Kritika 26. (1997)
1997 / 2. szám - IRODALOM - Angyalosi Gergely: Lázár Ervin: Csillagmajor
IRODALOM Lázár Ervin: Csillagmajor Tud-e valamit kezdeni a magamfajta aszfalton termett lélek a falunak és a tanyavilágnak azzal a költészetével, amely Lázár Ervin novelláit jellemzi? Már e kérdés leírása közben is éreztem, hogy igazából rosszul tettem fel, hiszen a közvetlen befogadói élmény szintjén (az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy létezik egy ilyen stádiuma az olvasásnak) nagyon is tudtam vele mit kezdeni. Vagyis mélyen érintettek ezek a szövegek, amit abból is érzékelhettem, hogy meghatódtam, elszomorodtam, csodálkoztam, vagy éppen eltöprengtem valamin, amit nem értettem igazán. Pedig hát állítólag fogalmam sem lehet a faluról és a falusi ember lelkivilágáról, s különösen nem a fél évszázad előtti állapotokról (az elbeszélések súlypontja ugyanis a narrátor gyermekkorának idejére, vagyis a szövegekből kikövetkeztethetően közvetlenül a háború előtti háború utáni évekre tevődik). Vagyis tényleg a kérdéssel van a baj, s mint általában, ezúttal is abból adódóan, hogy a kérdést megelőzte a válasz. A jelek szerint túlságosan egyértelműnek könyveltem el, hogy az emberek két csoportra oszthatók: azokra, akik falun, illetve azokra, akik városon nőttek fel; saját magamat pedig elhamarkodva soroltam a második csoportba, rögtön hozzákapcsolva ehhez valamilyen megértésbeli képtelenséget. Hadd éljek idegen szóval, mert nem tudok rá igazi magyar megfelelőt, kompetenciahiányt tulajdonítottam magamnak, abban az értelemben, ahogy a nyelvészek használják ezt a műszót, méghozzá már azt megelőzően, hogy hozzáfogtam volna az olvasáshoz. Mindebből azt a következtetést vontam le (nézzen el nekem a nyájas olvasó némi bölcselkedést), hogy az önmagunkkal kapcsolatos előítéletekkel mindig legalább annyira számolnunk kell, mint azokkal, amelyeket másokkal szemben - vagy mások iránt - táplálunk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Csillagmajor világa teljes egészében az enyém is, azaz, hogy maradéktalanul ismerős és keresztül-kasul átjárható elmém és érzékeim számára. Sőt. Tárgyi részleteiben éppen annyira más, mint életszemléletének egészében, vagy nosztalgiáinak mineműségében. Fogalmam sem volt például arról, hogy miféle szerszám a „cuca”, nem tudtam, hogy a csíraistállóban a napos ágyát a mennyezetre függesztették föl, s egyáltalán, hogy mi az a csíraistálló. De ezek talán nem is nagyon fontos dolgok, hiszen az író ügyel rá, hogy semmi ne maradjon magyarázat nélkül, ami esetleg arra szorul, („Rácpácegresen az volt a szokás...” - világosítja föl ilyenkor az olvasót). Mármost - ha mégis a másságon kezdem, hogy azután eljussak addig a hullámhosszig, amelyen azután megteremtődött bennem a (bármiféle) megértéshez szükséges azonosulás az elbeszélések légkörével - lényegesebb kérdés ennél az egyén és a közösség viszonyának ábrázolása. A Lázár Ervinféle „égi majorban” csodálatos és szívfájdítóan tökéletes az egység az én és a többiek, a gyermek és a család, az egyén és a falu népe között. Mindenkinek megvan a maga helye, az egyest védelmező, puha gyolcsként veszik körül a többiek; érdekellentétek gyakorlatilag nincsenek, az erkölcsi ítéletek mindig közösek és egyöntetűek. Ebbe a képletbe nemcsak, hogy belefér, hanem éppenhogy megerősíti azt az áruló, a rossz ember felbukkanása (Júdást ezúttal Bederik Durinak hívják). A negatív, a közösség életét megzavaró tényező mindig kívülről jön, akár szelíd kísértés formájában (mint amilyen az „uraktól levetett” holmik szétosztása A grófnőben), akár halálos fenyegetésként (a Bederikek mögött mindig ott áll a külső, fegyveres hatalom, mint Az asszony című novellában). Az árulót azonban kiveti magából a közösség, melynek erkölcsi integritása kikezdhetetlen. Mondhatná erre valaki, hogy hiszen jórészt felnőtteknek szánt mesékről van itt szó, ám ha elfogadnék is ezt a műfaji meghatározást (jómagam inkább fantasztikus novelláknak nevezném ezeket az írásokat), mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a magyar népmesék, ha úgy tetszik, jóval „individualistábbak”. A legkisebb fiúnak, a vitéz szabólegénynek, a mostohától gyötört leánynak szüksége van ugyan segítőkre, de végül is mindig maga győzedelmeskedik. Lázár Ervinnél az ördög lovát megpatkoló, s a kénkőszagú vendéget (megint csak egy idegen) a pokolra süllyesztő kovács csupán első az egyenlők között: a diadal az egész falué. Nos, ezt a mennyei harmóniát nemcsak az életben nem adatott meg átélnem (ilyen tökéletes formában nyilván senkinek sem jutott osztályrészül), de még olyan élményalapra sem futotta, amely szükséges lenne ahhoz, hogy kinőhessen belőle a Csillagmajoréhoz hasonló képzeletbeli világ. Elvileg tehát arra lennék kárhoztatva, hogy Lázár Ervin szürreális-fantasztikus megoldásainak költőiségét kívülről (mintegy a cinikus felnőtt szemszögéből) értékeljem, hogy elismerőleg adózzam tehetségének, amellyel az egyházi év legfontosabb - karácsonyi és húsvéti - történéseit Rácpácegresre telepíti. Ez sem volna kevés, de azért ennél többet jelentettek nekem ezek a történetek. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy azok az érzelmi effektusok, amelyekkel ezek a novellák élnek, egy sokkal általánosabb és lélektanilag sokkal mélyebb réteget is megérintenek az általam elképzelt olvasóban: az otthon, az otthoni táj motívumkörét. Az otthoni táj képzet- és képzeletvilága mindig a gyermekkorban gyökerezik; minden későbbi, felnőttkori otthon-élmény a gyermekkori otthon analógiája, tükre, távoli, néha sokszögű prizmán áttört visszfénye. Ha tehát egy műalkotásban kellő esztétikai erővel kel életre ez az élmény (mint ahogy Lázár Ervinnél ez történik), úgy akkor is ismerős, ha egészen más a mögöttes tartománya, a tárgyi berendezkedése vagy a történelmi rögzítettsége, mint az enyém. A Csillagmajor írásai valóban a gyermekkorunkra apellálva szólítanak meg bennünket - akár azért, mert leginkább akkor olvastunk meséket, akár azért, mert fantáziánk olyasfajta tevékenységét próbálja újfent működésbe hozni, amelynek a legtöbben tízéves korunk táján búcsút mondtunk, akár pedig azért, mert akkor bíztunk utoljára feltétel nélkül a felnőttekben, s a közösségben, amelynek mindig felnőttebbnek kellene lennie az egyénnél. Minden gyerek falusi - mondanám tehát, az egyértelműség kedvéért a képtelenségig élezve ezt az állítást. Aki még nem olvasta a kötetet, eddigi leírásom alapján úgy vélhetné, hogy Lázár Ervinnél tökéletes népmesei idill uralkodik, amelyben a kívülről megzavart harmónia a képzeletbeliség révén mindig maradéktalanul helyreáll, s amelyen belül arra, hogy itt egy letűnt, vagy csupán utópikusan megjeleníthető világrendről van szó, csupán az irreális poétikai eszközök utalnak. Ez azonban csak részben igaz. Ami azt a történelmi tapasztalatot vagy tényt illeti, hogy egy visszavonhatatlanul elmúlt, bár az író számára szellemvilágként nagyon is jelenlévő univerzum kerekedett ki a novellákból, a kötet utolsó két írása kellőképpen érzékelteti. Ezekben a narrátori nézőpont a faluba, illetve a tanyára visszatérő, onnét régen elszármazott férfi szemszögéhez áll a legközelebb. A ládában ez a férfi késve érkezik, a titokzatos varázsló megelőzte és eltüntette az eleven lelkeket: az ő „ajándéka” nem képes meg nem történtté tenni ezt: „Jósvai Jancsi benyúlt az inge alá, egy pici fényecskét vett ki belőle. A falon beforradtak a repedések, a letiport búza felegyenesedett. Különben csend volt. Sehol senki.” A kút ellenben mintegy a visszájáról mutatja meg, mennyire eltéphetetlen szálak fűzhetnek valakit ahhoz a történethez, amelyből kinőtt, s amelyet már régóta meg is tagadott. Lázár Ervin nem idillikus képekkel, idejétmúlt faluromantikával játszadozik; a maga játékosan kesernyés módján valaminek a hiányát akarja megírni valaminek, aminek alig-alig tudjuk már a nevét. Azt azonban bizton merem állítani, hogy ez a valami kapcsolatot teremt a hazatalálás, a közösség, valamint az egyén életén túlmutató időbeli létezés (a Csillagmajor világában: a feltámadás) képzetköre között. Föntebb arról írtam, hogy a közösség az abszolút jó Lázár Ervinnél; a közösség nem, csupán a megtévedt vagy a Gonosszal szinte eredendően lepaktált egyén lehet bűnös. (No meg a falun kívüli hatalom, amelyről viszont nem sok derül ki, de általában katonák, fegyveresek, lánctalpas járművek, kitelepítést szolgáló teherautók adnak hírt róla.) De ez is módosításra szorul. Két írásban, melyek nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé (tán mondanom sem kell, hogy igencsak átgondolt szerkezetű kötetről van szó), a falubeliek, ha nem is bűnösek, de legalábbis vétkesek valamiben. Elmulasztottak, nem tettek meg valamit, amit megtehettek volna, vagy meg kellett volna tenniök. Azért fogalmazok ilyen bizonytalanul, mert talán ez a két novella a legsejtelmesebb, a leginkább utalásokra épülő az egész könyvben. Nem is merem állítani, hogy teljesen értem a szimbolikájukat - de ez nem feltétlenül hátrányos esztétikailag. Jómagam mindenesetre hosszasan töprengtem rajtuk. A cirkusz még hellyel-közzel kínál némi fogódzót: az elmulasztott kérdését, amely népmesei motívum, a kérdését, amelyet a másik világ küldöttének mindenképpen fel kell tenni, mert nem lesz rá több alkalom. A falubeli férfiak elszalasztják ezt az alkalmat; a szövegből nem derül ki, mit kellett volna kérdezniük és mit veszítettek azzal, hogy nem tették meg. A kujtorgóban ellenben valódi gyilkosság, nagypénteki gyilkosság történik: ismeretlen csavargót ölnek meg ismeretlen tettesek - most is a férfiak mulasztottak el valamit, amiről ezúttal semmit sem lehet tudni. Még az sem derül ki az elbeszélés végére, hogy az ismeretlen halott mellkasából ömlő vérpatakot, amely az egész vidéket elbontotta, sikerül-e engeszteléssel megfékezni. Tárgytalan bűnbánatba torkollik a szöveg, amelynek a végén az író, egyedüli gesztusként a kötetben, feltünteti a keletkezés időpontjait és helyszíneit. Mintha neki is ez a novella okozta volna a legtöbb gondot. Fura ez a vér-jelkép, amely több ízben visszatér a kötetben; árulkodó lehet a záró novella öregasszonyának megjegyzése: „A vérben van az élet. Akinek elfolyik a vére, sohasem támad föl”. Azért fura, mert egyébként a Csillagmajor írásait átszövi a keresztény szimbolika, a föltámadott Krisztus egy alakváltozata (s méghozzá milyen szép egyszerűséggel) már az első alkalommal felbukkan, angyal dézsmál a konyhában, Mária és a gyermek kér menedéket a faluban - és még sorolhatnám. Nyoma sincs tehát annak, hogy az író szerint Krisztus vére hasztalan ontatott volna ki a bűnök bocsánatára. De a „hazatalálásra”, a szó metafizikai értelemben, valószínűleg nem sok esélyt lát. Az lenne a végkövetkeztetése, mint a férfié („Senki sem támad föl, anyám. Meghalunk, elrohadunk.”) A kút című novellában? Gyökereinket elveszítvén, leszármazottainkban sem folytatódhatunk úgy, mint ahogy a rácpácegresiek folytatódtak gyermekeikben? Lázár Ervin sokkal jelentősebb író annál, hogysem ilyesfajta közhelynél hagyna bennünket lehorgonyozni. 42 KRITIKA