Kritika 25. (1996)
1996 / 5. szám - TELEVÍZIÓ - ZENE - Fittler Katalin: Hangszín-variációk Bach-zenére
Tordai Teri és Galambos Erzsi. Koncz Zsuzsa felvétele Ságban egyneműsödnek, 3. vannak egymás közötti játszmák, 4. azért mégis itt, a sztepptanfolyamon a legjobb nekik. Ez csak így, a gyors felsorolás miatt hangzik ironikusan. Most, amikor a médiumok és a multinacionális konszernek földrésznyi méretekben mosnak össze valamennyiünket tömegemberré, és próbálnak, elég sikeresen, bedarálni egy nagy, irányítható, ragacsos masszába, nem tanulság nélkül való, akár ilyen didaktikus formában is hangsúlyozni, hogy mindenkinek lenne azért saját sorsa, saját lelke, saját harca. Verebes István nagyon is tud erről a fenyegetettségről, ezért tudja ilyen biztos kézzel és ízléssel megteremteni mindenki köré a saját levegőt, a saját aurát a hajszíntől a lábszárvédő csíkozásáig. Gyanítom, hogy a szövegbe is beillesztettek még néhány pluszpoént Morcsányi Gézával, a fordítóval, nem mintha le akarnám becsülni az angol író képességeit. A szereplők pedig hozzák, mívesre kidolgozottan szállítják a jobbnál jobb figurákat: a kültelki, nagyszájú, nyersen őszinte fiatalasszonyt Pogány Judit, a finom, érzékeny, tánckarrierjéről lemaradt ápolónőt Tordai Teri, a gátlásos, túlteljesítő irodistát Kocsis Judit, az azonosulási alkalmakat ily módon kereső, ám mégis egészséges lelkületű néger asszonyt Szabó Éva, a férje brutalitását és súlyos titkokat hordozó szerencsétlent Vándor Éva, a rossz házasságban vergődő, csak látszólag nyerő típusú butikosnőt Hegyi Barbara, és a legérdekesebb történetet az egyre mélyülő iróniájú Fehér Anna. Rend- és tisztaságmániás, betegesen kíváncsi buzgómócsing, pedig otthon egy pedofil, idős férjének van kiszolgáltatva, illetve már a lánya is. Ez csak a felszínen rendőrségi obszcén szenzáció, a színésznő valódi élethelyzetre képes utalni. Galambos Erzsi, a sztepptanárnő összefogja e szétdúlt sorsokat, de a magáét nem részletezi. Inkább csak a többiek elmondásából tudhatjuk meg, neki is milyen rossz. Alakításában nagyobb részt kap a tánc, illetve az arról való lemondás, mint a lelketlen szeretők által kifosztott, idősödő nő portréja. Újréti László az egyetlen férfi. Bár folytonos seggre üléseivel egyértelmű burleszkfiguraként határozza meg őt a színpadi történéssor, az özvegy hivatalnok minden kommunikációképtelenségét képes megjeleníteni. Van egy szívszakasztó párbeszéde Vándor Évával: annyit próbálnak egymás tudtára adni, ki merre lakik - és ez is mennyi bonyodalmat, csapdát rejt! Szinte rangsorolhatatlanok a játszók, egy valaki mégis parádés. Bakó Márta, az idős zongorakísérő. Ő nem leplezi, vagy utalásokkal hozza a felszínre, hanem a szemünk előtt éli meg a tragédiát. Ha gépzene fog szólni a kerületi táncbemutatón, akkor őrá nem lesz szükség. A sprőd, vitriolos humorú muzsikust ez küldi a padlóra. Ha mindenki ennyire eltolná magától, s ennyi öniróniával közelítene saját színpadi sorsához, valószínűleg egy egészen más darabot láthatnánk. Egyelőre azonban ez is helytáll önmagáért, mint ahogy a teljes gárda az egyénítés mellett sikeresen megküzd azzal az abszurditással, hogy majd három órán át úgy tegyen, mintha szteppelne, helyesebben, mintha szteppelne, de nem tudna. Mednyánszky Henriette érdeme, hogy ezt a lehetetlen feladatot ízlésromboló gikszerek nélkül, hihetően tanította be. BUDAI KATALIN KRITIKA TELEVÍZIÓ Istenek órája fU sorozatot indított Popper Péter a televízióban. Az Istenek órája havonta egyszer, egy békés hétköznapi esti órát áldoz arra, hogy a valláspszichológia tudományos köpenyéből mindennapi traumákat, önmagunkhoz és a külvilághoz való viszonyulásunk origóját, lappangó vagy tudatosan vallott istenképet húzzon elő. A stúdióbeszélgetést Xantus János rendezése az Iparművészeti Múzeum gyönyörű üvegkupolája alá helyezte, téma és tartalom a képben koherens lett, és hirtelen kikerült a televíziós unalomból, igazi jó vizuális műfaj született. A múzeum aulájának hatalmas, szecessziós terében négy-öt beszélgető ember ül, előttük egy asztalon istenségek kis szobrai, mágikus és vallási jelképek, közöttük a tér kongása fölerősödik és ettől a furcsa tér- és hangjátéktól az ő kis társaságuk olyan intimitást kap, amilyet ez a műfaj egészen idáig képtelen volt megteremteni. Szükség is van a bensőséges atmoszférára. Mert modernizmuson és posztmodernen túl, a ráció korából az ezredfordulóba kanyarodva, istenről és vallásról őszintén beszélni meglehetősen szokatlan dolog, jobbára megmarad az egyházak propagandaműsorainak keretében. Popper azonban nem intézményesen, nem is csupán a szellemtörténet felől közelít a vallás kérdéséhez, hanem a felsőbb erőkkel való mindenféle érintkezést, ha tetszik, a harmadik típusú találkozások ősi mintáját eleven, mindennapos aktualitásában vizsgálja. Vendégeinek egy része állandó: egy politikus, egy főiskolás, egy újságíró. Bizonyos szempontból laikusok, mert nem tudományosan foglalkoznak a vallásos világkép jelenségeivel, hanem mindennapi életükben érzékelik. Mellettük minden műsorban más-más beszélgetőpartner képviseli az úgynevezett szakértelmet, az eddigi két adásban Poszler György esztéta, illetve Irma Aguino Mercedes kubai néprajzkutató beszélt a vallásos tudat lelki és kulturális vetületéről. Mindenki saját tapasztalatait vitte a beszélgetésbe. A néprajzkutató a latinamerikai népek modern mágiáit, a politikus arról beszélt, hogy hatalom és tömeg kapcsolatában, illetve a tömegkommunikációban milyen súlya van a belső erőknek, a pszichológus a kor tudathasadását vizsgálta a vallás hiányában, és elhangzottak azok a kérdések, amelyek szinte kivétel nélkül mindenkiben fölmerülnek, de azonnal le is szorulnak a tudattalanba. Például, hogy szabad-e ma egy felnőtt embernek mágikusan gondolkodni, vagy hogy mit jelent egy alapjában vallástalan korban istenséget keresni. Az Internet világbirodalmában nem divat azt firtatni, hogy az embernek mágikus hatalma van a másokkal való érintkezésben, hogy ma ugyanúgy mítoszok alkotják a gondolkodásunk alapképleteit, hogy a magfizika és a panteizmus azonos igazságokat deklarál, vagy hogy az Antanténusz kezdetű gyerekmondóka eredetileg egy ősi sumer ima volna. Sokfelé tapogatózik mostanában a televízió, hogy szűkre szabott költségvetését és az egyre több, egyre mohóbb tévénézőt egyszerre elégítse ki. A műsorok nagy része nem mozdul ki a stúdiók falai közül, sem térben, sem intellektuálisan, és két-három kivételtől eltekintve a képernyőn személyiségek híján csak figurák jelennek meg, zaklatottságuk alig üt el a reklámokétól. Furcsa világ ez a mostani, ez tény, de hogy annyira infantilis és súlytalan, mint amit a televízió mutat, azt nem hinném. Xantus Jánosnak és Popper Péternek sikerült újat, jót és izgalmasat csinálni, egy fontos témáról érdekesen beszélni, feltehetően szintén kevés pénzből. Viszont tehetség és intellektus kellett hozzá. Nem több, mint amennyit a többi televíziós műsor is kívánna. GÖTZ ESZTER ZENE Hangszín-variációk Bach-zenére A Sárközy Gergely és Szeverényi Ilona CD-felvételeiről z átiratkészítés több évszázados hagyományát időről időre más-más tényezők motiválták. Részben a szükség, részben pedig a „bőség” késztette az alkotókat/előadókat arra, hogy valamely zenei anyagot különböző instrumentumokon szólaltassanak meg. Voltaképpen érthető e tevékenység, hiszen általa megsokszorozódott az értékes muzsika (mert csak értékesnek tartott művek juthatnak ilyen sorsra!), gazdagodott a repertoár - s új hangzási élményekhez jutottak a hallgatók is. Korunkban a zenekedvelőnek nemegyszer 44