Kritika 25. (1996)

1996 / 5. szám - TELEVÍZIÓ - ZENE - Fittler Katalin: Hangszín-variációk Bach-zenére

Tordai Teri és Galambos Erzsi. Koncz Zsuzsa felvétele Ságban egyneműsödnek, 3. vannak egymás közöt­ti játszmák, 4. azért mégis itt, a sztepptanfolyamon a legjobb nekik. Ez csak így, a gyors felsorolás mi­att hangzik ironikusan. Most, amikor a médiumok és a multinacionális konszernek földrésznyi mére­tekben mosnak össze valamennyiünket tömegem­berré, és próbálnak, elég sikeresen, bedarálni egy nagy, irányítható, ragacsos masszába, nem tanul­ság nélkül való, akár ilyen didaktikus formában is hangsúlyozni, hogy mindenkinek lenne azért saját sorsa, saját lelke, saját harca. Verebes István nagyon is tud erről a fenyege­tettségről, ezért tudja ilyen biztos kézzel és ízlés­sel megteremteni mindenki köré a saját levegőt, a saját aurát a hajszíntől a lábszárvédő csíkozásáig. Gyanítom, hogy a szövegbe is beillesztettek még néhány pluszpoént Morcsányi Gézával, a fordító­val, nem mintha le akarnám becsülni az angol író képességeit. A szereplők pedig hozzák, mívesre kidolgozot­­tan szállítják a jobbnál jobb figurákat: a kültelki, nagyszájú, nyersen őszinte fiatalasszonyt Pogány Judit, a finom, érzékeny, tánckarrierjéről lemaradt ápolónőt Tordai Teri, a gátlásos, túlteljesítő irodis­tát Kocsis Judit, az azonosulási alkalmakat ily mó­don kereső, ám mégis egészséges lelkületű néger asszonyt Szabó Éva, a férje brutalitását és súlyos titkokat hordozó szerencsétlent Vándor Éva, a rossz házasságban vergődő, csak látszólag nyerő típusú butikosnőt Hegyi Barbara, és a leg­érdekesebb történetet az egyre mélyülő iróniájú Fehér Anna. Rend- és tisztaságmániás, betegesen kíváncsi buzgómócsing, pedig otthon egy pedofil, idős férjének van kiszolgáltatva, illetve már a lá­nya is. Ez csak a felszínen rendőrségi obszcén szenzáció, a színésznő valódi élethelyzetre képes utalni. Galambos Erzsi, a sztepptanárnő összefog­ja e szétdúlt sorsokat, de a magáét nem részletezi. Inkább csak a többiek elmondásából tudhatjuk meg, neki is milyen rossz. Alakításában nagyobb részt kap a tánc, illetve az arról való lemondás, mint a lelketlen szeretők által kifosztott, idősödő nő portréja. Újréti László az egyetlen férfi. Bár folytonos seggre üléseivel egyértelmű burleszkfiguraként határozza meg őt a színpadi történéssor, az özvegy hivatalnok minden kommunikációképtelenségét képes megjeleníteni. Van egy szívszakasztó párbe­széde Vándor Évával: annyit próbálnak egymás tudtára adni, ki merre lakik - és ez is mennyi bo­nyodalmat, csapdát rejt! Szinte rangsorolhatatlanok a játszók, egy vala­ki mégis parádés. Bakó Márta, az idős zongorakí­sérő. Ő nem leplezi, vagy utalásokkal hozza a fel­színre, hanem a szemünk előtt éli meg a tragédiát. Ha gépzene fog szólni a kerületi táncbemutatón, akkor őrá nem lesz szükség. A sprőd, vitriolos hu­morú muzsikust ez küldi a padlóra. Ha mindenki ennyire eltolná magától, s ennyi öniróniával köze­lítene saját színpadi sorsához, valószínűleg egy egészen más darabot láthatnánk. Egyelőre azonban ez is helytáll önmagáért, mint ahogy a teljes gárda az egyénítés mellett sikeresen megküzd azzal az abszurditással, hogy majd há­rom órán át úgy tegyen, mintha szteppelne, helye­sebben, mintha szteppelne, de nem tudna. Med­­nyánszky Henriette érdeme, hogy ezt a lehetetlen feladatot ízlésromboló gikszerek nélkül, hihetően tanította be. BUDAI KATALIN KRITIKA TELEVÍZIÓ Istenek órája fU­­ sorozatot indított Popper Péter a televízió­ban. Az Istenek órája havonta egyszer, egy békés hétköznapi esti órát áldoz arra, hogy a valláspszichológia tudományos köpenyéből min­dennapi traumákat, önmagunkhoz és a külvilág­hoz való viszonyulásunk origóját, lappangó vagy tudatosan vallott istenképet húzzon elő. A stúdió­beszélgetést Xantus János rendezése az Iparművé­szeti Múzeum gyönyörű üvegkupolája alá helyez­te, téma és tartalom a képben koherens lett, és hir­telen kikerült a televíziós unalomból, igazi jó vi­zuális műfaj született. A múzeum aulájának hatalmas, szecessziós te­rében négy-öt beszélgető ember ül, előttük egy asztalon istenségek kis szobrai, mágikus és vallási jelképek, közöttük a tér kongása fölerősödik és et­től a furcsa tér- és hangjátéktól az ő kis társaságuk olyan intimitást kap, amilyet ez a műfaj egészen idáig képtelen volt megteremteni. Szükség is van a bensőséges atmoszférára. Mert modernizmuson és posztmodernen túl, a ráció korából az ezredfordu­lóba kanyarodva, istenről és vallásról őszintén be­szélni meglehetősen szokatlan dolog, jobbára megmarad az egyházak propagandaműsorainak keretében. Popper azonban nem intézményesen, nem is csupán a szellemtörténet felől közelít a val­lás kérdéséhez, hanem a felsőbb erőkkel való min­denféle érintkezést, ha tetszik, a harmadik típusú találkozások ősi mintáját eleven, mindennapos ak­tualitásában vizsgálja. Vendégeinek egy része állandó: egy politikus, egy főiskolás, egy újságíró. Bizonyos szempontból laikusok, mert nem tudományosan foglalkoznak a vallásos világkép jelenségeivel, hanem mindenna­pi életükben érzékelik. Mellettük minden műsor­ban más-más beszélgetőpartner képviseli az úgy­nevezett szakértelmet, az eddigi két adásban Posz­­ler György esztéta, illetve Irma Aguino Mercedes kubai néprajzkutató beszélt a vallásos tudat lelki és kulturális vetületéről. Mindenki saját tapasztalata­it vitte a beszélgetésbe. A néprajzkutató a latin­amerikai népek modern mágiáit, a politikus arról beszélt, hogy hatalom és tömeg kapcsolatában, il­letve a tömegkommunikációban milyen súlya van a belső erőknek, a pszichológus a kor tudathasadá­sát vizsgálta a vallás hiányában, és elhangzottak azok a kérdések, amelyek szinte kivétel nélkül mindenkiben fölmerülnek, de azonnal le is szorul­nak a tudattalanba. Például, hogy szabad-e ma egy felnőtt embernek mágikusan gondolkodni, vagy hogy mit jelent egy alapjában vallástalan korban istenséget keresni. Az Internet világbirodalmában nem divat azt firtatni, hogy az embernek mágikus hatalma van a másokkal való érintkezésben, hogy ma ugyanúgy mítoszok alkotják a gondolkodásunk alapképleteit, hogy a magfizika és a panteizmus azonos igazságokat deklarál, vagy hogy az Antan­­ténusz kezdetű gyerekmondóka eredetileg egy ősi sumer ima volna. Sokfelé tapogatózik mostanában a televízió, hogy szűkre szabott költségvetését és az egyre több, egyre mohóbb tévénézőt egyszerre elégítse ki. A műsorok nagy része nem mozdul ki a stúdi­ók falai közül, sem térben, sem intellektuálisan, és két-három kivételtől eltekintve a képernyőn sze­mélyiségek híján csak figurák jelennek meg, zak­latottságuk alig üt el a reklámokétól. Furcsa világ ez a mostani, ez tény, de hogy annyira infantilis és súlytalan, mint amit a televízió mutat, azt nem hin­ném. Xantus Jánosnak és Popper Péternek sikerült újat, jót és izgalmasat csinálni, egy fontos témáról érdekesen beszélni, feltehetően szintén kevés pénzből. Viszont tehetség és intellektus kellett hozzá. Nem több, mint amennyit a többi televíziós műsor is kívánna. GÖTZ ESZTER ZENE Hangszín-variációk Bach-zenére A Sárközy Gergely és Szeverényi Ilona CD-felvételeiről z átiratkészítés több évszázados hagyomá­nyát időről időre más-más tényezők motivál­ták. Részben a szükség, részben pedig a „bő­ség” késztette az alkotókat/előadókat arra, hogy valamely zenei anyagot különböző instrumentu­mokon szólaltassanak meg. Voltaképpen érthető e tevékenység, hiszen általa megsokszorozódott az értékes muzsika (mert csak értékesnek tartott mű­vek juthatnak ilyen sorsra!), gazdagodott a reper­toár - s új hangzási élményekhez jutottak a hallga­tók is. Korunkban a zenekedvelőnek nemegyszer 44

Next