Kritika 24. (1995)

1995 / 6. szám - Lengyel László: Hol van Magyarország?

nyolcvanas évek elejétől fokozatosan kinyílt gaz­daságban és társadalomban először a nemzetközi­esült fogyasztói igények jelentek meg, 1987 után a működő tőke beáramlása a vállalati szférába, 1989-től pedig a piaci liberalizáció következett. 1995-ben a nemzetközi tőke második hullámá­ról kell döntenünk: hozzájárulunk a nemzetközi tő­ke behatolásához a kereskedelmi banki és a nagy közművek privatizálása révén vagy ellenkezőleg, a nemzeti állami és magántőkét részesítve előny­ben bezárkózunk. Az előbbi esetében Magyaror­szág belenyugszik abba, hogy a modernizációhoz szükséges külső források ellenében lemond egy lassú, több évtizedet igénylő nemzeti tőkés fejlő­désről, nem várja be, amíg végbemegy egy lassú belső felhalmozás. Az izolacionalizmus esetében, az állam beavatkozása révén megpróbálja a nem­zeti tőkét rövid úton „megcsinálni”, fogyó piacát, leértékelődő vagyonát államilag védelmezni. Az internacionalizálódás esetén a nagy multina­cionális szervezetek, illetve a külföldi beruházók az állam helyett, mellett szervezik meg a piacaikat, határozzák meg Magyarország egyes termelési ágazatainak, szolgáltatásainak helyét és szerepét az európai és világpiacon. Az internacionalizáló­­dás visszautasítása, kizárása esetén, a nemzeti ál­lam először az áruk, majd a tőkék piacán igyekszik védelmezni a nemzeti árut és vagyont, amelynek következményeként a piac és a privatizáció állami vezérlését kell elvállalnia. (Nagy kérdés persze hogy a magyar gazdaság jelenlegi nemzetközie­­sültségének színvonalán mi számít „nemzeti áru­nak”, mit kell „nemzeti vagyonnak” tekinteni. Nemzeti áru, nemzeti vagyon-e egy japán-magyar autó és autógyár, amelyet védelmezni kell a nem­zetközi tőkével és áruval szemben vámokkal, kvó­tákkal, nemzeti áru-e egy amerikai-magyar válla­lat szemüvege egy „nemzetközi” szemüveggel szemben stb.? S még nagyobb kérdés, hogy a nem­zetköziesült igényű fogyasztó visszaszorítható-e nemzeti igényűvé?) A­z internacionalizálódás kiterjedése azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar politikai és gazdasági elit, végső soron az egész társadalom tudomásul veszi, hogy csak mutatóban lesz magyar nagyvállalat, nagy kereskedelmi bank, lényegében nem lesz ma­gyar nagytőke. A kicsiny és fejletlen Magyaror­szág a legális „nagygazdaságban” nem lehet ver­senyképes a transznacionális óriásokkal szemben. Nem versenyképes a pénzes privatizációban és a további szükséges beruházásokban. A legális gaz­daságban nem lehetett akkora tőkét felhalmozni, amely elegendő lenne egy jelentősebb privatizáci­ós ügyletre, illetve egy nagytőkés vállalkozásra.15 Az elzárkózáshoz egy szocialista kormány ide­jén agrárérdekű és ipari szakszervezeti érdekű in­tézményes összefogásra van szükség, ahol az agrár kis- és nagytermelők, valamint a szakszervezetek nem Financial Assistance and Russia’s Reforms (in Making Mar­kets, Eds. St. Islam and M. Mandelbaum, New York, 1993). A latin-amerikai IMF-lázadásokról, illetve IMF-szerepről lásd Greskovits Béla: Latin-Amerika sorsára jut-e Kelet-Közép-Euró­­pa? (Politikatudományi Szemle, 1995. 1.) és Z. Minton-Bed­­does: Why the IMF Needs Reform Affairs, May-June 1995.). 131989-ben a Németh-kormány próbált meg az IMF megszo­rító politikai tanácsaitól szabadulni, de végül rákényszerült a visszavonulásra és aláírta 1990. márciusában a megállapodást. Ezzel egy időben kezdett kísérletezni Soros György ellenzéki tá­mogatással az adósság könnyítésével. 1994-ben a Horn-kormány nem hajtott végre kellő visszafogást, s az 1995. februári bizalmi válság arra kényszerítette a kormányt, hogy márciusban megszo­rítson és az IMF felé forduljon. Az ellenzéki politikusok és szá­mos gazdasági szakértő ekkor nyíltan az IMF ellen lázadt. De az is kétségtelen, hogy Magyarországon nincs esélye egy „adósság­lázadásnak”, miként arra Latin-Amerikában sor került 1976 és 1987 között. 14 Jellemző, hogy az „idegen és ismeretlen modell” kikény­szerítése mennyire hasonló lelki válságokat alakít ki, merőben más gazdasági és politikai eredménnyel. 1945 után az Egyesült Államok megszállói felsőbbrendűséggel kényszerítette Németor­aktívan védelmezik a „nemzeti piacot”, hangula­tuk Európa- és idegenellenes. Mivel Európa való­ban kész előnyei érvényesítésére, s mivel a gyors liberalizációnak és internacionalizálódásnak voltak és vannak negatív hatásai a magyar gazda­ságban, a protekcionizmus talál érveket. „Kiszol­gáltatottság”, „adósrabszolgaság”, „gyarmati sor­ba süllyedés”, „szovjet rabság után európai rab­ság” a leggyakoribb kifejezések. Egy olyan országban, ahol a nemzeti tőke nemzetközileg nem, vagy kis mértékben versenyképes, ezzel az izolacionista poli­tikával menetelhet együtt a nemzeti tőke egy része is. A Horn-kormány első korszakából részben kö­vetkeztethetünk egy ilyen bezárkózó politikára, és egy vörös (szakszervezeti)-zöld (agrár) szövetségre.16 Az izolacionistáknak, a pro­tekcionizmus híveinek, az Euró­pai Unió ellenzőinek azzal kell szembenézniük, hogy lehetséges­­e az ország önerőre támaszkodása, saját belső piacán való megerősödé­se, illetve valamiféle keleti piacon való berendezkedése.17 Vajon gyar­mati sorban él-e Görögország, Portu­­gália, Spanyolország vagy Írország azáltal, hogy az európai integráció része­ivé váltak?18 Vajon veszít-e és visszafejlő­dik-e Ausztria az EU-ba való belépéssel? Jobb lenne ezen országok számára az önerőre tá­maszkodás, az autarchia és az izolacionizmus? Az 1994—95-ös magyar izolacionista tendenciák ugyan rosszkor jöttek, s rossz fényt vetnek a ma­gyar politikára, de el is késtek. Másrészt, az izola­cionista tendenciák mellett jellemzően az amerikai és az európai transznacionálisok összecsapásából származó döntetlen helyzet is bekövetkezett, amelynek következménye a privatizáció megállá­sa és a vámok feletti vita. A kormányzat képtelen volt dönteni az erős transznacionálisok között, ezért húzta-halasztotta a döntést. A privatizáció és a piaci részesedés potenciális nyerteseinek ez az összeütközése hozta felszínre a potenciális veszte­sek átmeneti érdekközösségét. Egy nemzetköziesült modellnek egészen más gazdasági és politikai szerkezet felel meg, mint egy bezárkózó modellnek. A magyarországi nem­­zetköziesülés megállíthatatlannak tűnő folyamat, amelyet se keresztény és nemzeti, se nemzeti és szocialista alapon nem lehet feltartóztatni, csak fé­kezni. Magyarország túlságosan is kinyílt ahhoz - a multinacionálisok erős jelenléte fontos ágazatok­ban, a nemzetközi kis- és középvállalati együttmű­ködés -, hogy bezárkózhasson, így politikai mo­delljének fontos részévé válik, hogy miként egyen­súlyozza ki magát, hogyan tárgyal és egyeztet nemzetközi partnereivel. Ezek a nemzetközi partnerek — a nemzetközi pénzügyi intézmények, az európai szervezetek, a központi és tartományi kormányok mellett az elté­rő érdekű amerikai és európai transznacionális csoportok, befektetők - egyenrangú partnerek lesznek egy gazdaságpolitika kialakításában. Sőt ezen a kis magyar színpadon már megjelentek és még meg fognak jelenni a nemzetköziesedés, a globalizálódás új hálózatai. Ezek közé számíta­nak az új globális közösségek (New Global Communities),19 a globális etnikai diaszpó­rák 20 és a nemzetközi bűnszövetségek (Transnational Criminal Organizations).21 Milyen szervezeti-intézményi rendszer vezérli majd a magyar átalakulást? A klasszikus Kádár-korban az imitált pia­con, az indirekt gazdaságirányításban egy állam-nagyvállalat alkuviszony szabályozta a gazdaságot. 1988 és 1991 között nemcsak az állam­nagyvállalat viszony bomlott meg, hanem nagymértékben gyengült a központi állam vezérlési képes­sége. Ez volt az engedelmek, s egyesek szerint a kegyelem kora. Végbement egy spontán decentralizáció, dezetatizá­­ció és liberalizálódás. De a spontán privatizáció folyamata nem­csak az államot bontotta meg, hanem a szo­cialista nagyvállalati rendszert is. 1988-91 között megjelentek a gazdasági élet erős új szereplői a fél-magán nagyvállalati részvénytársaságok, a nagy kereskedelmi bankok, a külföldi befektetők formájában. Az Antall-kormány 1992-től megpró­bálta újra állami vezérlésűvé tenni a gazdasági fo­lyamatokat, recentralizációs, újraállamosító áram­latok indultak el. Ez a próbálkozás megnyilvánult a privatizáció, a kereskedelmi bankok visszaálla­mosításában, a kényszerű hitel- és adóskonszoli­dációkban. De mindezek az áramlatok se tudták el­sodorni az erős szereplőket, a betelepülő multina­cionálisokat, a felnövekedett néhány nagy nemze­ti vállalkozást és az állami alkalmazottakat érdek­­képviselő szakszervezeteket. Államvezérelt, banki, biztosítói, illetve tőke­piac-vezérelt, transznacionális befektetők által irá­nyított, korporatív vagy paternális családi, maffia uralta lesz-e az átalakult modell? Az állam csak akkor nyerheti vissza központosító erejét, ha vagy tőkeerős csoportok támogatásához, vagy tömeges választói bázist állító korporatív szervezetekhez fordul. 1994 után a Horn-kormány mindkettő pró­bálja. Mivel ez egyszerre, egy időben nem megy, gazdasági és politikai patthelyzet áll elő. A követ­kezmény: egymás mellett élő, egymástól eltérő szabályok szerint működő szektorok, amelyek kö­zött különböző szerepekben játszó személyiségek KRITIKA szágot és Japánt az amerikai gazdasági, politikai, sőt, kulturális modell átvételére, jóllehet ezekben az országokban a civilizációs minták, a hagyományok ellentmondtak ennek a próbálkozásnak. A német és a japán gazdasági csodát sajátos hitetlenkedés, pesszi­mizmus, tömeges depresszió és Amerika-ellenesség kísérte. Az IMF és a Világbank hivatkozása máig is éppen azért Németor­szág és Délkelet Ázsia, amelyek elfogadták az amerikai gazda­ságpolitikai kényszereket, amelyekre alkalmazhatók voltak a nemzetközi pénzügyi rendszerben kialakított modellek. 15 A magyar „nagytőke” csak úgy versenyképes, ha kárpót­lási jegyért, vagy bármilyen más kvázipénzért juthat állami tulaj­donhoz, illetve tartósan állami támogatást kap. Az illegális pia­con szerzett tőke - olaj, fegyver, kábítószer, dohány, játék, szex, pénzmosás - teremthet ugyan egy-két nagytőkést, de ezek a nagytőkések mégis kisebbségben lesznek a transznacionális vál­lalatokkal szemben. Sajátos iróniája a helyzetnek, hogy vagy nem lesz magyar nagytőkés csoport, vagy lesz, de az a feketegaz­daságból szerzi jövedelmét és kapcsolati tőkéjét. 16 Magyarország 1994 októberétől agrárvámokat vezetett be, egy „nemzeti érdeket szem előtt tartó” bankárcsoport meg­akadályozta az OTP privatizációjában a külföldi részvételt (elő­ször kizárta Soros Györgyöt, majd 5 százalékban határozta meg a külföldi részvétel arányát), a turizmus szolgáltatói köre közre­hatott a HungarHotels szállodalánc nemzetközi privatizációjának megakadályozásában, 1995. március 12-én Magyarország általá­nos 8 százalékos vámpótlékot rendelt el a beruházási javakon kí­vüli importra. Ezek a lépések egy protekcionista, latin-amerikai típusú gazdaságpolitikára utalnak. 17 Ebből a szempontból tanulságos meghallgatnunk Mario Vargas Llosa szavait a latin-amerikai tapasztalatokról: „A másik recept a protekcionizmus, amelyet majd mindenütt alkalmaztak Latin-Amerikában több mint egy évszázada: azzal próbálkoztak, hogy védelmezzék a nemzeti ipart, illetve mezőgazdaságot ad­dig, amíg elég erős lesz, hogy megnyíljon a nemzetközi verseny előtt. Ez okból azután sohasem jött létre piac. Egyetlen dél-ame­rikai gazdaság sem erősödött meg a protekcionizmus korszaká­ban! Ellenkezőleg, az eredmény mindig csak nagyobb szegény­ség, nagyobb kiszolgáltatottság, s még több archaizmus mind a politikában, mind a gazdaságban.” Mario Vargas Llosa: LAmé­­rique latine est en train de décoller (Capital, No. 44, Mai 1995, 168.) Vargas Llosa szerint lehet bármilyen negatív tapasztalata Mexico-nak a NAFTA kapcsán, mégis egyetlen reménye a ki­emelkedésre. 18 Az Európai Unióban az országok szerkezete átrendező- 12

Next