Kritika 26. (1997)
1997 / 3. szám - Bossányi Katalin: Az elit felfalja önmagát. Beszélgetés Lengyel Lászlóval
ri, a szeretet erejét bizonyító élmény érte, amelybe akkor kapaszkodhatott, és melyre később az önmagát és másokat elfogadó identitását felépíthette. Az eddigiekben a jó ember ideáltípusát rajzoltam fel. A kép akkor teljes, ha hozzátesszük: a jó ember is képes gyűlöletre, ismeri a hiúság érzését, és adott esetben nemcsak mások, de önmaga megvédésére is alkalmazhatja az agresszió fegyverét. Ezek azonban soha nem válhatnak érzéseinek és magatartásának uralkodó elemeivé. Hogyan lehetséges, hogy a korábban vázolt társadalmi körülmények ellenére a jó emberek sokan vannak - én magam is ismerek egypárat. Köréjük szerveződnek azok a közösségek, melyekkel ma már szerte az országban találkozni. Mert eddig nem beszéltem arról, hogy a leépülés mellett az újjászületés csírái is megjelentek hazánkban. Még ha messze is vannak attól, hogy a társadalmi folyamatok meghatározó elemévé váljanak, és belátható időn belül ennek inkább az ellenkezője várható. Pontosan a közösségszervezés, a szolidaritás újrafelfedezéséről van szó. A jó ember általuk képes arra, hogy védőhálót alakítson ki önmaga és társai körül. Közösségeiben más törvények érvényesülnek, mint a „kinti világban”, még akkor is, ha a két szférát és normáit nem lehet radikálisan elválasztani. Mint ahogy valóban nem lehetséges. Abban a pillanatban, amikor a jó ember a „kinti” világban radikálisan más normák szerint cselekszik, mint közösségében, ez azonnal visszahull mind személyiségére, mind környezetére. A jó közösség nem szigetszerű képződmény, koherenciáját éppen kisugárzó képessége hozza létre és tartja fenn. * Bertolt Brecht „Szecsuáni jólélek” című drámájának főhőse, Sen Te, miután jóságával többször visszaéltek, a gonosz nagybácsi Lui Ta álarcát felöltve védi meg magát, és gyűjti össze jótékonykodásának erőforrásait. A dráma végén lelepleződik az Istenek előtt, akik azt parancsolják neki, hogy most már maradjon mindig jó. Sen Te azt válaszolja, hogy ez lehetetlen, Sui Ta nélkül semmire sem megy. Ekkor alkudozni kezdenek, Sem Te kéri, hogy legalább hetente egyszer megjelenhessen a nagybácsi, de az Istenek csak havonta egy megjelenést engedélyeznek - majd visszamennek a mennybe, így alkudozik magával minden ember. Mert nem könnyű jónak lenni, bizonyos társadalmi körülmények között szinte lehetetlen. Más helyzetben van az egzisztenciálisan kiszolgáltatott egyén, és más helyzetben az, aki legalábbis viszonylagos gazdasági függetlensége bázisán enyhíteni tudja az intézmények rá nehezedő nyomását. De, mint Brecht nyomán Heller Ágnes mondta, hatalmas kísértésünk a jóra. Lelki épségét, érzelmi integritását az őrizheti meg, aki enged eme kísértésnek, és csalódásai ellenére képes újra és újra bizalommal fordulni a másikhoz. Még akkor is, ha tudja, azok lesznek kevesebben, akik rezonálnak rá. Mert a szeretet önmagában rejti erejét, az a különös erőforrás, mely a tudáshoz hasonlóan átadás közben nem kopik, hanem megsokszorozza önmagát. Brecht példája ezért egyoldalú: aki a jóságot választja, azt gazdaságilag ki lehet ugyan fosztani, de (legalábbis hosszabb távon) érzelmileg nem. Sokan sokféle jót cselekedhetünk, mégsem lehet mindenkiből jó ember. Mindazonáltal a jóság esélyei ma nagyobbak, mint az egymás iránti szolidaritást külső, idegen normaként előíró és érvényesítő államszocializmusban. És az ezt választóknak manapság több a dolguk is. Többek között Fromm bírálói fogalmazták meg - jogosan -, hogy önmagában a szeretetre és jóságra társadalmi stratégia nem alapozható. De kisugárzó erejük nemcsak szenvedéseink enyhítésére képes, hanem elvileg arra is, hogy fogékonyabbá váljunk a pozitív egyéni és társadalmi alternatívákra. Az utóbbi felismerése és felmutatása már a konkrét enthuziasztó feladata lenne. Esélyei ma kisebbek, mint a rendszerváltás megindulásának idején - az új társadalmi szerkezet megszilárdulása felé haladva egyre inkább válságba kerülnek azok az eszmék, melyek köré életét szervezheti. Újak pedig még nem születtek meg. De hogy a jövőben hogyan alakulnak lehetőségei, az egyelőre nyitott kérdés. JEGYZETEK A tanulmány megírása előtti szakmai konzultációkért köszönettel tartozom Benedek Lászlónak, Erős Ferencnek, B. Gáspár Juditnak, Kopp Máriának és Lust Ivánnak. 1 Andorka R.: „Merre tart a magyar társadalom”. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996. Melléklet 12. táblázat. 2 Laki L: „Töredékes helyzetkép a perifériáról.” Társadalmi Szemle, 1996. november. 3 Kopp M.-Skrabski Á.-Lőke J.-Szednák S.: „Magyar lelkiállapot az átalakuló társadalomban” Századvég, 1996. ősz. 4 Utasi Á.: „Hungarian Peculiarities in the Choice of Friends” Paper prepared for the conference International Network on Personal Relationship, Seattle, Washington, June 29-3 July, 1996. 5 Elekes Zs.-Paksi B.: „Lelkünkre ül a politika? Az öngyilkosság és az alkoholizmus változó trendjei” Századvég, 1996. ősz. 6 J. Bentham: „Bevezetés az erkölcsök és a törvény alapelveibe". 1977. 682. o. 7 Részletesen lásd Pléh Cs.: „Pszichológiatörténet”. Gondolat, 1992. 8 K. Haney: „History of Economic Though”. New York, 1949. 583. o. 9 A. Wieser: „Der Natürliche Wert”. Wien, 1889. 100. o. 10 A. Wieser i. m. 11 A. Marshall: „Principles of Political Economics”. London, 1898. 483. o. 12 „Ezredvégi beszélgetés Pléh Csaba pszichológussal”. Az interjút Monory M. A. és Tillmann J. A. készítették. 2000, 1996. december. 13 Részletesebben taglalom ezt „Feljegyzések a cethal gyomrából” c. tanulmányomban. In: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, 1996. 14 E. Fromm: „Menekülés a szabadság elől”. Akadémiai Kiadó, 1993. 15 E. Fromm: „A szeretet művészete”. Háttér Kiadó. E. Fromm: „Az emberi szív”. Háttér Kiadó, 1996. 16 Heller Á.: „Az ösztönök. Az érzelmek elmélete”. Gondolat, 1978. 341. o. 17 Heller Á.: „A mindennapi élet” Akadémiai Kiadó, 1970. 18 E. Fromm: „A szeretet művészete". Háttér Kiadó, 112-113. o. 19 Heller Á.: „Az ösztönök. Az érzelmek elmélete”. Gondolat, 1978.385-387.o. 20 Szalai J.-Vajda Á.: ,A »szociális« és »egészségügyi« ellátás határán”. Szociálpolitikai értesítő, 1988/1. 215. sz. lábjegyzet. 22 Erős F: „Rendszerváltás - identitásváltás”. In: A válság szociálpszichológiája. T-Twins Kiadó, 1993. 23 Egy empirikus vizsgálat eredményei szerint 1996 elején a vállalkozóvá vált nők 82 százaléka úgy érzi, hogy határozottan megváltozott az élete azáltal, hogy vállalkozóvá lett, „szomorú tény azonban, hogy elsősorban negatív hatásokat regisztráltak. Mindenekelőtt azt, hogy amióta vállalkozók, többet dolgoznak (a megkérdezett vállalkozó nők 55 százaléka rendszeresen napi nyolc óránál több időt tölt munkavégzéssel), kevesebb a szabadidejük, illetve a családra, a gyerekekre fordított idejük, és ennek következtében idegesebbek, feszültebbek, több a gondjuk.” (Gere Ilona: Vállalkozó nők a mai magyar társadalomban. Közgazdasági Szemle, 1996. december). 24 Matolcsy Gy.: ,A gazdasági rendszerváltás anatómiája”. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, 1996. szeptember. 25 Részletesen elemzem ezt „Feljegyzések a cethal gyomrából” és ,A széttöredező világ” c. tanulmányaimban, in: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, 1996. 26 Lásd elsősorban „Ki eszi meg a tyúkot” c. cikkemet. In: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, 1996. 27 Részletesen kifejtem ezt A széttöredező világ” c. tanulmányomban. In: Az elitek átváltozása, Cserépfalvi Kiadó, 1996. 28 Heller Á.: „Az ösztönök. Az érzelmek elmélete”. Gondolat, 1978. 393. o. 29 Lásd például Tamás G. M.: „Csecsemők demokráciája” c. cikkét. Beszélő, 1996. augusztus-szeptember. 30 D. Riesman: A magányos tömeg”. Polgári Kiadó, 1996. 31 E. Fromm: ,A szeretet művészete”. Háttér Kiadó, 114. o. 32 Heller Á.: „Az ösztönök. Az érzelmek elmélete”. Gondolat, 1978. 414—415. 0. 33 Bibó I.: „Az európai társadalomfejlődés értelme”. Bibó I. válogatott tanulmányai, 1971-1979. Magvető Könyvkiadó, 1986. 20. o. 34 Bibó I. i. m. 45-46. 0. KRITIKA emrég jelent meg könyve a rendszerváltó elit tündökléséről és bukásáról. Ebben nincsenek portrék, és nem is az elitkutatások szokásos kategóriáit használja, hanem egy sajátos kígyóvonalú mozgásban írja le az elit „átállásait”, a közelmúlt történelmi változásai mentén. Mikor döbbent rá, hogy az elit - a legújabb lengyeli metafora szerint - „mindenre alkalmas emberekéből áll? Ez a könyv úgy született, hogy felkérést kaptam egy osztrák kiadótól: gondoljam végig a Kádár-korszak „mindenre alkalmas” kádereinek világát, s azt, hogy miként alakult ki ez a viselkedésmód a szovjet rendszerekben. Megtörtént. S rájöttem, hogy azok a portrék, amelyeket az elmúlt években írtam, mind ilyen „mindenre alkalmas emberek”-ről szólnak. Ez azzal függ össze, hogy a kádári Magyarországon az intézmények szerepét személyek játsszák, nincsenek szervezeti-intézményi biztosítékok, csak érdekkijáró „jó emberek”. A társadalom kapcsolati hálóját nem szerződéses intézményi viszonyok szabályozzák, hanem „mindenre alkalmas emberek”, akiknek az a feladatuk, hogy a különböző élettereket különböző nyelveken összekapcsolják. A kádereknek beszélniük kellett szovjetül éppúgy, mint magyar-káderül, plebejus nyelven éppúgy, mint az elitek nyelvén. Ezeknek a nyelveknek, diskurzusoknak a Kádár-kori és rendszerváltásbani szerepéről szól ez a könyv. Kifejti, hogy ez az időszak - összes negatívuma mellett - a kisemberek, a középosztály szempontjából egy fontos felzárkózási-konszolidációs folyamatot ívelt át. Ha a társadalmi technológiákat nézzük, nem természetes, hogy konszolidációkban „mindenre alkalmas emberek” termelődjenek ki? írásom nem értékítéletet, hanem megállapítást rögzít. Egy modern társadalom nem tűri el, hogy elitje „mindenre alkalmas emberekéből álljon, mert ott intézményi emberekre van szükség. Az amerikai társadalomban például képtelenség lenne, hogy egy klinikai értekezletet ugyanazon a nyelven lehessen levezetni, mint egy politikai gyűlést. A Kádár-rendszerben viszont az volt a természetes, hogy egy tantestületi ülés hasonlított a politikai bizottság ülésére. Az iskolaigazgató és a vállalatvezető felcserélhetők - mindketten érdekeket járnak ki, mindketten pókháló jellegű kapcsolatrendszerükből és nyelvi alkalmazkodásukból élnek. A szervezetekben nem lehetett elintézni semmit: lassúak, döntésképtelenek, kiismerhetetlenek. De a fehér asztal mellett, a személyek közötti viszonyban minden elintézhető. A Kádár-kor kádere plebejus volt. Magatartása, viselkedése, diskurzusa nem nélkülözhette a plebejus nyelvezetet. Tisza Kálmán középnemesdzsentri, Bethlen István úri középosztályos politikai osztálya után a hatalomba emelkedett a plebejus kisember. A „mindenre alkalmas ember” eltűrte, majd támogatta, jelszavává tette a társadalom kispolgárosítását, milliók számára adta ki 12