Kritika 24. (1995)
1995 / 11. szám - Lengyel László: Don Luis - Gyűlölet és szeretet
Kettős érzéssel tért meg Közép-Amerikából. Egyrészt lenyűgözte az amerikai hatású, latin dinamika. Másrészt nem tudott szabadulni a nyomor, az egyenlőtlenség, a drasztikus elnyomás képeitől. Az első érzés által igazolódott az IMF-boyok logikája: Latin-Amerika csak úgy húzható ki a nyomorúságból, csak akkor működik, ha követi a piacosítás receptjeit. Hogy ezt a receptet Pinochet vagy más tábornokok váltják ki és erőszakkal diktálják bele a népükbe, az a történelem fintora. A második érzés ugyanakkor a lelkifurdalásé volt. Az egyenlőtlenség fölött érzett haragé, amely a baloldali gerillaharcosokat igazolta, akik felkeltek a középkorias, amerikai mázzal lefestett Somoza-féle diktátorok ellen. Tudják, ez egy rendes fiú volt. Meggyötörte, ha szenvedőket látott. Szinte vak düh fogta el a tapasztalt igazságtalanságok láttán. Megvetette talán a „bennszülötteket”, de sajnálta őket. Mindenképpen változtatásokat akart, akár erről, akár arról. S ne feledjük, hogy diák volt, nem diplomata, nem külkereskedő valamelyik impexből, nem kém, nem is utazgató gazdag ifjú. Alulról látta a közép-amerikai társadalmakat, még ha nem Macondóból vagy Gualeguaydiából nézte is. De felülről is látta, mert kimehetett belőle. Európai és „argentin” volt. „Tudjuk, hogy először minden külföldön történik, s csak megkésve jut el hozzánk” - állítja Borges. Ha az Egyesült Államok egy neves egyetemére, vagy Londonba, Párizsba kerül, nem vonhatja ki magát valamilyen aktuális történés alól. Nos, Panamában nem történt semmi. Bokros nem volt a világ középpontjában, se mélypontján. Ennek bizony az az előnye, hogy olyan történésekkel foglalkozhatott, amelyek mindennapiak és egyszerűek. Érzések. Átadhatatlan gesztusok és képek. Falkában Bokros meglepően gyorsan átvette a Pénzügykutató falkatudatát. 1981-82-ben volt az első szakmai és politikai összeütközés a fiatal pénzügykutatások és a hatalom között. Amikor 1981 nyarán belevágtunk egy fiatalok által közösen írt reformprogramba, Bokros és Surányi a még fiatalabbak szakmai gőgjével elutasították a részvételt. De éppen Bokros volt az, aki az 1982-es KISZ-aktívan védelmébe vette az akkor már bezúzott programot a miniszterrel szemben. (Igazán jellemző rá, hogy fel se fogta: nagyobb bajt hozott a fejünkre, amikor elefántként berontott a már lezárt porcelánboltba, mintha csöndben támogat. Képtelen volt felfogni, hogy ez a szolidaritási akciója arra provokálhatta volna a minisztert, hogy többeket kirúgjon az állásából. Teljesen hiányzik belőle a más helyzetébe helyezkedés képessége. Nem volt és azóta sincs semmiféle beleérzőképessége. De nem lehetett haragudni rá. „Ez egy becsületes hülye” - állapítottuk meg magunk között. Lassabb világban éltünk. Még nagyon ráértünk. Órákon keresztül beszélgettünk elméleti és gyakorlati gazdasági kérdésekről, vagy csak úgy az életről. Sokkal kevesebbet írtunk, sokkal többet beszéltünk. Surányi szeretett beszélgetni (becsülöm, hogy ma is órákig képes erre), Bokros imádott vitázni. Szenvedélyes és körmönfont vitatkozó volt, akiről mindenki tudta, hogy utál veszíteni. De ha olykor-olykor ki is rohant dühöngve a szobából, tudott utána nagyokat röhögni saját magán. Esete nem volt kirívó. Intézetünk tele volt olyanokkal, akik a szellemi tornákat mindennél többre tartották. Amiben azonban szinte mindenkitől különbözött, hogy Bokros naponta készült a vitákra. Otthon utánaolvasott, beleásta magát a kérdésbe. S lehet, hogy két hét múlva egy kész kiselőadással érkezett. Lassan elbúcsúztatta marxizmusát. Ezzel párhuzamosan óvatosan eltávolodott attól a keynesianus reformizmustól is, amit ekkor még Antal László és a ’68-as reformerek tanítottak. Megtalálta Polányi Károlyt. Azután együtt jártunk a Liskaelőadásokra. Liberális eurokommunistává, majd liberális szocialistává, avagy szocialista liberálissá vált. Megvilágosodásként érte Friedrich Hayek és Liska Tibor párhuzamos gondolkodása. Aki igazán színvonalas Bokros-írást akar olvasni, annak a „Történelmietlen modell vagy modelltelen történelem?” című, 1985-ben megjelent remek tanulmányát ajánlom. Az 1985-86-os írásai - így Surányival közösen írt kandidátusi értekezése - bizonyítják, hogy valódi tudóssá válhatott volna. Ugyanekkor bizonyosodott be, hogy kiváló előadó. Tartott előadást a Liska-sorozaton, majd itt is, ott is az országban lenyűgöző volt. Azt hiszem, hogy módomban állt valamennyi közgazdászunkat dobogón hallani, Bokros kiemelkedett közülük. Pontokba szedve, összefogottan, világosan, minden szónokiasság nélkül beszélt. Nem véletlen, hogy később, amikor a Fordulat és reformmal jártuk az országot, talán a legnépszerűbb előadónak bizonyult. Szerettem. Barátok voltunk. Kicsiny szobában lakott feleségével, kislányával, majd kisfiával. Nem volt semmijük. Egyszerűek és kedvesek voltak. Vonzó szerénységgel viselték a szegénységüket. Természetes volt, hogy a mi kicsit nagyobb lakásunkban „nyaraltak”, amikor mi nyaralni mentünk. Gyerekeink egymás ruháit viselték. Tudtam, hogy bármit kérnék tőle, tőlük megtenné. Kőszikla, amelyre építhetsz. Szelíden gúnyolódtunk a vasfejűségén, miként ő röhincsélt az én szertelenségeimen és gyakorlatiasságom teljes hiányán. Meg lehettem győződve róla, hogy amit mond, azt úgy is gondolja, pontosan az, akinek mutatja magát. Soha nem játszott más szerepet - mindig önmagát játszotta. Ezekben az években szinte mindenről ugyanazt gondoltuk, ugyanazokat az embereket és eszméket tiszteltük. Azelőttről nem tudok senkit, akit tisztelt volna. De a nyolcvanas évek első részében Liska Tibort és Kis Jánost valóban tisztelte. Azt hiszem, hogy azóta se tisztel senkit. Pénzügyessé vált. Nem egyszerűen pénzügyi kérdések kutatójává, hanem gyakorlatban is eligazodó pénzügyi tisztviselővé. Hányszor, de hányszor vetette szemünkre főnökünk, hogy miért nem írunk ilyen világos és a minisztériumban használható pénzügyi feljegyzéseket, mint amilyeneket Bokros Lajos vagy Surányi György írtak. Az ifjú urak fel is tették magukban, hogy éppoly tökélyre viszik az előterjesztések, feljegyzések írását, mint a cikkírást. Részt vettek az 1983-84-es bizottsági munkákban is, a bankrendszer fejlesztésére létrehozott bizottságban. 1985-86-ra már két iskola létezett a Pénzügykutatási Intézetben. Az egyik a vállalatkutatással, nagyvállalatok és az állam kapcsolatával foglalkozó institucionális, szociológiai, gazdaságtörténeti szemléletű iskola - Szalai Erzsébet, Voszka Éva, Csanádi Mária, Polgár Miklós, Lengyel László -, s a másik egy állampénzügyekkel, bankokkal és pénzintézetekkel foglalkozó, monetáris szellemű iskola. Ez utóbbiba tartozott Bokros Lajos, Surányi György, Asztalos László, Várhegyi Éva, Csillik Péter. A Riesz Miklós, Erdős Péter, Hagelmayer István tanain nevelkedett monetáris iskola ekkorra már magába szívta nemcsak Hayeket, hanem a Milton Friedman-féle chicagói iskola, Thatcher és Reagan gazdaságpolitikájának eszméit is. A „kötelező tea” Nehéz dolog a barátság. Különösen nehéz akkor, ha valaki ugyanazon a pályán, ugyanazokért a dolgokért, eszeveszett akarással versenyez. Bokros és Surányi barátok. Ebben a barátságban mindenkor Bokros Lajos játszotta a vezető szerepet, valamennyi helyzetét, eseményét uralni igyekezett. Surányi mindenkor elismerte, hogy Bokros tehetségesebb, politikailag radikálisabb és bátrabb, határozottabb, szorgalmasabb, s ha kellett, azt is, hogy szebb, jobb, mindig igaza van. Óvatos tapintattal és szeretettel játszotta, játssza ezt az alávetettséget, szinte félve említve saját sikereit, teljesítményét. De ez a tapintat se tudja feledtetni azt a gyomorcsikaró érzést, hogy mind a kötelező, mind pedig a szabadon választott gyakorlatokban, minden versenyszámban Surányi György győzött az évek során. A két fiú közül Surányit nevezték ki először vezetővé. Osztályvezető lett a Pénzügykutatóban, olyan természetességgel siklott e rangba, hogy mindenki örömmel vette. Nem hajtott érte, nem törte magát, és semmit nem változott a viselkedése. Bokros viszont nagyon szeretett volna osztályvezető lenni. Mindenkinek elmondta, hogy tulajdonképpen ő érdemelte ki, amitől mindenki azt érezte, hogy nem szabadna főnököt csinálni belőle. Később mégis az lett, s rajta kívül nem sokan örültek neki. Teljesítménynek tartotta, amit mi nem tartottunk teljesítménynek, fontosnak gondolta, amit ott akkor igyekeztünk egyáltalán nem fontosként kezelni. Kínos verseny kezdődött a két fiú között. Az egyikük mintha eleve feladta volna a versenyt, nem tartott osztályértekezleteket, nem adott ki feladatokat, nem panaszkodott, hogy mindig neki kell írnia a feljegyzéseket, hanem vígan tovább csevegett nap mint nap a többiekkel, akiknek eszükbe se jutott, hogy éppen most a főnökükkel röhögés élnek. Bokros Lajos azonban rendszeres osztályértekezleteket tartott, ahol komoly számonkérésekre került sor. A többiek mindig sajnálattal néztek ránk, amikor égnek fordított tekintettel ezekre az értekezletekre vonultunk. De az igazi kényszeredettség akkor következett, amikor szegény Lajos, érezvén a légkör, sőt, a barátságok fagyását, arra szólított fel minket, hogy barátkozzunk egy tea mellett. A szeretetünkért versengett. Ezt elérnte ugyanolyan maga elé tűzött feladat volt, mint németül tanulni vagy a költségvetés szerkezetét tanulmányozni. A „kötelező tea” elől már nyíltan szökdöstünk, ki merre látott. Bizonyosan tudom, hogy ekkor még nagyon szerette volna, ha feladattól függetlenül szeretik is. Érzékenyen érintette viszont, amikor a magamfajta pimaszok továbbra is nyugodtan lehülyézték, nem nézve, hogy válllapján már ott egy csillagocska. Ettől megsértődött, méghozzá kibékíthetetlenül. Itt éreztük annak a sajátos karakternek a kibontakozását, ami máig annyi gondot okoz Bokros Lajos viselkedésének elfogadásában. Képzeljük magunk elé, amikor végtelen kedvességgel, barátsággal magához von, majd egyik pillanatról a másikra, teljesen kiszámíthatatlanul, a lehető legridegebben eltaszít magától. De mi történt? Mit hibáztam el? - kérdi magától a gyanútlan partner. Csak annyi például, hogy az általa tartott értekezleten valaki óvatlanul az órájára néz. Azonnal levonja a következtetést: „Hát ennyire se becsül? Én itt töröm magamat, és akkor ők...” Később láttam váratlanul ráordítani tolmácsra, akit pedig percekkel korábban még ölelgetett. Az ok: „ne higgye, hogy mert barátságos voltam vele, megengedheti magának a rossz teljesítményt”. 14 KRITIKA