Kritika 24. (1995)
1995 / 8. szám - Nánay István: A hetedik. Magyar színházak találkozója Kisvárdán
-n- -yisvárda - évente itt rendezik meg a hatá- sron túli magyar színházak fesztiválját. Ez évben került sor a hetedikre. Az első újk. tehát 1989-ben, azaz még a „rendszerváltás” előtt volt, amikor különösen jelentős tettnek számított, hogy sikerült megszervezni az évek óta elzártságban élő és dolgozó színházak magyarországi bemutatkozását. Aztán hivatalossá vált a fesztivál, minden határon kívüli színház részt vett rajta, sőt nemcsak az úgynevezett hivatalos programban, hanem a tájelőadások rendszerében is. Két év után a fesztivál kezdte kinőni a kereteit, az eseményeknek helyet adó művelődési ház egyre nehezebben tudott és tud megfelelni a mind grandiózusabb program lebonyolításával járó feladatoknak. Ugyanakkor a résztvevők - jogosan - amiatt panaszkodtak, hogy a magyarországi szakma nem, vagy alig látogatja a kisvárdai találkozót. Három éve azonban kezdett megváltozni a találkozó profilja. A politikai felhangú protokoll-jelleget fokozatosan a szakmai igényesség váltja fel. Mindenekelőtt a résztvevő színházak igényelték a komolyabb szakmai programokat, így aztán a magyarországi, erdélyi és vajdasági kritikusok részvételével rendszeressé vált az előadások megvitatása. Tavaly magyarországi dramaturgok részvételével egész napos tanácskozást szerveztek a határon kívüli színházak egyik legnagyobb gondjáról, a dramaturgiai munka hiányáról, az új magyar drámák megszületésének elősegítéséről, a kölcsönös együttműködés lehetőségéről. Az idén a hazai és a határon túli színészképző főiskolák hallgatóinak bemutatkozását és közös work-shopokon való szakmai továbbképzését iktatták a szakmai programba. A találkozó gerincét persze az előadások képezik. Kezdetben magától értetődő volt, hogy nem csupán bemutatkoznak az egyes színházak, hanem e találkozó a produkciók összemérésének, művészi értékelésének az alkalma is. Újabb viszont egyre erősödnek azok a vélemények, amelyek a találkozó versenyjellegét kifogásolják, s még inkább szakmai, műhely jellegűvé szeretnék átformálni a kisvárdai fesztivált. Ez az eseménysorozat azonban nem csupán a résztvevő színházak ügye, hanem legalább annyira a kisvárdai és a környékbeli nézőké is, akik megszerették s várják a határon kívüli színházakat. Az idén tizenkét társulat vett részt a találkozón. Hiányoztak a vajdaságiak, az Újvidéki Színház, meg a most újjáalakult szabadkai, amely Kosztolányi Dezső nevét vette fel. Hogy távolmaradásukban mennyi szerepük volt a belső problémáknak, a pénzhiánynak meg a szervezői ügyetlenségnek, az nehezen kinyomozható. Nem vett részt a találkozón a kolozsvári színház sem, mivel épp Párizsban vendégszerepelt a világhírűvé vált A kopasz énekesnőjével, de az erdélyi bábszínházak, meg a kolozsvári opera társulata sem. Először szerepelt viszont New York-i magyar társulat a találkozón (bemutatkozásuk egy rég elmúlt színházideál és stílus anakronisztikus túléléséről tanúskodott). Ami feltűnt: a magyar drámák hiánya. Egyetlen színház sem játszott magyar darabot, ezzel szemben volt a programban Goldoni-bemutató (A hazug, Sepsiszentgyörgy - Figura Stúdió), illetve számos huszadik századi világirodalmi alkotó darabja (Jevgenyij Svarc: Az árnyék, Sepsiszentgyörgy - Figura Stúdió; Bulgakov: Kutyaszív, Szatmárnémeti; Becket: Godot-ra várva, Beregszász; Albee: Nem félünk a farkastól, Marosvásárhely, illetve Komárom; Ken Kesey: Kakukkfészek, Nagyvárad; Peter Shaffer: Equus, Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia; Robin White: Katonák, Temesvár; Aaron Sorkin: Semmi és végtelen, Kassa; William Wharton: Madárka, Marosvásárhely). Az átlagszínvonal évek óta változatlanul nem túl magas, ami mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ezekben a színházakban nincs, vagy csak elvétve akad állandó és szakképzett rendező, hiányoznak a tervezők, a dramaturgok, a színházi zenészek, a koreográfusok, a színházi szakszemélyzet hiányáról nem is szólva. Éppen ezért örvendetes és biztató, hogy Erdélyben dolgozni kezdett és a fesztiválon ígéretes eredményekkel mutatkozott be a Marosvásárhelyen most végző első rendező osztály három tagja: Barabás Olga, Bocsárdi László és Kövesdy István. Barabás A hazugot, Bocsárdi Az árnyékot, Kövesdy a Kutyaszívet vitte színre. Mindhárman művészi igényességről, határozott formaérzékről adtak számot, ugyanakkor a színészvezetésben, a térformálásban, a tempó ritmus meghatározásában még kissé bizonytalanok. Eredményességüket pontosan kifejezi a Gerold László (Újvidék), Borbáth Júlia (Kolozsvár), Duró Győző, Kerényi Imre, Koltai Tamás összetételű zsűri ítélete is: jelentős díjakat kaptak. Fontos strukturális változásnak is tanúi lehettünk: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Társulat meg az alternatívnak számító gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház laza fúzióra lépett egymással, s előadásaikat, kölcsönösen segítve egymást, közösen hozzák létre. Ezzel megoldódni látszik a művészileg kissé elkényelmesedett sepsiszentgyörgyiek megújulása, ugyanakkor kiterjedtebb és állandóbb közönségbázissal, biztosabb munkafeltételekkel rendelkezik a Figura. A legfőbb nyereség azonban az, hogy a két együttes tagjai kölcsönösen tanulhatnak egymástól, ezáltal egy stílusában, jellegében megfiatalodó és megerősödő színház születhet Erdélyben. Változatlanul igényes munkát végez a Parászka Miklós vezette szatmárnémeti társulat, amit nemcsak a találkozón bemutatott Bulgakov-előadás bizonyít, hanem az évad egésze is, bár vannak baljós figyelmeztető jelek: az együttes összetétele hosszabb ideje alig változik, kevés a fiatal színész és kezd kissé belterjessé válni a színház munkája. A legnehezebb helyzetben a temesvári társulat van, amely nemcsak létszámában a legkisebb, de közönsége lélekszámában is. Két éve fiatal színész, Demeter András áll a színház élén, aki szívós munkával igyekszik igényesebbé, szakmailag magasabb színvonalúvá tenni az együttes teljesítményét. A nagyváradiak - mint minden évben, most is - a közönség díját kapták produkciójukra, ami egyrészt azt jelzi, hogy nagyon pontosan tudják, mi számít közönségsikernek, másrészt viszont azt is, hogy hosszú ideje biztonsági műsorpolitikát folytatnak, alig van meglepetés a munkájukban. Pedig a Kakukkfészek is bizonyította, mennyi komolyabb feladatra érdemes, jó művésze van a társulatnak. A beregszászi első hivatásos színház mindössze kétesztendős, de - főleg - a mostoha körülmények, a nagyon alacsony dotáció miatt létszáma évről évre fogy. Becket-bemutatójukat ellentmondásos fogadtatás kísérte - mint ahogy előző évi produkcióikat is -, mivel igényes darabválasztásuk nem párosul a kivitelezés átgondoltságával, kiérleltségével, szakmai érettségével. A felvidéki színházak közül a komáromi ezúttal a vártnál gyengébben szerepelt, a Nem félünk a farkastól című Albee-darabot szlovák rendező külsődleges eszközökkel, a darab lélektani folyamatait alig figyelembe véve vitte színre, ezáltal a máskor tehetségüket igazoló színészek nehéz helyzetbe kerültek. A kassaiak viszont a színészi fegyelem, a pontosság, a profizmus mestermunkáját mutatták be egy kommersznek mondható, a mozikban már sikert aratott történet színpadi változatában, amit Verebes István rendezett. A találkozó vitathatatlanul legjobb előadása a marosvásárhelyiek Nem félünk a farkastól-ja volt, amelyet román rendező, Mircea Cornisteanu mintegy tíz éve rendezett, de most a George-ot alakító Lohinszky Loránd jutalomjátéka alkalmából felújított, kamaratérből nagyszínpadra adaptált. Lohinszky Loránd, kitűnő partnereinek - Farkas Ibolya, Fodor Piroska és Győrffy András - asszisztenciájával, színészi mesterkurzust tartott. Az előadásban minden apró részlet pontosan kidolgozott, Lohinszky játékában a humor és a tragédia groteszk keverése állítódik elő, a négy színész kamarazenei precizitással játszik, figyel egymásra. Ha minden évben csak egy ilyen előadás látható Kisvárdán, mint ez a vásárhelyi, akkor már eredményesnek tekinthető a találkozó, amelynek kultúrpolitikai szerepe természetesen nem elhanyagolható. De még fontosabb, hogy tudatosodik: egy és oszthatatlan a magyar színészet, ugyanakkor a határon kívüli színházak kettős kulturális kötődésük folytán új tendenciákat közvetíthetnek a magyarországi színházaknak. Ehhez azonban e találkozónak az eddiginél nagyobb rangot kellene kivívnia, amihez hozzájárulhatna az is, hogy határon kívüli magyar színházak mellett egy-két hazai társulat is részt vegyen a találkozón, illetve a kultuszkormányzat éppúgy, mint például a Magyarok Világszövetsége ne csak protokolláris szinten figyeljen erre az eseményre. No és persze a színházi szakma sem. NÁNAY ISTVÁN A hetedik Magyar színházak találkozója Kisvárdán 32 KRITIKA