Kritika 25. (1996)

1996 / 4. szám - Pomogáts Béla: Szarajevó után?

N­egyedszázada jártam először Újvidé­ken. A mára felbomlott és lerombolt Ju­goszlávia akkor még „fénykorát” élte, a kádári Magyarországhoz képest való­sággal prosperált. Dalmáciában a tenger élménye és a régi dalmát városok olasz és horvát pompája meg a nemzetközi fürdőélet megannyi érdekessé­ge fogadta a magyar turistát. Belgrádban a modern színház, Újvidéken pedig a vajdasági magyar avantgárd irodalom keltett izgatott érdeklődést az odalátogató magyar humán értelmiségiek között. Jugoszlávia akkor, a hatvanas évek végén, a het­venes évek elején a „létező szocializmusnak” egy olyan arculatát mutatta, amely nemcsak más volt, mint az idehaza tapasztalt, hanem valóban emberi vonásokat viselt magán. Jó volt Jugoszláviába utazni, és a vajdasági szellemi életnek, az ottani köznapi valóságnak is megejtő varázsa volt. Köznapi élet és politikai stratégia Akkor, 1970 tavaszán, vendéglátóim elkalau­zoltak a legendás hírű Matica Srbska épületébe is, bepillanthattam a könyvtárba és a levéltárba, és a kézirattár figyelmes munkatársai megmutatták Arany János és Gyulai Pál ott őrzött leveleit, majd elém tették egy bizonyos Stankovic Györgynek egy magyar barátjához írott levelét, 1848. október 22-éről. A magyar szabadságharc akkor már túl volt az első ütközeteken, de még nem bontakozott ki igazán a gyilkos háború magyarok és szerbek között. Lejegyeztem és megőriztem a szerb fiatal­ember (ki tudja mi történt vele a továbbiakban?) levelének néhány sorát: „Mi küzdünk egymás elle­nében, és miért? Ki érdektelen akar a dologról ítél­ni, nem felelhet egyebet: semmiért... Miért ezen méltatlan ellenségeskedés?” A köznapi élet és együttélés minden tapasztala­ta és hagyománya akkor józan megfontolást, az ér­dekek bölcs egyeztetését követelte volna - ez volt korábban a reformkori magyar politika és minde­nekelőtt Széchenyi István stratégiája is -, ehelyett következett a magyar politikai vezetés engedmé­nyeket alig felkínáló elvakultsága, majd a délvidé­ki háború, amelynek során a szerb szabadcsapatok végigpusztították a bácskai és bánsági magyar fal­vakat, és persze a forradalmi magyar sereg sem maradt adós. Az érdekek egyeztetése és az együttélés közna­pi rendje általános volt a történelmi Délvidéken: magyarok, szerbek, bunyevácok, németek, romá­nok között. A paraszti, polgári és értelmiségi élet­mód faluközösségi, szomszédsági és szakmai kap­csolatokat alakított ki a különféle etnikumok kö­zött, és békés viszonyok között ezek a kapcsolatok igen fontos társadalmi kötő- és szervezőerőt jelen­tettek. A történelmi Magyarország déli vidékein az 1849-es harcok elültével egészen az első világhá­borúig, legalábbis a mindennapi társadalmi élet övezetében bizonyos tolerancia és együttműködés jött létre az egymás mellett élő etnikumok és ezek értelmisége között. Hiteles tanúságokkal szolgál minderre a szépirodalom is: a magyar Papp Dáni­el, Herczeg Ferenc, Milkó Izidor, Gozsdu Elek vagy a szerb Zmaj Jovan Jovanovic, Jakov Ignja­­tovic és Vejko Petrovic műveiben. Az együttélésnek ezt a sokat ígérő és a közép­európai régió kulturális (és lelki) integrációját szolgáló gyakorlata tulajdonképpen mindig a poli­tika, a politikai nacionalizmus következtében szenvedett hajótörést. A politikai nacionalizmus, különösen a történelem neuralgikus óráiban, tehát háborúk idején minduntalan lerombolta azokat az eredményeket, amelyeket a köznapi élet és a kul­turális fejlődés létrehozott. A magyar és a szerb politikai stratégiák általában egymással szemben készítették terveiket, és rendre elutasították az ér­dekegyeztetésnek azt a jótékony szabályozó gya­korlatát, amelyet a köznapi élet, a népi és a polgá­ri társadalom kialakított. Voltak persze kivételek is, így mindenekelőtt Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki 1941-ben, nem sokkal a jugoszláviai német invá­zió előtt megjelent Helyünk és sorsunk Európában című (akkor betiltott és azóta is újra kiadatlan) könyvében a magyarok és a délszlávok stratégiai szövetsége mellett emelt szót. Ez a gondolat a Te­leki Pál miniszterelnök által megkötött magyar-ju­­goszláv barátsági szerződés történelmi és politikai alátámasztását szolgálta, s jól tudjuk, akkor ezt a szerződést elsodorta a történelem. Konfliktusok és tragédiák Bajcsy-Zsilinszky nagyszabású stratégiai terve megbukott, ezután következett Teleki miniszter­­elnök sokatmondó öngyilkossága, a magyar hon­védség bevonulása a Bácskába, amely akkor, igaz, a trianoni igazságtalanságok jóvátételének tetszett, ugyanakkor az országot még inkább elkötelezte Hitler mellett, és része volt abban, hogy Magyaror­szág a háború vesztesei közé került. Majd ezt kö­vette az újvidéki és zsablyai vérengzés, amelyet a budapesti parlamentben ugyancsak Bajcsy-Zsi­linszky leplezett le, és ezt követte a szerb partizá­nok 1944 végi bácskai vérengzése, amelynek több tízezer magyar vált áldozatává, és amelynek rette­netes történetét igazából ma is homály fedi. A magyar értelmiség mindezzel számot vetett, mindenekelőtt Cseres Tibor műveire, a Hideg na­pok és a Vérbosszú Bácskában című könyvekre gondolok. Az első megírásához kétségtelenül szükség volt valamelyes civil kurázsira, amit az is bizonyít, hogy a hazai közvélemény egy része so­káig nem tudta megbocsátani az írónak azt, hogy megvilágította történelmünk egyik szégyenét. A szerb irodalom, tudomásom szerint, nem vetett számot az 1944-es magyarellenes bosszúhadjárat­tal, és tulajdonképpen ma is nehézségekbe ütközik az, hogy az akkori mészárlások valóságos esemé­nyeiről és méreteiről hiteles képet kapjon a közvé­lemény, de az is, hogy az áldozatok emlékét meg lehessen örökíteni. A titoista hatalom ugyanis, miután nagyszabású vérengzéseket rendezett, éspedig nemcsak a ma­gyarok, hanem a szerbek, a horvátok, a szlovénok és a bosnyákok között is, egyszerűen „tiszta lapot” nyitott, és megtiltotta a véres múlt nyilvános feli­dézését, így arról a sok tízezer krajinai szerbről sem esett szó, akiket 1942-ben Ante Pavelic uszta­­sái mészároltak le. A hatalom a délszláv föderáció Szarajevó után? M­agyar-szerb párbeszéd 28 KRITIKA

Next