Kritika 24. (1995)
1995 / 9. szám - Bródy András: Téveszmék ketrecében
vasolt ciklusellenes kamatpolitika is. Ezzel a beruházási kedvet és a gazdaság növekedésének ütemét kívánta befolyásolni. Javaslatainak részben valódi, részben csak látszólagos és átmeneti sikere, bár jelentős késéssel, de nem kerülte el a tervgazdálkodásban dolgozó közgazdászok figyelmét sem. Kézenfekvő volt, hogy saját gazdaságuk egyre szembetűnőbb elégtelenségei miatt hasonló gondolatokkal lépjenek fel. Az elégedetlenséget elsősorban a termékek minőségének és választékának romlása, az élet általános lepusztulása szította. A háború utáni két évtizedben a Kondratiev-hullám felszálló ága még eltakarta a ciklusokat. Az 1956-hoz vezető gazdasági feszültségeket is egyszeri és javítható tervezési hibának vélték. (A ciklusok igazán szembetűnővé csak a nyolcvanas évek általános lassulása idején váltak.) Keynes javaslatait tehát nem anticiklikus jellegük és a teljes foglalkoztatás elérését célzó voltuk miatt fontolgatták. Mindezt, akkor úgy hitték, már régen megoldották a tervgazdaság intézményesítésével. A gazdasági élet pénzügyi irányíthatóságára vonatkozó gondolatok rendszere volt a perdöntő. Nem arra kívánták hát használni az elméletet, amire azt kitalálták. A szereptévesztés következményei azonban inkább hasznosnak, mint haszontalannak bizonyultak, mert némi rendszert és összefüggést vittek a gazdasági gondolkodásba, amely addig csak a szocialista iparosítás, a nagy ugrások és egyéb jelszavak körül forgott. A tervgazdaság belső szakmai bírálata tehát kezdetben a fizikai mértékegységekben kifejezett tervutasítások ellen, a verseny kiiktatása, a munka megosztását romboló és atomizáló, mindenhová közbeékelődő bürokrácia ellen irányult. Ezért jött kapóra az olyan világszerte elfogadott elmélet, amely a gazdaság irányításának szükségességét elismerve, ezt a feladatot a pénzügyi oldalról kívánta megoldani. Ez több szabadságot és rugalmasságot ígért, mint amennyit a Dzerzsinszkij irányítása alatt bevezetett, majd Molotov és Sztálin által részletesen is kidolgozott, lényegében rendőri jellegű gazdasági irányítás és annak hadigazdálkodási céljai biztosítottak. A reformgazdaságtan Nem véletlen hát, hogy Erdős Péter a hatvanas évek elején, a reformmozgalom második hulláma idején fordítja le Keynes művét. Korabeli tanmenetünk lesújtó véleménnyel volt e munkáról, Erdős ezért hangsúlyozta, hogy ez olyan elmélet, amely lehetővé teszi, hogy „a diagnózist többé-kevésbé hatékony terápia kövesse”. De nem volt véletlen az sem, hogy Röpke, Hayek vagy Eucken működése akkoriban nem érdekelte közgazdászainkat, még elítélő megjegyzések erejéig sem. Ezekben az írásokban az államnak és apparátusainak alárendeltebb szerep jutott, ezért nem is volt nálunk keletük. Az új eszmék alapján 1968-ban bevezetett és 1972-ben már be is fagyasztott reform persze eleve felemás volt, és nem is lehetett egészen más. Eltörölte ugyan a tervmutatókat, de továbbra is megengedte, „szükség esetén”, a tervutasítás kiadását. Megkövetelte ugyan a rentabilitást (ami nélkül a már egy évtizede próbálgatott nyereségérdekeltség csak írott malaszt maradt), de továbbra is újjáélesztette a csőd szélére került vállalatokat. Kialakult a hivatali „elvárások” erőtere, a piacok „ellátásának” kötelezettsége, a vállalati függőség rugalmasabb, de továbbra is aprólékos egyedi kezelésnek alávetett, és az eddiginél is nagyobb irányító apparátust követelő rendszere. A gazdasági vezetés kényszerűen hányódott tűrés és tiltás közt, mert az atombombák és a szuperszonikus repülése, majd a rakétatechnika kifejlesztése után (ami, szinte mellékesen, a prágai tavasz eltiprását is magával hozta) a szovjet vezetés úgy vélte, hogy meg kell indítania a harmadik 12 éves, erőszakolt hadiipari beruházási hullámot is. A roppant költségek végül a lengyel szükségállapotokhoz vezettek. (A negyedik hullám űrállomásai aztán betetőzik, és ezzel végül eltemetik az elhibázott katonai-gazdasági stratégiát. Egyiptom látványos vereségei után lassanként befagy a szovjet fegyverexport, és ez megrendíti az egész haditechnikai kooperáción alapuló KGST-tábort. Felemás a hazai reform, és mégsem hatástalan. A háztáji gazdálkodás (amelynek köre és mértéke a következő évtizedek hullámzó politikai csatározásaiban alakult ki) nemcsak az állami és a szövetkezeti tulajdon harmonikusabb, az egyéni, helyi és közérdeket jobban kiegyensúlyozó és vele összefonódó működését tette lehetővé, hanem új piaci formák melegágya is lett. Igaznak bizonyult Lenin tétele, amely szerint a kispolgár naponta szüli a kapitalizmust. A magánérdek és a magánkezdeményezés hatására nemcsak az ország ellátása javult, de nyugati exportkapcsolatok is kiépültek. A háztáji gazdálkodásban és az iparban megalakult gazdasági munkaközösségekben (GMK) roppant energiával (és önkizsákmányolással) próbált szabadulni a béralap-ellenőrzés és a bürokrácia egyéb bilincseitől a dolgozók széles rétege. Az általuk létrehozott pótlólagos nemzeti jövedelem részaránya, a becslések szerint, rövidesen meghaladta a tíz, majd a húsz százalékot. A pénzügyi ellenőrzés pedig (amely az addig forgótőkével bőven ellátott állami vállalatok központi pénzügyi kifosztásával veszi kezdetét) minden egyedisége és önkénye ellenére is több cselekvési szabadságot tett lehetővé. Kezdett kialakulni a Szalai Erzsébet által leírt „új gazdasági elit” elütő, pragmatikus magatartása. Ez a réteg a reformmozgalom harmadik, a nyolcvanas években induló szakaszában végül már kimondja, hogy a „párt (tehát az állam, B. A.) vonuljon ki a gazdaság irányításából”. Adam Smith és Karl Marx, ha meghallják, bizonyára somolyognak sírjaikban. Grósz Károly, aki meghallotta, kiosztatta az utolsó pártfegyelmiket. Az egyik oldalon a pénzügyi irányítás szükségszerűen valamiféle adórendszer felállítását követeli meg, már csak a vállalati nyereség fokozódó elrejtése és egyre nehezebb megcsapolhatósága miatt is. Ez, erényeivel és hibáival, Hetényi István nevéhez fűződik, aki a Tervhivatalból kerül át a pénzügyminiszteri posztra. Az elképzelés tehát az, hogy akik eddig (rosszul) a naturális oldalról irányítottak, most a pénzügyi oldalról fogják (jól, vagy legalábbis jobban) vezetni a gazdaságot a továbbra is elhallgatott (mert lényegében hadigazdasági és a Szovjetunióból diktált) célok felé. Az élet azonban ravaszabb: a pénz nagyobb úrnak bizonyul a tervnél, s egyre szélesebb körben követeli ki és teszi lehetővé a békés gazdálkodást, az emberek tényleges szükségleteinek kielégítését. Ugyanakkor a másik oldalon a pénzzel való gazdálkodás mindennapja kialakítja azt az apparátus által nehezebben zargatható, szélesebb réteget, amelyik másképpen viselkedik. Többé már nem hajlandó magát a párt munkásának vagy állami alkalmazottnak tekinteni, aki hivatali és pártérdeket szolgál. Hivatalnokból menedzserré válik, lépéseit nem a mindenkori (és gyakran változó) „politikai vonalhoz” való alkalmazkodás vezérli. Érdekei változóban vannak, mert a pénz révén egyre szorosabban kötődnek az általa vezetett tevékenységekhez. Ebben az is közrejátszik, hogy, ismét csak a pénz révén, munkájának hatása, eredménye, fontossága és súlya pontosabban lemérhetővé válik, objektiválódik. A korabeli irodalom ezt a változást úgy fogalmazza meg, hogy a tervalku helyét átveszi a szabályozók feletti alku. A tervutasítás még az 1957-es félreformban adta át helyét az alkunak. Utasítást csak alárendeltnek lehet adni. Alku viszont, ha nem is teljesen egyenlő, de legalábbis azonos jogállású, közös alapon álló személyek között megy végbe. A szabályozók körüli tárgyalások most ismét magasabb és általánosabb szintre emelik a menedzserek hatáskörét. Keynes átplántált eszméi mégis meglehetősen hatástalanok maradnak éppen a ciklusok kezelése tekintetében. A tizenkét éves ciklus kilengése növekszik, mert a drága és propagandisztikus fegyverkezési technológia egyre nehézkesebbé válik. Mint Mary Kalder elemzése találóan írja: barokk jellege miatt. Eközben észrevétlen marad, és ezért elszalasztódik az új, ravasz és olcsó, de hatásos elektronikus fegyverek kifejlesztése. Ez a KGST piacvesztésének alapvető technológiai oka. Súlyosbodik a demográfiai ciklus is, amelynek természetadta lengésideje a generációs huszonöt év. Az első háború roppant népesedési hiánya (1915-1919), amely az újszülöttek számát felére csökkenti, a második háborúban még súlyosabbá válik (1940-1945), majd harmadszor is visszatér (1965-1969). Ekkor „pro-natalista” csomagterveket agyalnak ki. Bevezetésük idején ezek éppen a Ratkó-gyerekek avagy a „nagy generáció” szokásosnál sűrűbb létszámú évjáratait találják telibe. Nemhogy csökkentenék, de még jócskán fokozzák is a koregyenlőtlenséget, ezzel kiváltva az életei- Horst Antest alkotása KRITIKA