Kritika 25. (1996)
1996 / 7. szám - Lengyel László: A mindenre alkalmas ember
zottsági, minisztériumi földek urainak pókhálójában lehetett előrejutni. A keresztapa egy adott nagyvállalat, ágazat, megye, szakma, tehát klán, „grófság”, liga érdekkijárója volt, akinek hatékonysági ismérve mindenki szemében azon alapult, hogy mit tud kiküzdeni az állami forrásokból nagyvállalatának, ágazatának, szülőföldjének. A Kádár-kor fő tanulsága, hogy a keresztapa-káder fontosabb, mint az intézménye, vele kell megegyezni s nem az intézménnyel. Az apparátus lassan, áttekinthetetlenül, embertelenül működik, de az apparátusokat hátulról működtető politikus gyorsítani vagy lassítani tud érdekei szerint. Paternalista, személyes, rendi tekintélyelvűség határozza meg a kapcsolatokat, s nem az intézményes, modern arctalan, totalitariánus elnyomás. Nem az irtózatövezte ÁVO-tól, Stasitól, Securitatétől kell félni, hanem egyik megyei párttitkártól, másik államigazgatási főnöktől. Ennek az érdekkijáró harcnak a része, hogy a zászlósúr, mindenhez és semmihez se értő, a mindenkori vezetésre kiképzett klienseit be tudja-e vinni a hatalom elosztó központjaiba, hogy a hálózatok közötti állóháborúkban az ő politikusai jutnak-e egy stratégiai ponthoz, vagy a másik hálózat emberei. A Kádár-korban egybemosódott a nagyvállalati, ágazati lobbyzás, a nagy korporációk alkuja és a regionális, a helyi hálózatok versengése. A mindenre alkalmas ember egyszerre volt nagyvállalati-ágazati kijáró, központi bizottsági elvtárs, és egy megye, város kiküldöttje. S ugyancsak fontos jellemzője a rendszernek, hogy a patrónus - legyen az Aczél György vagy Nyers Rezső, Marjai József vagy Burgert Róbert - személyesen, vagy embereinek hálóján keresztül párbeszédre és megegyezésre tud-e jutni az adott nagyvállalat, ágazat, terület, szakma elitjével, olyan személyiségeivel, akik kellő szakmai, erkölcsi tekintéllyel rendelkeznek a többiek előtt, vagy sem. Magyarországon, ellentétben Romániával vagy Kelet-Németországgal, a lehetőség szerint nem közvetlenül a pártkádereken keresztül érvényesítette a hatalom az akaratát, hanem az elitekkel folytatott személyes alkukban. A Kádár-kor állóháborúja legalább annyira folyt hivatalokban és pártszékházakban, mint amennyire fehér asztal mellett vadászházakban, horgásztanyákon, balatoni hétvégi házakban. A Kádár-kor világában a rendiség plebejus. A ligázó urak nem szolgáló nemesek, hanem jobbágyfik és céhlegények. Zuboly takács és Vackor csizmadia utánozza korábban elkergetett urait. Zubolynak és Orrondinak négy diskurzus világában kellett otthon lennie. Mindenekelőtt tudnia kellett szovjetül. A szovjet diskurzus nem orosz nyelvi ismeret, hanem kapcsolatteremtés a „homo sovieticus”-szal szlávul, KGST-ül, Varsói Szerződés-ül, pártszállóstul, bolgár miniszter-látogatóstul, ölelkezve-csókolózva, elfogadva, hogy mindig szovjet elvtárs ül az asztalfőn, vodkázva, szicsaszozva, feleségnek parfümöt küldve, tudva, hogy egy hét múlva térhetünk a tárgyra. A lengyel Gyalu és az endékás Keszeg csak látszatra beszéltek lengyelül vagy németül, valójában szovjetül diskuráltak. Másodszor, tudnia kellett magyar káderül, illetve káder-magyarul. A káderek szakmai tudása a vezérlés és a vezénylés, egy sajátos technobürokratikus politikai nyelvezet kizárólagos használata. Előterjesztések és feljegyzések, intézkedési tervezetek és értekezleti jegyzőkönyvek napi nyelvi termelése és fogyasztása teszi őket alkalmassá arra, hogy elirányítsanak egy bürokratikus apparátust, legyen az nyíltan pártpolitikai, vagy éppen államigazgatási, szakszervezeti. Káder-magyarul vezetjük a pártbizottság ülését, a kábelgyár igazgatóságát vagy a labdarúgó-szövetséget. A magyar káder bürokratikus diskurzusa is plebejus. Az elvtársak a bürokratikus apparátusban elvtársilag tegeződnek, s a hivatali rang ad előjogokat, nem születés, nem patrícius előítélet. Ebben a világban sokkal nagyobb jelentősége van a gesztusoknak, a testbeszédnek, mint az intellektuális érvelésnek. A „mi kutyánk kölyke” nemcsak arról ismerszik meg, hogy lenyomoztuk az apját és a nagyapját, s ezen az alapon megbízható prolinak bizonyul, hanem arról is, hogy hogyan fog kezet, megölel-e minket, szemünkbe néz-e beszéd közben, eszik-e, iszik-e becsületes magyar módra, vagy afféle kákabélű, nem műnépien „basszamegezik”, hanem akkor és ott, amikor kell. Nem az a baj, ha rosszul ejti ki az idegen szavakat, hanem az, ha túlságosan is jól. A szavak nem számítanak, annál többet a mögüle kisejlő érzületek, vágyak, szokások. Aki egy gyűlésen a szavakat lesi, nem ért semmit. De aki a párttitkár szemét, kezét, vállának hajlását, komorulását vagy mosolyát megfejti, az mindent tud. Ebben a plebejus, érdekkijáró rendiségben a hatvanas évek óta így szól a megállapodás a fennlévők és az alulmaradtak között: ti ott politizáltok és jól elvagytok a közéletben ott fenn, minket békén hagytok kiskertünkben kapálni, a magánéletben idelenn. Ti ott fenn (köz)beszélhettek egy hatalmi madárnyelven, de mi itt lenn a kis ház, a Trabant, a jó hideg sör, az olaszországi utazás, a hétvégi meló (magán)nyelvén diskurálunk. A madárnyelvet azonban a vezetőnek kötelező volt elfelejtenie, mihelyt elment az üzembe, mihelyt kilátogatott a tsz-melléküzemágba. A mindenre alkalmas embernek kisemberül is helyt kellett állnia. Az elvtárs nem szakadhatott el a néptől, legalább makognia kellett a műhely nyelvén. A „kádári egyszerű beszéd” éppoly kötelezettség, mint a Vörös Október Ruhagyár zakója: népi mondások, szaki-bácsis bölcsködések, viccek és még egyszer viccek. S specialitásuk, hogy e kádernyelvről hogyan váltsanak át az elitek nyelvére. Aczél György kulturális ínyencsége volt, hogy az egyik pillanatban a pártkáderek bikkfanyelvén szólt, majd felkapva a telefonkagylót az elitirodalom nyelvén csevegett Illyés Gyulával, Déry Tiborral vagy Ottlik Gézával. Ugyancsak Aczél professzionális szerepléseihez tartozott, hogy a káder-nyelv és az elit-nyelv mellett beletalált a plebejus-nyelvbe is, tehát át tudott váltani az esztergályos, a titkárnő, az iskolai tanárnő nyelvére. De hasonló többnyelvűség jellemezte Pozsgay Imrét, vagy különösen a fiatalabb, gazdasággal foglalkozó pártkádereket. Kettős, hármas, négyes nyelvük, diskurzusuk fokozatosan halt el a gorbacsovi peresztrojkával és a Kádár-kor haladásával. Kiveszett az apparátus érdekérvényesítő nyelvi képessége, s elhalt az az elit és nyelve, amelyik ily módon akart beszélgetni a hatalommal, s végül a plebejus társadalom csúszott ki a Pozsgay-féle fél népies nyelvi diskurzus hatása alól. A korábbi megállapodások, a hivatali keresztapai, korporatív és személyes megegyezések érvényüket veszítették. A kézszorító, személyközeli, „én más vagyok, mint a hivatalom”, emberarcú „magam is parasztgyerek volnék” gesztusnyelv akkor és ott megbukott - jön jogállam, többpárti demokrácia, piaci versengés. Zubolyt kikergetik „Az alázat minden erények közül a legnehezebben elérhető, mi sem múlik el nehezebben, mint az a vágy, hogy nagyra tartsuk magunkat. ” T. S. Eliot: Shakespeare és a senecai sztoicizmus Zuboly kikergetése a színpadról új szereposztást, de új színpadot is kívánt. Vajon kié leszen Pyramus, s kié azon oroszlán jó kis szerepe. A színpadra bedübörgő pártok szétrombolták Földnélküli János intézményi és személyes hálózatait. A patrónus-kliens megállapodások érvényüket veszítették. A rendszert váltani kénytelen kádári középen abban reménykedtek, hogy a váltás révén igazolódik eddigi pályaívük, az életük alatt összegürcölt javak, státusok, presztízsek végre hasznosulnak, s nem vesznek el a haldokló kádári rendszerben. Igazolódik egy új rendben az individualitás valamennyi szürke álma. Nem kell közösséget, ideológiai hitet mímelni, bevallottan lehet individuálisan akarni és szerezni, sőt ebből valami nyers életerőt meríteni. Ha az 1945 utáni újjáépítés eszméje a közösségi összefogás volt, az 1990 utáni aranyásó-korszaké az individuális nyerés vagy vesztés kockajátéka. A győztes középjobb koalíció viszont úgy vélte, hogy immár eszmei és gyakorlati alapon egyaránt eltörölheti a múltat: nemzeti patrióta érzeményekkel, ideológiai konzervativizmussal harcolhat kommunista-internacionalista és liberális-kozmopolita eszmék ellen. A gyakorlatban pedig, saját értékei és modellje alapján elveheti a káderek, a nómenklatúra birtokait, és kioszthatja saját híveinek, így teremtvén új, nemzeti középosztályt. A személyest, a paternálist vegyíteni kezdte az intézményessel, a törvények uralma alatt állóval. Csakhogy a politikai ciklus közepére kiderült, hogy nemcsak a Kádár-kornak, hanem az Antall-kornak is megvannak a mindenre alkalmas emberei. A rendiség visszatért, csak immár patrícius, úri formában. Ismét voltak patrónusok és kliensek. Kétségtelen, hogy nem Zuboly kért ott mindenben szerepet, hanem Rosencrantz és Guildenstein, a pécsik Osrick, a mindenre kész Jago. S Földnélküli János „nagy átkosa” után József kormányzó úr „kis átkosa” következett. Ez a király nélküli kormányzóság azért is csalódást keltett, mert a visszatérő korrupt, kéz kezet mos, provinciális rendiség még ideológiai és erkölcsi leckéket is adott, amiről pedig a Kádárkorban mind a felül, mind az alul lévők régen leszoktak. Nem voltunk mi kommunista-internacionalisták vagy liberális-kozmopoliták, miként nemzetikonzervatívok se, csak olyan kisemberek százezrével, s milliónyian, akik már szereztek valamit, akik már hozzászoktak ahhoz, hogy a jövedelmeket csak kemény tizenkét órai munka után lehet ha- 19 KRITIKA