Kritika 23. (1994)

1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri

l 21 mint a hatalom által felkínált magyar-román kiegyezés nagy lelki felkavarodást okozott. A fiatal erdélyi magyar és román ér­telmiség ekkor élte át azt a nagy élményt, hogy lehetségesnek látszott egy szovjetek nélküli emberi szocializmus, a kis népek testvérisége, az emberi esélyegyenlőség. A műszaki és agrár­értelmiség bízhatott abban, hogy egyenrangúként, sőt, na­gyobb felkészültsége révén irányítóként vehet részt az ismét nekilendülő iparosításnak és agrárátalakításnak. Hittek, mert hinni szerettek volna a román többségi és hatalmi ígéreteknek, reménykedtek a román külön útban, miként a vajdasági ma­gyarok a jugoszláviai demokratikus szocializmusban. A fiatal nemzedék a nemzeti bezárkózás helyett a kinyílást választotta. A többség feltehetően önként, mert csak így remél­hetett szerepet a romániai társadalomban. A kisebbség vélhe­tőleg kényszerből, mert ezt látta a karrier, a megélhetés egyet­len útjának. S egészében naivitásból, hiszen nem voltak érde­mi tapasztalataik a kisebbségi sorsból, Kolozsváron nem élték át egy román többségi társadalom magatartását. Elfogadtatták magukkal, hogy az eredeti szocialista gondolat helyes volt, hogy a magyar kisebbség vezetőinek 1945-46-os baloldali, ki­egyező magatartása a magyar megmaradás egyetlen alterna­tívája volt, csak Dej és a szovjet típusú sztálinizmus, valamint ortodox magyar képviselői torzították el, rombolták le az erede­ti helyes eszméket és intézményeket. Nem fogadták el apáikat, legyenek azok provinciális nacionalisták vagy hívő ortodoxok. Az új nemzedék bízott magában, a rendszer reformálhatóságá­­ban, tudásának, szakértelmének nélkülözhetetlenségében. A lázadás T. G. M. első lázadása ekkor zajlik le. Mi sem természete­sebb, hogy pontosan az ellenkező irányban, mint nemzedék­társai többségének. A kolozsvári középiskolából Bukarestbe kerül egyetemre. Itt megismerheti a magányt és a balkáni tö­megességet, itt gyakorlati tapasztalatokat szerezhet a román értelmiség viselkedéséről. Sérelmei a román értelmiség részé­ről örökre megmaradtak. Ekkor alakulhatott ki az a megrögzött meggyőződése, hogy a román értelmiség csak álcázza magát európainak. Valójában idegengyűlölő, antiszemita, magyarel­lenes, szellemi Vasgárdista. „Azt hiszem egyébként Bukarest­ben lettem magyar. A görög szószedet mellett Majtényi Erik atyai barátom könyvtárában Zrínyit és Gulyás Pált és Sinkát ol­vastam, székely cselédlányokkal és a Szőlőhegyi úti­­ Sosea­­ua Viilor - magyar református egyházközség őrültjeivel és a Petőfi Ház dzsesszklubjának meghittjeivel vitattam bethleni gróf Bethlen Miklós nézeteit a Semmiről...” T. G. M. talált magának egy vallást, a „magyar vallást”, a re­­formátusságot. Akár Szabó Dezső és Fülep Ájos vagy az er­délyi Makkai Sándor és Szentimrei Jenő, T. G. M. a református egyházban, a presbiteri közösségben egy lehetséges megújí­­tót látott. S minden családi, kortársi, nevelői tekintéllyel dacol­va, a nevetségességet is vállalva, székely-magyar keresztyén népfiként tért meg Bukarestből. Emlékező nemzedéktársai má­ig emlegetik, mekkora feltűnést keltett, amikor székely-kalota­szegi össze nem illő népviseletben jelent meg a kolozsvári tár­saságban. Annyi bizonyos, hogy Bukarest beoltotta mind a marxizmus, mind a román értelmiség felé való nyitás ellen. A székely cselédek kitaszítottságába beleérző és szerepjátszó képességével átélte, hogy soha, semmikor, se értelmiségiként, se proletárként nem lehet bejutni a többségi társadalomba. Az apját, az apja valódi, meggyötört, szétdúlt életét játszotta. Csi­nálhatsz bármit, lehetsz szocialistává, válhatsz önként prole­tárrá vagy tanulhatsz értelmiségivé, magyar és idegen ma­radsz. „Számtalan vallomásban olvashatjuk, hogy erkölcsi motivá­ciójú döntése meghozatalához »le kellett győznie magában a németet« (no és persze a burzsoát, az unitáriust, a kommunis­tát). A király elleni lázadáshoz elég az a természetjogi alapú meggyőződés, hogy a király zsarnok vagy bitorló­­­i nyugod­tan megtérhetek az ál-Dmitrij vagy más trónkövetelő hitére. A tekintély kívül van. A modern, »belülről irányított« embert is irá­nyítja a tekintély, csak ezt saját maga részének, önnön valója egy darabjának érzi.” - írja később az Idola­tribus-ban. T. G. M.-nek le kellett győznie magában a „románt” - lehetne román filozófus -, a hitetlent, a funkcionáriust. Az újrakeresztelkedés­­nek és a nemzeti öntudatra ébredésnek ez a kamasz­ ifjú meg­nyilvánulása, a végsőkig való elmenetel nemcsak eszmékben, hanem viselkedésben, életmódban, szerepben az első igazi nagy döntés. És ez az első áttérés ebben a cikázó, sokfordula­tos életben tartós. T. G. M. nem tudott, nem is akart a kolozsvári társadalom­ban egy „konzervatív”, nemzetvédő, népi, gravaminális politika, szellemiség felé váltani. A kolozsvári nemzetvédők provinciáli­sak voltak számára. Provinciálisak a polgár urak és a betele­pült népiek. És ott volt a valóság: az intellektuálisan túlfűtött T. G. M.-et sohasem fogadták volna be maguk közé, így alakul­hatott ki magatartásának sajátos kettőssége: eszmeileg a nem­zetvédő politikának volt elkötelezve, viszont kulturálisan és tör­zsi alapon egy nyitott, szocialista-liberális-anarchista értelmi­ségi körbe tartozott. Képletesen értve, hiába tette magáévá a Farkas utcai templom, a százados kolozsvári polgár eszméit, hiába azonosult a székely vándormunkás nemzeti érzelmeivel, tartozni a szerkesztőségi, „kávéházi”, minden irányban nyitott világba tartozott. Nemzedéktársa, a kolozsvári Tőkés László sohasem fogadta volna el T. G. M.-et. Az előbbi világban szá­mított származás, hagyomány és érzelem, az utóbbiban tehet­ség, tudás és értelem. Hiába volt T. G. M. tehetséges, származást és ehhez való hűséget nem hozhatott haza Bukarestből. Viszont hozta a sze­mélyesség, az emberi közvetlen meggyőzés, elfogadtatás vá­gyát. T. G. M. a bezárt, félreszorított diákból magabiztos, több nyelven szuggesztív fiatal felnőtté vált. Világlátott ember. Lehe­tett utálni, kinevetni, de nem lehetett kiküldeni a szobából. El­lenkezőleg. Szikrázó társalgása, csapongó ötletei kezdetben társasági központtá tették. A bohóckodás, a pózok mellett a Bretter-iskola filozófusai között, Molnár Gusztávval és Ágoston Vilmossal egy nem marxista kritikai filozófia útját kereste. Bret­ter György újmarxista filozófiai próbálkozásai, személyi tekinté­lye átmenetileg elegendő volt arra, hogy a hetvenes évek kö­zepéig, a Ceausescu-féle enyhülés időszakában T. G. M. nyu­godtan filozofálhasson. Ekkor alakult ki Tamás Gáspár Miklós nyelve. Ebben a nyelvben élően keveredett a két világháború közötti erdélyi kri­tikai publicisztika sokszor személyig sértő, kegyetlen stílusa - elsősorban a Korunk, de a Brassói Lapok és a Helikon szerzőjé a háború utáni önálló erdélyi filozófiai nyelv szavaival, mon­datszerkesztési módjával. Kavargott benne Makkai Sándor, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Gaál Gábor, Nagy István, Kuncz Aladár, Kós Károly, Kemény János, Molter Károly esszéista és publicisztikai könyörtelensége, és a Gaál Gábor, Bretter György által kitalált filozófiai nyelvezet. A Nyu­gat és a Huszadik Század közvetve, a Szép Szó és a Száza­dunk, az Újhold és a Válasz egyáltalán nem hatottak rá. Romániába és Erdélybe a marxizmus nem Lukács György közvetítésével érkezett, hanem Gaál fordításában, Bretter új­marxista szűrésében. Ha a magyarországi olvasót meglepik T. G. M. váratlan cikkcímei vagy meglepő mondatfűzései, akkor ezt hajlamos T. G. M. egyéni stílusának tulajdonítani. Valójá­ban a kolozsvári iskola nyelvéről van szó, ahol Bretter törte át a nyelvi, provinciális korlátot, s hozott össze egy sajátos stílust és fogalmi rendszert az ifjabb generáció, tanítványai segítsé­gével. „A köznyelv többnyire gesztusok jelzésére szorítkozik, míg a teória nyelve nem csupán a logikai építkezés feladatát látja el, hanem olyan funkciót is, amelyre alkalmatlan: rendet, racio­nális és átfogó rendet igyekszik teremteni a létben. A létre va­ló ilyen vonatkozás hermetikussá teszi, elszakítja közlésének alanyától. De éppen ez változtatja a teória nyelvét az ifjú gene­ráció legtudatosabb képviselőinek nyelvévé, szemben az ifjú­ságnak azokkal a reprezentatív képviselőivel, akik az érzelmek nyelvét fogalmazzák át generációs nyelvvé.” Bretter írja ezt a „Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről” című esszéjében. T. G. M. az ifjú generáció legtudatosabb képviselőinek egyike, aki a teória nyelvén ír, teremt rendet. Emigráció - gyakorlati erkölcstan „Átmegyünk illusztrációba. Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fás színben, kiaszottan, kivágva, csupa érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy betelt a mérték!” Balla Zsófia: Utazások Ceausescu nemzeti szocializmusa a hetvenes évek köze­pére minden kaput bezárt. A szocialista, a liberális, a nemze­tek közötti egyetértést áhító illúzióknak vége szakadt. Kolozs­vár a hetvenes években többségi román és egyben balkáni vá­rossá terebélyesedett. Lakótelepek emelkedtek ki a földből, hogy távolról jött román munkásokkal népesítsék be a monos­tori oldalt, és a Házsongárd feletti tetőt. Erdély alávetése meg­lepetéssel és önmarcangolással érte T. G. M. nemzedékét. Érezték, hogy becsapták őket, megértették, hogy nemzedékü­ket felhasználták, de még nem tudták, hogy hová vonuljanak vissza. Vissza a szakmába, védelmezve a szakmai értékeket? Vissza a templomba, a fogyó magyar iskolába, a családba? Vissza a történelembe, a múltba, a megszépítő messzeségbe? Minden kaput belülről is be kellett zárni. „Akkor, abban az erdélyi helyzetben, az erdélyi magyar kul­túrán belül csak egy dolgot lehetett csinálni: kritikátlan értékvé­dő magatartást magamévá tenni. Elismertem, hogy azoknak az embereknek, akik az erdélyi múlt romantikus fölstilizálásával éltek, és általában nemzeti romantikával vélték védhetni az er­délyi magyarságot - nos, úgy láttam, nekik volt igazuk. Ez volt az egyetlen bejáratott taktika, amit Kelet-Európában az embe­rek ilyenkor használni tudnak és szoktak. De ebben nem láttam a magam számára semmilyen funkciót. Elsősorban mint kriti­kus működtem, és éppen a kritikának, a vele járó iróniának, el­határolódásnak, ítélkezésnek merült ki a morális lehetősége. Nem lehetett azt a provincializmus elleni harcot, amit mi töb­­bedmagunkkal elkezdtünk, tovább folytatni anélkül, hogy az ember árulóvá ne vált volna. Ezt pedig nem óhajtottam, és a di­lemma elől eljöttem.” - mondja egy interjúban. „Hiszem, hogy a nemzet fennmarad, de ez csak hit, mert a józan ész nem támasztja alá, sőt, éppenséggel kétségbe is vonja. Az anyagi tényezők azon munkálkodnak, hogy a nemzet elvesszék, ha tehát fenn kell maradnia, e tényezők ellenében kell fellépni. Akkor viszont mint egyén, bajba keveredhetek, míg ha legyintenék nemzetemre, mint egyént, semmi veszély nem fenyegetne, mint egyénnek annál nagyobbak a fennmara­dási esélyeim, minél kevésbé szegülök szembe az anyagi té­nyezőkkel, vagyis minél inkább növelem annak az esélyeit, hogy a nemzet elvész. A hit tehát nemes, a józan ész disznó­­ság.” Így azután létrejönnek a történelem egymást maró szte­reotípiái: „Romantikus - realista. Idealista - pragmatikus. Őrült hős - megfontolt gyáva. A hit vértanúja - számító disznó”. T. G. M. még ennél is több dilemmával nézett szembe. A hetvenes évek második felére kiderült, hogy a kolozsvári filozó­fiai iskola folytathatatlan. T. G. M. fiatalkori két kis kötete A te­ória esélyei (1975) és a Descartes a módszerről (1977) dühöt és értetlenséget váltott ki a dogmatizmus-antidogmatizmus vi­tával elfoglalt idősebb nemzedékekben, mert se nyelvileg, se fogalmilag nem volt hajlandó tudomást venni a marxizmusról. Ezt a sok tekintetben homályos kötetecskét még saját nemze­ KRITIKA

Next