Kritika 24. (1995)
1995 / 6. szám - Lengyel László: Hol van Magyarország?
nyolcvanas évek elejétől fokozatosan kinyílt gazdaságban és társadalomban először a nemzetköziesült fogyasztói igények jelentek meg, 1987 után a működő tőke beáramlása a vállalati szférába, 1989-től pedig a piaci liberalizáció következett. 1995-ben a nemzetközi tőke második hullámáról kell döntenünk: hozzájárulunk a nemzetközi tőke behatolásához a kereskedelmi banki és a nagy közművek privatizálása révén vagy ellenkezőleg, a nemzeti állami és magántőkét részesítve előnyben bezárkózunk. Az előbbi esetében Magyarország belenyugszik abba, hogy a modernizációhoz szükséges külső források ellenében lemond egy lassú, több évtizedet igénylő nemzeti tőkés fejlődésről, nem várja be, amíg végbemegy egy lassú belső felhalmozás. Az izolacionalizmus esetében, az állam beavatkozása révén megpróbálja a nemzeti tőkét rövid úton „megcsinálni”, fogyó piacát, leértékelődő vagyonát államilag védelmezni. Az internacionalizálódás esetén a nagy multinacionális szervezetek, illetve a külföldi beruházók az állam helyett, mellett szervezik meg a piacaikat, határozzák meg Magyarország egyes termelési ágazatainak, szolgáltatásainak helyét és szerepét az európai és világpiacon. Az internacionalizálódás visszautasítása, kizárása esetén, a nemzeti állam először az áruk, majd a tőkék piacán igyekszik védelmezni a nemzeti árut és vagyont, amelynek következményeként a piac és a privatizáció állami vezérlését kell elvállalnia. (Nagy kérdés persze hogy a magyar gazdaság jelenlegi nemzetköziesültségének színvonalán mi számít „nemzeti árunak”, mit kell „nemzeti vagyonnak” tekinteni. Nemzeti áru, nemzeti vagyon-e egy japán-magyar autó és autógyár, amelyet védelmezni kell a nemzetközi tőkével és áruval szemben vámokkal, kvótákkal, nemzeti áru-e egy amerikai-magyar vállalat szemüvege egy „nemzetközi” szemüveggel szemben stb.? S még nagyobb kérdés, hogy a nemzetköziesült igényű fogyasztó visszaszorítható-e nemzeti igényűvé?) Az internacionalizálódás kiterjedése azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar politikai és gazdasági elit, végső soron az egész társadalom tudomásul veszi, hogy csak mutatóban lesz magyar nagyvállalat, nagy kereskedelmi bank, lényegében nem lesz magyar nagytőke. A kicsiny és fejletlen Magyarország a legális „nagygazdaságban” nem lehet versenyképes a transznacionális óriásokkal szemben. Nem versenyképes a pénzes privatizációban és a további szükséges beruházásokban. A legális gazdaságban nem lehetett akkora tőkét felhalmozni, amely elegendő lenne egy jelentősebb privatizációs ügyletre, illetve egy nagytőkés vállalkozásra.15 Az elzárkózáshoz egy szocialista kormány idején agrárérdekű és ipari szakszervezeti érdekű intézményes összefogásra van szükség, ahol az agrár kis- és nagytermelők, valamint a szakszervezetek nem Financial Assistance and Russia’s Reforms (in Making Markets, Eds. St. Islam and M. Mandelbaum, New York, 1993). A latin-amerikai IMF-lázadásokról, illetve IMF-szerepről lásd Greskovits Béla: Latin-Amerika sorsára jut-e Kelet-Közép-Európa? (Politikatudományi Szemle, 1995. 1.) és Z. Minton-Beddoes: Why the IMF Needs Reform Affairs, May-June 1995.). 131989-ben a Németh-kormány próbált meg az IMF megszorító politikai tanácsaitól szabadulni, de végül rákényszerült a visszavonulásra és aláírta 1990. márciusában a megállapodást. Ezzel egy időben kezdett kísérletezni Soros György ellenzéki támogatással az adósság könnyítésével. 1994-ben a Horn-kormány nem hajtott végre kellő visszafogást, s az 1995. februári bizalmi válság arra kényszerítette a kormányt, hogy márciusban megszorítson és az IMF felé forduljon. Az ellenzéki politikusok és számos gazdasági szakértő ekkor nyíltan az IMF ellen lázadt. De az is kétségtelen, hogy Magyarországon nincs esélye egy „adósságlázadásnak”, miként arra Latin-Amerikában sor került 1976 és 1987 között. 14 Jellemző, hogy az „idegen és ismeretlen modell” kikényszerítése mennyire hasonló lelki válságokat alakít ki, merőben más gazdasági és politikai eredménnyel. 1945 után az Egyesült Államok megszállói felsőbbrendűséggel kényszerítette Németoraktívan védelmezik a „nemzeti piacot”, hangulatuk Európa- és idegenellenes. Mivel Európa valóban kész előnyei érvényesítésére, s mivel a gyors liberalizációnak és internacionalizálódásnak voltak és vannak negatív hatásai a magyar gazdaságban, a protekcionizmus talál érveket. „Kiszolgáltatottság”, „adósrabszolgaság”, „gyarmati sorba süllyedés”, „szovjet rabság után európai rabság” a leggyakoribb kifejezések. Egy olyan országban, ahol a nemzeti tőke nemzetközileg nem, vagy kis mértékben versenyképes, ezzel az izolacionista politikával menetelhet együtt a nemzeti tőke egy része is. A Horn-kormány első korszakából részben következtethetünk egy ilyen bezárkózó politikára, és egy vörös (szakszervezeti)-zöld (agrár) szövetségre.16 Az izolacionistáknak, a protekcionizmus híveinek, az Európai Unió ellenzőinek azzal kell szembenézniük, hogy lehetségese az ország önerőre támaszkodása, saját belső piacán való megerősödése, illetve valamiféle keleti piacon való berendezkedése.17 Vajon gyarmati sorban él-e Görögország, Portugália, Spanyolország vagy Írország azáltal, hogy az európai integráció részeivé váltak?18 Vajon veszít-e és visszafejlődik-e Ausztria az EU-ba való belépéssel? Jobb lenne ezen országok számára az önerőre támaszkodás, az autarchia és az izolacionizmus? Az 1994—95-ös magyar izolacionista tendenciák ugyan rosszkor jöttek, s rossz fényt vetnek a magyar politikára, de el is késtek. Másrészt, az izolacionista tendenciák mellett jellemzően az amerikai és az európai transznacionálisok összecsapásából származó döntetlen helyzet is bekövetkezett, amelynek következménye a privatizáció megállása és a vámok feletti vita. A kormányzat képtelen volt dönteni az erős transznacionálisok között, ezért húzta-halasztotta a döntést. A privatizáció és a piaci részesedés potenciális nyerteseinek ez az összeütközése hozta felszínre a potenciális vesztesek átmeneti érdekközösségét. Egy nemzetköziesült modellnek egészen más gazdasági és politikai szerkezet felel meg, mint egy bezárkózó modellnek. A magyarországi nemzetköziesülés megállíthatatlannak tűnő folyamat, amelyet se keresztény és nemzeti, se nemzeti és szocialista alapon nem lehet feltartóztatni, csak fékezni. Magyarország túlságosan is kinyílt ahhoz - a multinacionálisok erős jelenléte fontos ágazatokban, a nemzetközi kis- és középvállalati együttműködés -, hogy bezárkózhasson, így politikai modelljének fontos részévé válik, hogy miként egyensúlyozza ki magát, hogyan tárgyal és egyeztet nemzetközi partnereivel. Ezek a nemzetközi partnerek — a nemzetközi pénzügyi intézmények, az európai szervezetek, a központi és tartományi kormányok mellett az eltérő érdekű amerikai és európai transznacionális csoportok, befektetők - egyenrangú partnerek lesznek egy gazdaságpolitika kialakításában. Sőt ezen a kis magyar színpadon már megjelentek és még meg fognak jelenni a nemzetköziesedés, a globalizálódás új hálózatai. Ezek közé számítanak az új globális közösségek (New Global Communities),19 a globális etnikai diaszpórák 20 és a nemzetközi bűnszövetségek (Transnational Criminal Organizations).21 Milyen szervezeti-intézményi rendszer vezérli majd a magyar átalakulást? A klasszikus Kádár-korban az imitált piacon, az indirekt gazdaságirányításban egy állam-nagyvállalat alkuviszony szabályozta a gazdaságot. 1988 és 1991 között nemcsak az államnagyvállalat viszony bomlott meg, hanem nagymértékben gyengült a központi állam vezérlési képessége. Ez volt az engedelmek, s egyesek szerint a kegyelem kora. Végbement egy spontán decentralizáció, dezetatizáció és liberalizálódás. De a spontán privatizáció folyamata nemcsak az államot bontotta meg, hanem a szocialista nagyvállalati rendszert is. 1988-91 között megjelentek a gazdasági élet erős új szereplői a fél-magán nagyvállalati részvénytársaságok, a nagy kereskedelmi bankok, a külföldi befektetők formájában. Az Antall-kormány 1992-től megpróbálta újra állami vezérlésűvé tenni a gazdasági folyamatokat, recentralizációs, újraállamosító áramlatok indultak el. Ez a próbálkozás megnyilvánult a privatizáció, a kereskedelmi bankok visszaállamosításában, a kényszerű hitel- és adóskonszolidációkban. De mindezek az áramlatok se tudták elsodorni az erős szereplőket, a betelepülő multinacionálisokat, a felnövekedett néhány nagy nemzeti vállalkozást és az állami alkalmazottakat érdekképviselő szakszervezeteket. Államvezérelt, banki, biztosítói, illetve tőkepiac-vezérelt, transznacionális befektetők által irányított, korporatív vagy paternális családi, maffia uralta lesz-e az átalakult modell? Az állam csak akkor nyerheti vissza központosító erejét, ha vagy tőkeerős csoportok támogatásához, vagy tömeges választói bázist állító korporatív szervezetekhez fordul. 1994 után a Horn-kormány mindkettő próbálja. Mivel ez egyszerre, egy időben nem megy, gazdasági és politikai patthelyzet áll elő. A következmény: egymás mellett élő, egymástól eltérő szabályok szerint működő szektorok, amelyek között különböző szerepekben játszó személyiségek KRITIKA szágot és Japánt az amerikai gazdasági, politikai, sőt, kulturális modell átvételére, jóllehet ezekben az országokban a civilizációs minták, a hagyományok ellentmondtak ennek a próbálkozásnak. A német és a japán gazdasági csodát sajátos hitetlenkedés, pesszimizmus, tömeges depresszió és Amerika-ellenesség kísérte. Az IMF és a Világbank hivatkozása máig is éppen azért Németország és Délkelet Ázsia, amelyek elfogadták az amerikai gazdaságpolitikai kényszereket, amelyekre alkalmazhatók voltak a nemzetközi pénzügyi rendszerben kialakított modellek. 15 A magyar „nagytőke” csak úgy versenyképes, ha kárpótlási jegyért, vagy bármilyen más kvázipénzért juthat állami tulajdonhoz, illetve tartósan állami támogatást kap. Az illegális piacon szerzett tőke - olaj, fegyver, kábítószer, dohány, játék, szex, pénzmosás - teremthet ugyan egy-két nagytőkést, de ezek a nagytőkések mégis kisebbségben lesznek a transznacionális vállalatokkal szemben. Sajátos iróniája a helyzetnek, hogy vagy nem lesz magyar nagytőkés csoport, vagy lesz, de az a feketegazdaságból szerzi jövedelmét és kapcsolati tőkéjét. 16 Magyarország 1994 októberétől agrárvámokat vezetett be, egy „nemzeti érdeket szem előtt tartó” bankárcsoport megakadályozta az OTP privatizációjában a külföldi részvételt (először kizárta Soros Györgyöt, majd 5 százalékban határozta meg a külföldi részvétel arányát), a turizmus szolgáltatói köre közrehatott a HungarHotels szállodalánc nemzetközi privatizációjának megakadályozásában, 1995. március 12-én Magyarország általános 8 százalékos vámpótlékot rendelt el a beruházási javakon kívüli importra. Ezek a lépések egy protekcionista, latin-amerikai típusú gazdaságpolitikára utalnak. 17 Ebből a szempontból tanulságos meghallgatnunk Mario Vargas Llosa szavait a latin-amerikai tapasztalatokról: „A másik recept a protekcionizmus, amelyet majd mindenütt alkalmaztak Latin-Amerikában több mint egy évszázada: azzal próbálkoztak, hogy védelmezzék a nemzeti ipart, illetve mezőgazdaságot addig, amíg elég erős lesz, hogy megnyíljon a nemzetközi verseny előtt. Ez okból azután sohasem jött létre piac. Egyetlen dél-amerikai gazdaság sem erősödött meg a protekcionizmus korszakában! Ellenkezőleg, az eredmény mindig csak nagyobb szegénység, nagyobb kiszolgáltatottság, s még több archaizmus mind a politikában, mind a gazdaságban.” Mario Vargas Llosa: LAmérique latine est en train de décoller (Capital, No. 44, Mai 1995, 168.) Vargas Llosa szerint lehet bármilyen negatív tapasztalata Mexico-nak a NAFTA kapcsán, mégis egyetlen reménye a kiemelkedésre. 18 Az Európai Unióban az országok szerkezete átrendező- 12