Kritika 26. (1997)
1997 / 10. szám - Glavina Zsuzsa: Váltsunk témát! Beszélgetés Richard Rortyval
VÁLTSUNK TÉMÁT! Beszélgetés Richard Rorty amerikai filozófussal Richard Rorty Jacques Derridával és Jürgen Habermasszal együtt korunk legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó filozófusai közé tartozik. „A nyelvfilozófiai fordulat” (The Linguistic Turn, 1967) című könyvének megjelenése óta folyamatosan elképeszti a szakmát. Munkáiban példátlan elméleti kíváncsiságról tesz tanúságot, s nem törődik a bevett korlátokkal. Érdeklődése Wittgensteintől Heidegger, Freud, Foucault, majd végül John Dewey felé fordult. Kollégáit nemcsak a filozófia önértelmezésének kritikájáról írt művével lepte meg (Philosophy and the Mirror of Nature, 1980), hanem azzal a döntésével is, hogy lemondott tanszékéről a nagy hírű Princeton Egyetemen, és a virginiai Charlottesville-ben lett a humán tárgyak professzora. Leghíresebb könyve, a „Kontingencia, irónia és szolidaritás” (1989), ragyogó megközelítése korunk egyik nagy témájának, annak, hogy hogyan lehet egyfelől a privát autonómiát és önmegvalósítást, másfelől az igazságosabb közösség iránti vágyat liberális módon összekapcsolni. Rorty az utóbbi időkben élesen bírálta az amerikai „kulturális baloldalt”, amelynek szemére veti, hogy a fogalommagyarázatok körüli bizantin igyekezetében elfeledkezik a kapitalizmus valóságáról. Jörg Lau és Thomas Assheuer a magdeburgi Otto von Guericke Egyetemen találkoztak Rortyval, ahol a filozófus Wolfgang Welsch meghívására „A felvilágosodás és a posztmodernizmus közötti kontinuitásról” tartott előadást. Professzor úr, 1989 után megszüntették a régi útjelzőket. A legutóbbi időkben már sokan olyan politikáról beszélnek, amely „túl van a jobboldalon és baloldalon”. Ön viszont a „kulturális baloldal” fogalmát használja. Tehát mégiscsak van még baloldal? A „kulturális baloldal” fogalmát Henry Louis Gates afroamerikai filozófustól vettem át. Gates ezzel egy nevezőre hozza az egyetemeken található különféle tiltakozó mozgalmakat, vagyis a feministákat, homoszexuálisokat, feketéket, hispanoamerikaiakat és hasonlókat. A kulturális baloldal a kisebbségi csoportok informális szövetsége. Ezek a mozgalmak nagyon differenciáltan beszélnek fajról, etnikumról és nemekről, de a szegényekről nincs sok mondanivalójuk. Azért, mert a kulturális baloldal nem vesz tudomást a kapitalizmusról? Vagy azért, mert már régóta olyan politikai világban élünk, amely túlhaladt a jobb- és baloldal megkülönböztetésén? A jobb- és baloldal megkülönböztetése alapjában véve a gazdagok és szegények ellentétét jelenti, s ilyen értelemben bizonyára ezután is lesz harc jobboldal és baloldal között. Mindenesetre jelenleg nem úgy tűnik, mintha ez a séma hamarosan elavulhatna. Európában széles körű gazdasági vita figyelhető meg arról, mennyi munkát milyen bérfeltételekkel tudnak szerezni, hogy ne essenek vissza a versenyben. Amerikában viszont mintha összeesküdött volna a jobb- meg a baloldal, hogy gazdasági kérdések helyett csak kulturális ügyekben vitatkoznak. A jobboldal már jó ideje azzal van elfoglalva, hogy elrettentő képet fest a demokraták által kormányzott Amerika erkölcsi zülléséről. És a baloldal is főként kultúrharcnak tekinti a politizálást. Ez persze érthető is, hiszen az Egyesült Államokban ma a baloldal egyetlen befolyási övezete az egyetem. Csak az a baj, hogy a baloldali professzorok annyi időt töltenek a faji, etnikai és szexuális diszkrimináció kérdéseivel, hogy az ország gazdasági gondjaira már oda sem figyelnek. Ráadásul nálunk a baloldal Foucault-t követi, nem pedig Habermast. Ezt meg kellene magyaráznia. Németországban a baloldali értelmiségiek Habermasra hivatkoznak. Olyan fogalmakban gondolkodnak a politikáról, mint a „torzulatlan” vagy „uralommentes” kommunikáció, s osztoznak abban, hogy nagyobb egyenlőséget képzelnek el. Elmélet és politika így kéz a kézben haladhat. A mi kulturális baloldalunk Michel Foucault hatalomelemzésének fényében látja a társadalmat. Az ő gondolkodása határozza meg nálunk a politikai képzelőerőt. Foucault ma a kritikai értelmiség mintája. Foucault önnek is koronatanúja. Mi az, amit egyszerre olyan problematikusnak talál a gondolkodásában? Foucault minden elképzelhető intézmény iránti bizalmatlansága a diákok alapérzése lett. Ez a hatvanas évek forradalmár beállítottságának folytatása. Úgy vélik, az egész rendszer mélyen korrupt. A mi kulturális baloldalunk Foucault elemzéseinek ösztönzésére a gyanakvás politikáját folytatja politikai tervezés helyett. De nem akarom, hogy félreértsen; szerintem ezek a mozgalmak rengeteg jó dolgot is létrehoztak. A nők, a homoszexuálisok és az afroamerikaiak helyzete nagyon sokat javult a kulturális baloldal sikere révén. A társadalmunkban uralkodó gazdasági egyenlőtlenség azonban egyre szélsőségesebb formákat ölt. Pedig az, hogy hová tart az ország, a gazdaság terén fog eldőlni. Nagyon kínos dolog, hogy azoknak az érdemes embereknek, akik közéleti tevékenységüket a kisebbségi politikának szentelték, most azt kell mondanunk: tartsatok már egy kis szünetet! Foglalkozzatok újra a fehér heteroszexuális férfiak gondjaival, akik nem találnak munkát és nem tudják eltartani a családjukat! A fehér heteroszexuális szegények nem törődnek azzal az elméleti szőrszálhasogatással, amelyet a kulturális baloldal középrétegbeli értelmisége folytat. Igen. Azt hiszem, ennek a vietnami háború volt az oka. A háború megmutatta a baloldalnak, hogy ebben az országban valami nagyon nincs rendben. Bár soha senki nem mondta ki ezt így, de azt hiszem, arra a meggyőződésre jutottak, hogy ebben az országban a fehér heteroszexuális férfiak jelentik az igazi problémát. A vietnami háború alatt a kulturális baloldal antiimperialista és antimilitarista kritikájának céltáblája az átlagos fehér kispolgári család lett. Csakhogy a vietnami háború Johnson elnök politikai hibája volt, s nem egyszerűen a fehér heteroszexuális férfiak uralmának automatikus következménye. A kulturális baloldallal szemben kifejtett kritikáját Henning Ritter a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy heideggeri kifejezéssel „Rorty fordulatának” nevezte. Mi nem látunk fordulatot. A „fordulat” kifejezés engem is nagyon meglepett. Nem emlékszem, hogy megváltoztattam volna a véleményemet. A hatvanas években azok közé tartoztam, akik tiltakoztak a háború ellen. Mindig óvtam a diákjaimat attól, hogy bolondot csináljanak magukból, elijesszék a választókat, és elidegenedjenek a nyilvános közösségtől. Ami tehát az állítólagos fordulatomat illeti, az nem ment végbe. A közelmúltban a baloldaliság veszített vonzerejéből. Baloldalinak lenni ma mindenekelőtt annyit jelent, mint védeni a jóléti állam maradványait. A baloldal folyton védekezésre kényszerül a konzervatívokkal szemben, akik a modernizációt írták zászlajukra. Ön hisz abban, hogy a baloldal visszatér a politikai színpadra? Nagyon remélem. Az Egyesült Államokban most néhány új ember került a szakszervezeti mozgalom kormányrúdjához, akik igyekeznek a szakszervezeteket újra politikailag befolyásossá tenni, és szövetséget keresnek a felsőoktatás világával is. Ez sokat ígérő fejlemény. Legutóbbi publikációiban ön felvetett egy olyan problémát, amely talán különösen a német baloldalt érinti, s ez a nemzetállamhoz való viszony. Kollégája, Jürgen Habermas a globalizációs válság Szóval az amerikai kulturális baloldal elfeledkezett az emberek anyagi problémáiról? KRITIKA