Kritika 24. (1995)

1995 / 11. szám - Lengyel László: Don Luis - Gyűlölet és szeretet

Kettős érzéssel tért meg Közép-Amerikából. Egyrészt lenyűgözte az amerikai hatású, latin dina­mika. Másrészt nem tudott szabadulni a nyomor, az egyenlőtlenség, a drasztikus elnyomás képeitől. Az első érzés által igazolódott az IMF-boyok logi­kája: Latin-Amerika csak úgy húzható ki a nyomo­rúságból, csak akkor működik, ha követi a piaco­sítás receptjeit. Hogy ezt a receptet Pinochet vagy más tábornokok váltják ki és erőszakkal diktálják bele a népükbe, az a történelem fintora. A második érzés ugyanakkor a lelkifurdalásé volt. Az egyen­lőtlenség fölött érzett haragé, amely a baloldali ge­rillaharcosokat igazolta, akik felkeltek a középko­­rias, amerikai mázzal lefestett Somoza-féle diktá­torok ellen. Tudják, ez egy rendes fiú volt. Meggyötörte, ha szenvedőket látott. Szinte vak düh fogta el a tapasz­talt igazságtalanságok láttán. Megvetette talán a „bennszülötteket”, de sajnálta őket. Mindenképpen változtatásokat akart, akár erről, akár arról. S ne fe­ledjük, hogy diák volt, nem diplomata, nem külke­reskedő valamelyik impexből, nem kém, nem is utazgató gazdag ifjú. Alulról látta a közép-amerikai társadalmakat, még ha nem Macondóból vagy Gu­­aleguaydiá­ból nézte is. De felülről is látta, mert kimehetett belőle. Európai és „argentin” volt. „Tudjuk, hogy először minden külföldön törté­nik, s csak megkésve jut el hozzánk” - állítja Bor­ges. Ha az Egyesült Államok egy neves egyetemé­re, vagy Londonba, Párizsba kerül, nem vonhatja ki magát valamilyen aktuális történés alól. Nos, Panamában nem történt semmi. Bokros nem volt a világ középpontjában, se mélypontján. Ennek bi­zony az az előnye, hogy olyan történésekkel fog­lalkozhatott, amelyek mindennapiak és egyszerű­ek. Érzések. Átadhatatlan gesztusok és képek. Falkában Bokros meglepően gyorsan átvette a Pénzügy­­kutató falkatudatát. 1981-82-ben volt az első szak­mai és politikai összeütközés a fiatal pénz­ügykutatások és a hatalom között. Amikor 1981 nyarán belevágtunk egy fiatalok által közösen írt reformprogramba, Bokros és Surányi a még fiata­labbak szakmai gőgjével elutasították a részvételt. De éppen Bokros volt az, aki az 1982-es KISZ-ak­­tívan védelmébe vette az akkor már bezúzott prog­ramot a miniszterrel szemben. (Igazán jellemző rá, hogy fel se fogta: nagyobb bajt hozott a fejünkre, amikor elefántként berontott a már lezárt porcelán­boltba, mintha csöndben támogat. Képtelen volt felfogni, hogy ez a szolidaritási akciója arra provo­kálhatta volna a minisztert, hogy többeket kirúgjon az állásából. Teljesen hiányzik belőle a más hely­zetébe helyezkedés képessége. Nem volt és azóta sincs semmiféle beleérzőképessége. De nem lehe­tett haragudni rá. „Ez egy becsületes hülye” - állapítottuk meg magunk között.­ Lassabb világban éltünk. Még na­­gyon ráértünk. Órákon keresztül beszélgettünk elméleti és gya­korlati gazdasági kérdések­ről, vagy csak úgy az életről. Sokkal kevesebbet írtunk, sokkal többet beszéltünk. Su­rányi szeretett beszélgetni (becsülöm, hogy ma is órákig képes erre), Bokros imádott vitázni. Szenvedélyes és körmönfont vi­tatkozó volt, akiről mindenki tudta, hogy utál ve­szíteni. De ha olykor-olykor ki is rohant dühöngve a szobából, tudott utána nagyokat röhögni saját magán. Esete nem volt kirívó. Intézetünk tele volt olyanokkal, akik a szellemi tornákat mindennél többre tartották. Amiben azonban szinte minden­kitől különbözött, hogy Bokros naponta készült a vitákra. Otthon utánaolvasott, beleásta magát a kérdésbe. S lehet, hogy két hét múlva egy kész kis­előadással érkezett. Lassan elbúcsúztatta marxizmusát. Ezzel pár­huzamosan óvatosan eltávolodott attól a keynesi­­anus reformizmustól is, amit ekkor még Antal László és a ’68-as reformerek tanítottak. Megtalál­ta Polányi Károlyt. Azután együtt jártunk a Liska­­előadásokra. Liberális eurokommunistává, majd liberális szocialistává, avagy szocialista liberálissá vált. Megvilágosodásként érte Friedrich Hayek és Liska Tibor párhuzamos gondolkodása. Aki iga­zán színvonalas Bokros-írást akar olvasni, annak a „Történelmietlen modell vagy modelltelen történelem?” című, 1985-ben megjelent remek tanulmányát ajánlom. Az 1985-86-os írásai - így Surányi­­val közösen írt kandidátusi érte­kezése - bizonyítják, hogy valódi tudóssá válhatott volna. Ugyanekkor bizonyosodott be, hogy kiváló előadó. Tartott előadást a Liska-soro­­zaton, majd itt is, ott is az országban­­ lenyűgöző volt. Azt hiszem, hogy módomban állt valamennyi közgazdászunkat dobogón hallani, Bokros kiemel­kedett közülük. Pontokba szedve, összefogottan, világosan, minden szónokiasság nélkül beszélt. Nem véletlen, hogy később, amikor a Fordulat és reformmal jártuk az országot, talán a legnépsze­rűbb előadónak bizonyult. Szerettem. Barátok voltunk. Kicsiny szobában lakott feleségével, kislányával, majd kisfiával. Nem volt semmijük. Egyszerűek és kedvesek vol­tak. Vonzó szerénységgel viselték a szegénységü­ket. Természetes volt, hogy a mi kicsit nagyobb lakásunkban „nyaraltak”, amikor mi nyaralni mentünk. Gyerekeink egymás ruháit viselték. Tudtam, hogy bármit kérnék tőle, tőlük­­ megten­né. Kőszikla, amelyre építhetsz. Szelíden gúnyo­lódtunk a vasfejűségén, miként ő röhincsélt az én szertelenségeimen és gyakorlatiasságom teljes hi­ányán. Meg lehettem győződve róla, hogy amit mond, azt úgy is gondolja, pontosan az, akinek mutatja magát. Soha nem játszott más szerepet - mindig önmagát játszotta. Ezekben az években szinte mindenről ugyanazt gondoltuk, ugyanazo­kat az embereket és eszméket tiszteltük. Az­­előttről nem tudok senkit, akit tisztelt volna. De a nyolcvanas évek első részében Liska Tibort és Kis Jánost valóban tisztelte. Azt hiszem, hogy azóta se tisztel senkit. Pénzügyessé vált. Nem egyszerűen pénzügyi kérdések kutatójává, hanem gyakorlatban is eliga­zodó pénzügyi tisztviselővé. Hányszor, de hány­szor vetette szemünkre főnökünk, hogy miért nem írunk ilyen világos és a minisztériumban használ­ható pénzügyi feljegyzéseket, mint amilyeneket Bokros Lajos vagy Surányi György írtak. Az ifjú urak fel is tették magukban, hogy éppoly tökélyre viszik az előterjesztések, feljegyzé­sek írását, mint a cikkírást. Részt vettek az 1983-84-es bizottsági munkákban is, a bankrendszer fej­lesztésére létrehozott bizottság­ban. 1985-86-ra már két iskola léte­zett a Pénzügykutatási Intézetben. Az egyik a vállalatkutatással, nagyvállalatok és az állam kapcsolatá­val foglalkozó institucionális, szociológiai, gazdaságtörténeti szemléletű iskola - Szalai Er­zsébet, Voszka Éva, Csanádi Mária, Polgár Mik­lós, Lengyel László -, s a másik egy állampénz­ügyekkel, bankokkal és pénzintézetekkel foglalko­zó, monetáris szellemű iskola. Ez utóbbiba tarto­zott Bokros Lajos, Surányi György, Asztalos Lász­ló, Várhegyi Éva, Csillik Péter. A Riesz Miklós, Erdős Péter, Hagelmayer István tanain nevelkedett monetáris iskola ekkorra már magába szívta nem­csak Hayeket, hanem a Milton Friedman-féle chi­cagói iskola, Thatcher és Reagan gazdaságpoliti­kájának eszméit is. A „kötelező tea” Nehéz dolog a barátság. Különösen nehéz ak­kor, ha valaki ugyanazon a pályán, ugyanazokért a dolgokért, eszeveszett akarással versenyez. Bok­ros és Surányi barátok. Ebben a barátságban min­denkor Bokros Lajos játszotta a vezető szerepet, valamennyi helyzetét, eseményét uralni igyeke­zett. Surányi mindenkor elismerte, hogy Bokros tehetségesebb, politikailag radikálisabb és bátrabb, határozottabb, szor­galmasabb, s ha kellett, azt is, hogy szebb, jobb, mindig iga­za van. Óvatos tapintattal és szeretettel játszotta, játssza ezt az alávetettséget, szinte félve említve saját sikereit, teljesít­ményét. De ez a tapintat se tudja feled­tetni azt a gyomorcsikaró érzést, hogy mind a kö­telező, mind pedig a szabadon választott gyakorla­tokban, minden versenyszámban Surányi György győzött az évek során. A két fiú közül Surányit nevezték ki először ve­zetővé. Osztályvezető lett a Pénzügykutatóban, olyan természetességgel siklott e rangba, hogy mindenki örömmel vette. Nem hajtott érte, nem törte magát, és semmit nem változott a viselkedé­se. Bokros viszont nagyon szeretett volna osztály­­vezető lenni. Mindenkinek elmondta, hogy tulaj­donképpen ő érdemelte ki, amitől mindenki azt érezte, hogy nem szabadna főnököt csinálni belő­le. Később mégis az lett, s rajta kívül nem sokan örültek neki. Teljesítménynek tartotta, amit mi nem tartottunk teljesítménynek, fontosnak gondol­ta, amit ott akkor igyekeztünk egyáltalán nem fon­tosként kezelni. Kínos verseny kezdődött a két fiú között. Az egyikük mintha eleve feladta volna a versenyt, nem tartott osztályértekezleteket, nem adott ki feladatokat, nem panaszkodott, hogy min­dig neki kell írnia a feljegyzéseket, hanem vígan tovább csevegett nap mint nap a többiekkel, akik­nek eszükbe se jutott, hogy éppen most a főnökük­kel röhögés élnek. Bokros Lajos azonban rendszeres osztályérte­kezleteket tartott, ahol komoly számonkérésekre került sor. A többiek mindig sajnálattal néztek ránk, amikor égnek fordított tekintettel ezekre az értekezletekre vonultunk. De az igazi kényszere­­dettség akkor következett, amikor szegény Lajos, érezvén a légkör, sőt, a barátságok fagyását, arra szólított fel minket, hogy barátkozzunk egy tea mellett. A szeretetünkért versengett. Ezt elérnte ugyanolyan maga elé tűzött feladat volt, mint né­metül tanulni vagy a költségvetés szerkezetét ta­nulmányozni. A „kötelező tea” elől már nyíltan szökdöstünk, ki merre látott. Bizonyosan tudom, hogy ekkor még nagyon szerette volna, ha fel­adattól függetlenül szeretik is. Érzékenyen érintet­te viszont, amikor a magamfajta pimaszok tovább­ra is nyugodtan lehülyézték, nem nézve, hogy váll­­lapján már ott egy csillagocska. Ettől megsértő­dött, méghozzá kibékíthetetlenül. Itt éreztük annak a sajátos karakternek a kibon­takozását, ami máig annyi gondot okoz Bokros La­jos viselkedésének elfogadásában. Képzeljük ma­gunk elé, amikor végtelen kedvességgel, barátság­gal magához von, majd egyik pillanatról a másik­ra, teljesen kiszámíthatatlanul, a lehető legridegeb­ben eltaszít magától. De mi történt? Mit hibáztam el? - kérdi magától a gyanútlan partner. Csak annyi például, hogy az általa tartott értekezleten valaki óvatlanul az órájára néz. Azonnal levonja a következtetést: „Hát ennyire se becsül? Én itt tö­röm magamat, és akkor ők...” Később láttam várat­lanul ráordítani tolmácsra, akit pedig percekkel korábban még ölelgetett. Az ok: „ne higgye, hogy mert barátságos voltam vele, megengedheti magá­nak a rossz teljesítményt”. 14 KRITIKA

Next