Kritika 24. (1995)
1995 / 4. szám - Sándor L. István: Amibe belehalunk - Kamaraszínházi bemutatókról
Keserves és boldog, / nevezetes dolgok, s Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele, / Urak, asszonyságok” - szól a gyönyörű kántálás a gödöllői kamaraszínházi fesztiválon bemutatott Kékszakállú herceg vára prológusában. De nemcsak ennek az előadásnak mottójaként hallgathatjuk a titokzatos énekszót. Az előadások többsége - és más, a fesztiválon kívül látható kamaraszínházi bemutatók is - hasonló élményről beszélnek: a fájdalmakról, amelyek a kapcsolatok misztériumába alászállva hálózzák be az embert, a kínzó diadalról, melyet az enyészet arat minden hiábavalóan elmúló szerelemmel, minden gyötrelemmé alázott kapcsolattal. Ha odakint a pusztulás sötét erői tombolnak, vajon milyen űr tátonghat belül? Mi óvhatná meg a lelkeket a káosz világot szétvető erejétől? Belső színház Nézzük egymást, nézzük, / Regénket regéljük, / Ki tudhatja, honnan hozzuk? / Hallgatjuk és csodálkozzuk, / Urak, asszonyságok" - hangzik a kántálás. Az ének hatására befelé is fülelünk. Hisz valóban: színház zajlik kint is, bent is. Titokzatos eredetű, megokolhatatlan kimenetelű színjáték. Mintha önmagunkra tekintenénk, férfiakat és nőket látunk, különböző előadások különféle sorsú szereplőit. Valami titkos erő hajtja őket egymáshoz, de valami még rejtélyesebb hatalom megfosztja őket attól a képességüktől, hogy társaivá lehessenek egymásnak. Ebben az átokban hiábavalónak bizonyul minden egymás felé tett mozdulat. A gyöngédség gesztusai rejtélyes indulatokkal telnek meg, az áttetszőnek tűnő viszonyok gyötrő titkokkal telítődnek. Akik egymástól várhatnák a menedéket, egymásnak állított csapdáikban vergődnek. Figyeljük őket, kettőjüket is. A kékszakállú herceg vára szereplőit. A férfit, ahogy a sötét fal tövében kuporog. A lányt, amint a szemközti falban megnyílt hasadékban áll s a magasból figyel. Még nem kezdődött el a történet, de már tudjuk, mi történhet köztük. Már nem kerülhetik el a sorsot, amit egymásnak kínálnak, de még hihetik, hogy lehet minden másképpen is. Kékszakállú (Blaskó Péter) már nem vár senkit. Már nem nézhet rá olyan szem, amelynek tekintetében új színeiben ragyoghatna fel birodalma. Ami benne rejlik, bevégeztetett, aki most érkezik, csak a múlt időt teheti véglegessé. Judit (Zborovszky Andrea) csupa lefojtott izgatottság, remegő várakozás. Most veszi magának először a bátorságot, hogy egy kapcsolat örvényébe vesse magát. Még azt hiszi, azzal lehet teljesebbé, amit idegen lelki tájakon pillant meg. Még nem tapasztalta meg, milyen mélyen lakik az ember. Még nem tudja, miféle kettős kín szakad fel minden feltárulkozással. Az Árkosi Árpád rendezte Kékszakállú-előadás meghatározó gesztusa az a visszavonhatatlan elhatározás, amellyel Judit aláugrik a mélybe. Röpködnek körülötte a földre érkezésével fölkavart száraz falevelek. A lőzavaron kétségbeesett játék kezdődik. A lány makacs kedvességgel kérleli a férfit. Teljes valóságában akarja látni azt, akire teljes lényét véli bízni. Még nem tudja, hogy amit látni szeretne, megpillanthatatlan, amit látni kénytelen, elviselhetetlen. A férfi óvatos elzárkózással, gyöngéd távolságtartással igyekszik megvédeni a másikat. Már tudja, nem önmagát félti, hanem a lányt önmagától. Mert nem az elevenségére van szüksége. Csak arra a lelki egyszerűségre, amely késznek mutatkozik feloldódni a másikban. „Az világ kint haddal tele / De nem abba halunk bele ” - szólhatna az ének a Boldogtalanok prológusaként is. A Harmadik Színház bemutatójaként Pécsett látható Füst Milán-előadás (a darab keletkezési évére utalva) a kitörni készülő első világháború atmoszféráját is felidézi. A felvonások között katonaindulók szólnak, az előadás záróképében meg is jelenik a katonazenekar. Groteszk halálmarsként hat, ahogy a széthúzódó falak mögött, a háttérben pattogó ütemben fújják a hadrakeltek az indulót. Az előtérben megüvegesedett tekintetű, semmibe bámuló boldogtalan pár ül. Egy férfi és egy nő. Jobbra mellettük egy fiatal lány holtteste, közös áldozatuk ő, mindkettőjük helyettese a halálban. Ennyi csak a háború törvénye - akár kívül zajlik a világban, akár a lelkek közti senkiföldjén. A megkérgesedett szívűek túlélők maradhatnak, az érzékenyebbek áldozatul esnek. Vincze János sötét tónusú Boldogtalanok-rendezése szétesett, reménytelen életek felett tart riadt seregszemlét. Abban a belső háborúságban, amit a világtól a kilátástalanságban kaptak örökül a szereplők, nincs lehetőség a megbékélésre. Minden viszonyba a rontás és rombolás démonai fészkelték be magukat. Húber Vilmos (Derzsi János) egyszerre vonzó és taszító figura. Lenyűgöző az az erő, ami férfiban tombol. De rémületes, hogy ezek az energiák csak az (ön)pusztításban kapnak formát. Huber ragadozó kedvű szeretetéhséggel veti magát a nők után, de nem képes nyugtot lelni egyetlen szerelemben sem. Öngyűlölő zaklatottsággal mások életét is szétzilálja, ahogy illúzióktól érintetlen önzéssel, gyötrődő agresszivitással megtagad minden kiürülő kapcsolatot, hamissá váló viszonyt. Talán a szabadság átka ez rajta, nem tartozik senkihez, hát nem tartozik senkinek. Önmagára is csak a magára hagyatottságában ismerhet. Talán a képességei és lehetőségei közt támadt hasadék riasztja, a belső ürességgé erősödött betölthetetlenség gyötri. A világot csakis roncsolt lelkek gyülekezeteként képes látni, s amíg nem ismer másokban is magához hasonló méltatlanokra, nincs nyugta. Az elgyötört arcú Róza (Töreky Zsuzsa) kétségbeesetten kapaszkodik az elaljasult szerelembe. Mert nem bírná elviselni, hogy egyedül maradjon, hogy más is veszendőbe menjen: oda a méltósága, önbecsülése, tisztessége. Meghal a gyereke is, és vétlenül egy másik gyereket, egy tizenhét éves lányt is halálba kerget. Mert nincs ereje az önfeláldozáshoz, egy öntudatlan mozdulattal áldozatul dobja élettársa legújabb szerelmét. Vilma (Dér Denissa) ártatlan bátorsággal sétál bele egy tisztázhatatlan viszony hálójába. Szereti a férfit, s kedvére akar tenni a nőnek is. Az asszony biztatására odaköltözik hát hozzájuk harmadiknak. Kéretlen teherhordóként magára veszi mindannyiuk bűnét, míg végül bele nem szakad a vállára roskadó szégyenbe. Ebben a városba sodródott tót munkáslányban maradt annyi erő, hogy halk nemet rebegjen az életre. Maga nem száll alá a méltatlanságba, még ha méltatlanul is bánnak vele. Önmaga ellen fordítja a pisztolyt, melyet a gyilkosságot tervező, de erre képtelen Róza ad Húber ellen a kezébe. Vilma nem rendez színjátékot a halálból, mint ahogy ezt özvegy Húberné (Vári Éva) tette. Ez a kiismerhetetlen pojáca még öngyilkosságának pillanatában is színlel és hazudozik. Mulatságos haláltusája akár a törpe kor gyötrelmes agóniáját is jelképezhetné. De pusztulásán túl nincs más, csak újabb halál. A pusztulás döbbenete helyett az újjászületés keserűsége lengi át a Paris, Texasi, a gödöllői fesztiválon is bemutatott miskolci előadást. Telihay Péter Wim Wenders-variációjának alaptémája a lemondásban meglett esély a túlélésre. Üvegfalon keresztül nézi egymást a férfi és a nő. Közülük volt egymáshoz valamikor, de most inkább csak sejtik egymást, nem érinthetik a másikat. Abból az erőből, ami egymáshoz űzte őket egykor, mostanra csak annyi maradt, hogy van bátorságuk meglátni Kamaraszínházi bemutatókról Pereli Zsuzsa alkotásának felhasználásával Amibe belehalunk 23 KRITIKA