Miklósnak mindenét elvették, egy kis szobában ült a hidegben. T. G. M. kolozsvári „bejutá­sát” mindvégig akadályozta, hogy ebben a városban jöttment­­nek és funkcionáriusgyereknek számított. Sohasem beszéltek volna előtte szabadon egy polgári lakásban. A megmaradt pol­gári körök benső világába csak beleskelődhetett. S funkcioná­riusgyerekként védett volt a valódi, külvárosi, faluszéli sze­génységtől. Az innen jövők sorsába is csak kukucskálhatott. Óhatatlanul elő kell hozakodnom a magam Kolozsvár-ké­­pével. Nekem Budapest mellett, sőt, tán Budapestet is meg­előzve, az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Kolozsvár volt a „város”. Az ötvenes évek közepének szürke és félelme­tes Budapestje 1956 után egy szétlőtt, nagyon szegény és na­gyon megvert város volt. A nyári Kolozsvár 1958-ban vagy ’60- ban sugárzó, színes, majdhogynem gazdag képet mutatott. A Főtéren jól öltözött, kalapos, sót, sétapálcás férfiak, színes ru­hás nők sétáltak, a csónakázótavon és környékén szabad bé­kebeli élet folyt, s a boltokban volt áru. Kolozsvárról ennivalót hoztunk, s nem vittünk. Az apám használta „cirkálás” kifejezést, amely a családban az ennivaló utáni járást és sorban állást je­lentette az ötvenes években, majd csak a hatvanas évek köze­pétől alkalmazták Kolozsváron. Budapesten még a szobákban is érződött a félelem savanyú szaga. Kolozsváron féltek ugyan, de nyugodtan beszéltek otthonukban egymás között. Magyar város volt. Nem kellett románul tudni, hogy az em­ber megértesse magát. A románok is mind beszéltek magya­rul. Igaz, hogy a hatvanas években nőtt fel az első nemzedék, amelyik már beszélt és olvasott románul. A románokkal szem­ben a patriarchális fölény, egyfajta kultúrából következő távol­ságtartás mutatkozott. T. G. M. szerint a sztálinizmus konzer­válta a város viktoriánus korszakát. Mondhatjuk inkább úgy, hogy a Gheorghiu-Dej irányította nehéziparosítás és az ezzel járó hatalmas román népességbeáramlás nem Kolozsvárt, ha­nem Brassót (orásul Stalint), Temesvárt, Vajdahunyadot érin­tette. Miként a magyarországi „nagy nemzedéket” a hatvanas évek formálta ki, ugyanígy történt Erdélyben is. A nemzedéki lázadás, az apák ellen fordulás a provincializmus, a konzerva­tivizmus elleni kitörést jelentette. A sztálinista korszakot túlélő „nemzeti”, „konzervatív” Kolozsvárt, apáik Kolozsvárját, saját fiai avantgardizmussal és baloldalisággal büntették. 1968 csehszlovákiai eseményei megerősítették az emberarcú szoci­alizmus hitét, s Románia távolmaradása a bevonulástól, a szovjetellenes és antisztálinista hullám, a nagy építkezések­ben, városalakításokban való aktív részvétel lehetősége, vala- Lengyel László: 20 KRITIKA

Next