Kritika 24. (1995)

1995 / 9. szám - Bródy András: Téveszmék ketrecében

vasolt ciklusellenes kamatpolitika is. Ezzel a beru­házási kedvet és a gazdaság növekedésének ütemét kívánta befolyásolni. Javaslatainak részben valódi, részben csak lát­szólagos és átmeneti sikere, bár jelentős késéssel, de nem kerülte el a tervgazdálkodásban dolgozó közgazdászok figyelmét sem. Kézenfekvő volt, hogy saját gazdaságuk egyre szembetűnőbb elég­telenségei miatt hasonló gondolatokkal lépjenek fel. Az elégedetlenséget elsősorban a termékek mi­nőségének és választékának romlása, az élet álta­lános lepusztulása szította. A háború utáni két év­tizedben a Kondratiev-hullám felszálló ága még eltakarta a ciklusokat. Az 1956-hoz vezető gazda­sági feszültségeket is egyszeri és javítható tervezé­si hibának vélték. (A ciklusok igazán szembetűnő­vé csak a nyolcvanas évek általános lassulása ide­jén váltak.) Keynes javaslatait tehát nem anticikli­­kus jellegük és a teljes foglalkoztatás elérését cél­zó voltuk miatt fontolgatták. Mindezt, akkor úgy hitték, már régen megoldották a tervgazdaság in­tézményesítésével. A gazdasági élet pénzügyi irá­nyíthatóságára vonatkozó gondolatok rendszere volt a perdöntő. Nem arra kívánták hát használni az elméletet, amire azt kitalálták. A szereptévesz­tés következményei azonban inkább hasznosnak, mint haszontalannak bizonyultak, mert némi rendszert és összefüggést vittek a gazdasági gon­dolkodásba, amely addig csak a szocialista iparo­sítás, a nagy ugrások és egyéb jelszavak körül for­gott. A tervgazdaság belső szakmai bírálata tehát kezdetben a fizikai mértékegységekben kifejezett tervutasítások ellen, a verseny kiiktatása, a munka megosztását romboló és atomizáló, mindenhová közbeékelődő bürokrácia ellen irányult. Ezért jött kapóra az olyan világszerte elfogadott elmélet, amely a gazdaság irányításának szükségességét elismerve, ezt a feladatot a pénzügyi oldalról kí­vánta megoldani. Ez több szabadságot és rugal­masságot ígért, mint amennyit a Dzerzsinszkij irá­nyítása alatt bevezetett, majd Molotov és Sztálin által részletesen is kidolgozott, lényegében rendőri jellegű gazdasági irányítás és annak hadigazdálko­dási céljai biztosítottak. A reformgazdaságtan Nem véletlen hát, hogy Erdős Péter a hatvanas évek elején, a reformmozgalom második hulláma idején fordítja le Keynes művét. Korabeli tanme­netünk lesújtó véleménnyel volt e munkáról, Erdős ezért hangsúlyozta, hogy ez olyan elmélet, amely lehetővé teszi, hogy „a diagnózist többé-kevésbé hatékony terápia kövesse”. De nem volt véletlen az sem, hogy Röpke, Hayek vagy Eucken működése akkoriban nem érdekelte közgazdászainkat, még elítélő megjegyzések erejéig sem. Ezekben az írá­sokban az államnak és apparátusainak alárendel­­tebb szerep jutott, ezért nem is volt nálunk keletük. Az új eszmék alapján 1968-ban bevezetett és 1972-ben már be is fagyasztott reform persze ele­ve felemás volt, és nem is lehetett egészen más. El­törölte ugyan a tervmutatókat, de továbbra is meg­engedte, „szükség esetén”, a tervutasítás kiadását. Megkövetelte ugyan a rentabilitást (ami nélkül a már egy évtizede próbálgatott nyereségérdekeltség csak írott malaszt maradt), de továbbra is újjá­élesztette a csőd szélére került vállalatokat. Kiala­kult a hivatali „elvárások” erőtere, a piacok „ellá­tásának” kötelezettsége, a vállalati függőség rugal­masabb, de továbbra is aprólékos egyedi kezelés­nek alávetett, és az eddiginél is nagyobb irányító apparátust követelő rendszere. A gazdasági vezetés kényszerűen hányódott tű­rés és tiltás közt, mert az atombombák és a szuper­szonikus repülése, majd a rakétatechnika kifejlesz­tése után (ami, szinte mellékesen, a prágai tavasz eltiprását is magával hozta) a szovjet vezetés úgy vélte, hogy meg kell indítania a harmadik 12 éves, erőszakolt hadiipari beruházási hullámot is. A rop­pant költségek végül a lengyel szükségállapotok­hoz vezettek. (A negyedik hullám űrállomásai az­tán betetőzik, és ezzel végül eltemetik az elhibá­zott katonai-gazdasági stratégiát. Egyiptom látvá­nyos vereségei után lassanként befagy a szovjet fegyverexport, és ez megrendíti az egész haditech­nikai kooperáción alapuló KGST-tábort.­ Felemás a hazai reform, és mégsem hatástalan. A háztáji gazdálkodás (amelynek köre és mértéke a következő évtizedek hullámzó politikai csatáro­zásaiban alakult ki) nemcsak az állami és a szövet­kezeti tulajdon harmonikusabb, az egyéni, helyi és közérdeket jobban kiegyensúlyozó és vele össze­fonódó működését tette lehetővé, hanem új piaci formák melegágya is lett. Igaznak bizonyult Lenin tétele, amely szerint a kispolgár naponta szüli a ka­pitalizmust. A magánérdek és a magánkezdemé­nyezés hatására nemcsak az ország ellátása javult, de nyugati exportkapcsolatok is kiépültek. A ház­táji gazdálkodásban és az iparban megalakult gaz­dasági munkaközösségekben (GMK) roppant energiával (és önkizsákmányolással) próbált sza­badulni a béralap-ellenőrzés és a bürokrácia egyéb bilincseitől a dolgozók széles rétege. Az általuk létrehozott pótlólagos nemzeti jövedelem részará­nya, a becslések szerint, rövidesen meghaladta a tíz, majd a húsz százalékot. A pénzügyi ellenőrzés pedig (amely az addig forgótőkével bőven ellátott állami vállalatok köz­ponti pénzügyi kifosztásával veszi kezdetét) min­den egyedisége és önkénye ellenére is több cselek­vési szabadságot tett lehetővé. Kezdett kialakulni a Szalai Erzsébet által leírt „új gazdasági elit” el­ütő, pragmatikus magatartása. Ez a réteg a reform­­mozgalom harmadik, a nyolcvanas években indu­ló szakaszában végül már kimondja, hogy a „párt (tehát az állam, B. A.) vonuljon ki a gazdaság irá­nyításából”. Adam Smith és Karl Marx, ha meg­hallják, bizonyára somolyognak sírjaikban. Grósz Károly, aki meghallotta, kiosztatta az utolsó pártfegyelmiket. Az egyik oldalon a pénzügyi irányí­tás szükségszerűen valamiféle adó­rendszer felállítását követeli meg, már csak a vállalati nyereség foko­zódó elrejtése és egyre nehezebb megcsapolhatósága miatt is. Ez, erényeivel és hibáival, Hetényi István nevéhez fűződik, aki a Tervhivatalból kerül át a pénz­ügyminiszteri posztra. Az el­képzelés tehát az, hogy akik eddig (rosszul) a naturális ol­dalról irányítottak, most a pénzügyi oldalról fogják (jól, vagy legalábbis job­ban) vezetni a gazdaságot a továbbra is elhallgatott (mert lényegében hadi­­gazdasági és a Szovjetunió­ból diktált) célok felé. Az élet azonban ravaszabb: a pénz na­gyobb úrnak bizonyul a tervnél, s egyre szélesebb körben követeli ki és teszi lehetővé a békés gaz­dálkodást, az emberek tényle­ges szükségleteinek kielé­gítését. Ugyanakkor a másik oldalon a pénzzel való gazdálkodás mindennapja kialakítja azt az apparátus ál­tal nehezebben zargatható, szélesebb ré­teget, amelyik másképpen viselkedik. Többé már nem hajlandó magát a párt munkásának vagy állami alkalmazottnak tekinteni, aki hivatali és pártérdeket szolgál. Hivatalnokból menedzserré válik, lépéseit nem a mindenkori (és gyakran változó) „politikai vonalhoz” való alkalmazkodás vezérli. Érdekei változóban vannak, mert a pénz révén egyre szoro­sabban kötődnek az általa vezetett tevékenységek­hez. Ebben az is közrejátszik, hogy, ismét csak a pénz révén, munkájának hatása, eredménye, fon­tossága és súlya pontosabban lemérhetővé válik, objektiválódik. A korabeli irodalom ezt a változást úgy fogalmazza meg, hogy a tervalku helyét átve­szi a szabályozók feletti alku. A tervutasítás még az 1957-es félreformban adta át helyét az alkunak. Utasítást csak alárendeltnek lehet adni. Alku vi­szont, ha nem is teljesen egyenlő, de legalábbis azonos jogállású, közös alapon álló személyek kö­zött megy végbe. A szabályozók körüli tárgyalá­sok most ismét magasabb és általánosabb szintre emelik a menedzserek hatáskörét. Keynes átplántált eszméi mégis meglehetősen hatástalanok maradnak éppen a ciklusok kezelése tekintetében. A tizenkét éves ciklus kilengése nö­vekszik, mert a drága és propagandisztikus fegy­verkezési technológia egyre nehézkesebbé válik. Mint Mary Kalder elemzése találóan írja: barokk jellege miatt. Eközben észrevétlen marad, és ezért elszalasztódik az új, ravasz és olcsó, de hatásos elektronikus fegyverek kifejlesztése. Ez a KGST piacvesztésének alapvető technológiai oka. Súlyosbodik a demográfiai ciklus is, amelynek természetadta lengésideje a generációs huszonöt év. Az első háború roppant népesedési hiánya (1915-1919), amely az újszülöttek számát felére csökkenti, a második háborúban még súlyosabbá válik (1940-1945), majd harmadszor is visszatér (1965-1969). Ekkor „pro-natalista” csomagterve­ket agyalnak ki. Bevezetésük idején ezek éppen a Ratkó-gyerekek avagy a „nagy generáció” szoká­sosnál sűrűbb létszámú évjáratait találják telibe. Nemhogy csökkentenék, de még jócskán fokozzák is a koregyenlőtlenséget, ezzel kiváltva az élet­ei- Horst Antest alkotása KRITIKA

Next