Kritika 26. (1997)
1997 / 6. szám - Radnóti Sándor: Aczél György - közelről
Aczél György -közein Az utóbbi időben néhány helyen már megpendítettem, most megismétlem: Révész Sándor két eddigi könyvével egy, a magyar kultúrában ritka műfaj jelentkezik igényesen és magas színvonalon, az életrajz. Nem tudom a magyarázatát, hogy ezt a fontos és ugyanakkor közönségsikerre is számot tartó műfajt miért nem művelik nálunk, miért nincs a legtöbb magyar írónak, művésznek, politikusnak biográfiája. Most mindenesetre kezünkben van egy kiegyensúlyozott, mértéktartó, ugyanakkor izgalmas és szórakoztató könyv a szocializmus korszakának egyik legérdekesebb és az értelmiségi elit számára Kádár mellett bizonyára legfontosabb figurájáról. Benne sok olvasója saját történetének egy részét is megtalálhatja. (Olykor még név szerint is, a terjedelmes névmutatóban mintegy négyszázra rúg az élő magyar személyek száma.) Révész könyvének utolsó lapjain világosan leírja azt a három szempontot, amelynek a terében helyezi el a maga Aczél-értelmezését. Némileg átfogalmazva az első a pragmatikus-realista szempont hamis vagy valódi realizmusa a második szemponttól nem függetleníthető történelmi vita tárgya amely azt vizsgálja, hogy Aczél az adott körülmények között optimális eredményeket ért-e el a magyar kultúra mozgásszabadságának biztosításában. A második a normatív szempont - erkölcsi és politikai normái a szabadságjogok -, amely az e normákat súlyosan sértő rendszeren belül az optimalizálást is kritika tárgyává teszi. A harmadik a démonizáló szempont, amely a Gonosz attribútumaival ruház fel egy történelmi alakot, Aczélt például különböző nívójú változatai mint a Nagy Megvesztegetőt, a Nemzetvesztőt vagy csak egyszerűen mint a Zsidót írják le. Elvileg a démonizálás szempontját is ketté lehetne választani a karakter, illetve az ideológia szerint. Nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy a démonizálás oka magának egy jellemnek a démonikus vonásaiban rejlik (Aczél esetében talán a kaland, a játék, a manipuláció, a megvesztegetés, j illetve a pletykaéhségben mintegy másodlagosan kiélt magánélet démoniájáról lehetne szó). Révészt azonban az ideologikus démonizálás foglalkoztatja, annak is etnicista, antiszemita, fasisztoid változata, a nagy összeesküvés-teóriák és hasonlók, az, amikor egy személyben mintegy kikristályosodik a negatív hős-szerep. Könyvét hol kimondva, hol kimondatlanul ez ellen írja. Aligha vitatható, hogy ez az alpáriság - mintegy a szabad sajtó egyébként nem drága áraként - fokozatosan bevett dologgá vált a nyilvánosság alsóbb régióiban, és sematizálódva azoknak is rájár a szája, akiket egyébként talán nem ideológiai megfontolások, hanem személyes sérelmek irányítanak. Így legutóbb Hernádi Gyula Eörsi Istvánnal kapcsolatos gátlástalan rágalomáriájában volt olvasható, hogy „Eörsi ugyanúgy cascós ellenzéki volt, mint sok más elvbarátja. A biztosítótársaság elnök-igazgatója Aczél György volt.” Legelőször a magyarországi sajtóban alighanem Csurka István tollából volt olvasható ugyanez a képlet, még 1989-ben, ami ellen annak idején nyilvánosan tiltakoztam: egy Aczél György által menedzselt csoportról beszélt, „amelybe most már oly szépen harmonizálva tartozik bele a volt szamizdatos, ma már Nyilvánosság klubos, meg jószerivel minden butikos, aki csak ráér az V. kerületben, és a még le sem csengett Aczél-korszak valamennyi harsonása”. Révész tehát a démonizálás ellen, a pragmatikus és a normatív érveket viszont mindig fontolgatva írta könyvét. Rokonszenves higgadtságának eredménye, hogy könyve többféleképpen is olvasható. Azok is megtalálhatják a maguk Aczélját, akik egykori híveiként - saját történetüket is igazolva — úgy vélik, hogy ő az „ahogy lehet” embere volt, és azok is, akik ellenfeleiként - szintén nem függetlenül saját történetüktől - úgy gondolják, hogy a magyar kulturális értelmiség mai erkölcsi állapotáért nem kis mértékben az Aczélféle korrupciós, kiskapus, informális, nem megalázó módon megtörő, csak udvarló, kedveskedő, kegymegvonással fenyegető meghajlító szocializáció a felelős. (Amelynek egyébként parádés példája Hernádi Gyula gondolatmenete, aki nálam intranzigensebben viselkedett, csak azért tehette, mert be volt biztosítva.) Nyitott könyv tehát az Aczél és korunk, amelybe mindenki beleolvashatja a magáét. E konciliáns eljárás hátulütője, hogy az Aczélregény nem született meg, a főszereplő karaktere nem vált plasztikussá. Pontosabban a történelembe még be nem lépő és a történelemből már kilépő Aczél személyiségének határozottak a vonásai, elkezdődik és befejeződik egy regény. A „tárgyalásban” azonban Aczél a nyitott interpretációk alanya marad, mint volt mindig is az elmúlt három, vagy inkább negyedfél évtizedben a humán értelmiség körében. Ez a vita folytatódhat most és élénkülhet fel az összegyűjtött információk segítségével, amelyet a szerző gondosan mérlegelt, súlyozott, és éleselméjűen kommentált. De mi lehetne a regényalak? Tessék megnézni a korai fényképeket a belső borítón: Aczél mint Ady, mint Kosztolányi, mint Veres Péter, mint Sztálin. A színészetet az életbe átvivő ember kalandor vonásairól szó esik a fiatalember kapcsán. De nem maradt-e kalandor a nagypolitikus is? Más vonásairól - sznobériájáról, kíváncsiságáról, korrumpáló, de személyileg nem korrupt voltáról, zsidó félelmeiről, félértelmiségi frusztrációiról, „bájáról” stb. - alkalmilag szó esik, méghozzá közelről, az egyes vonásokat jól ismerő, a típustól nem idegenkedő, vagy legalábbis megértő nézőpontból, de mindebből mégsem áll össze a karakter. Már csak azért sem, mert egy karakter nem karakter. Ahhoz, hogy megkapjuk Aczél arcképét, egész arcképcsarnokra lenne szükség. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, Kádáréra, Rényi Péterére, Pándi Páléra, Király Istvánéra és Kardos Györgyére. Szóval azt mondanám, korunk egy elég nagy szelete benne van ebben a könyvben, de Aczél, az ember, a figura nincs. Mivel minden embernek démonja van, ehhez talán mégiscsak kissé démonizálni kellett volna Aczél Györgyöt. RADNÓTI SÁNDOR