Kritika 25. (1996)
1996 / 4. szám - Szombathy Bálint: Kisbácskai sógortudomány
nem az őt körülvevő tárgyregiment, annak is a banálisabb, közönségesebb fele. A nihilizmus zsoltáraiban végül is minden köznapi jelentés érvényvesztetté válik, ugyanakkor pedig természetfeletti tulajdonságokkal ruházódik fel; tagadás is és igenlés is egyszerre, a relativitás ezredvégi képletesítése. A főszereplő sok esetben egy fűrész. Képen, írásban egyaránt megjelenik mint létbefolyásoló, sorsalakító tényező, s fogazatán át vezet az út a nagy semmibe: „véres a folyó (fűrészt dobtak bele) kalapomat szelné ketté”. A Doktor rangjához illően magasabb égi szférákat céloz, mint fegyvertársa, a falvédő ikonográfiát eszményítő Bada Dada. A zakórajzokban egy igencsak átgondolt és kiművelt figuratív program valósul meg, amelyben megteremtődik a fej nélküli ember mítosza. A „nem a ruha teszi az embert” együgyű bölcselete itt az ellenkezőjébe csap át, lévén, hogy ő testesíti meg a fej nélküli embert, viselvén annak ismert sorsmegpróbáltatásait. Tehát: igenis a ruha teszi az embert. Mi ez, ha nem a személytelenség világa? Az a világ, amelyben egy öltönynek is markánsabb a személyiségkivetítése, mint magáé az emberé, aki csak formát, alakot ad a konfekciónak, ő maga azonban elsikkad benne, elillan belőle. Bada Dada új primitív humora viszont olyan, mint egy kiapadhatatlan forrás a sivatagi oázisban. Gyerekesen naiv és morbid tud lenni egyszerre, pajzán és önironikus, szentimentális és a legvadabb „trash”. Felfokozott énközpontúsága mögött münchhauseninek mondható gesztusok húzódnak meg. Már gyerekkora óta Oscar-díjakat oszt ki magának, rajzainak védjegyéül pedig az 1968-as Mexikói Olimpiai Játékok karikáinak „ötösikrét” használja. Megrögzött szexmániákus és ötletes rímfaragó a reklámrigmusok stílusában. Legfőbb jellemzője a témaválasztást illető gátlástalanság és az a kifejezésbeli nyerseség, amit jómagam az utóbbi időszakban egyedül Blalla W. Hallmann kölni újprimitív festő opusában tudtam kitapintani, aki a német történelem nácista elferdüléseiből és a hollywoodi álomgyár ikonográfiai hőseiből űz gúnyt. De míg Hallmann szenvedő alanyai általában a Disney-rajzfigurák - Kacsa Pali, Miki Egér, Plútó Kutya, Golyhó -, illetve Marylin Monroe és Adolf Hitler, addig Bada Dada továbbra is a háztáji szemlélődés elkötelezettje (Szabó Rozália, az Apa, a takarítónő, Eötvös Loránd, a Röfi család), vagyis a törzsökös ihletforrásokat nagyobb előszeretettel kapacitálja, mint az egyetemesség eszményképeit (Sade, Che, Mona Lisa). A helyi és az egyetemes karizmák és jelképek egymásnak való megfeleltetése Bada művészetének egyik kezdeti jellemvonása. Az élet badai forgószínpadán nincsenek megkímélt tekintélyek vagy értékek, mert a legnagyobb értékből is szemetet lehet csinálni és a szemétből minőséget lehet kovácsolni. Ő legalább ezt kísérli meg bebizonyítani a legmocskosabb rajzain is, melyeknek témája maga az emberi ürülék, a nagy nihilista szimbólum, amely taszít, ezért támadhatatlan és érinthetetlen, akár a legszentebb dolgok. Az Égevő című album nemcsak a Tudósok munkásságában jelent mérföldkövet. Azt bizonyítja tudniillik, hogy az úgynevezett alternatív kultúra is csak akkor tud igazából hatni és a „nagy” művészettel egyenlősítődni, ha birtokolja a monumentalitásnak az alapvető fokát, s magasra állítja a sokszorosítható kifejeződés technikai mércéjét. A nívós és tetszetős küllem és a „szakadt” tartalom között nincs igazi kizárólagosság. Napjaink művészetében a szerény lelkek járnak a legrosszabbul. Ezzel Bada és Máriás is tisztában van, elvégre ezért Tudósok. Valóságos egetverő mindentudók. SZOMBATHY BÁLINT KRITIKA 27