Kritika 26. (1997)

1997 / 2. szám - IRODALOM - Angyalosi Gergely: Lázár Ervin: Csillagmajor

IRODALOM Lázár Ervin: Csillagmajor T­ud-e valamit kezdeni a magamfajta aszfalton termett lélek a falunak és a tanyavilágnak azzal a költészetével, amely Lázár Ervin novelláit jellemzi? Már e kérdés leírása közben is éreztem, hogy igazából rosszul tettem fel, hiszen a közvetlen befogadói élmény szintjén (az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy létezik egy ilyen stádiuma az ol­vasásnak) nagyon is tudtam vele mit kezdeni. Va­gyis mélyen érintettek ezek a szövegek, amit abból is érzékelhettem, hogy meghatódtam, elszomorod­tam, csodálkoztam, vagy éppen eltöprengtem vala­min, amit nem értettem igazán. Pedig hát állítólag fogalmam sem lehet a faluról és a falusi ember lel­kivilágáról, s különösen nem a fél évszázad előtti ál­lapotokról (az elbeszélések súlypontja ugyanis a narrátor gyermekkorának idejére, vagyis a szöve­gekből kikövetkeztethetően közvetlenül a háború előtti­ háború utáni évekre tevődik). Vagyis tényleg a kérdéssel van a baj, s mint általában, ezúttal is abból adódóan, hogy a kérdést megelőzte a válasz. A jelek szerint túlságosan egyértelműnek könyveltem el, hogy az emberek két csoportra oszthatók: azokra, akik falun, illetve azokra, akik városon nőttek fel; saját magamat pedig elhamarkodva soroltam a má­sodik csoportba, rögtön hozzákapcsolva ehhez vala­milyen megértésbeli képtelenséget. Hadd éljek ide­gen szóval, mert nem tudok rá igazi magyar megfe­lelőt, kompetenciahiányt tulajdonítottam magam­nak, abban az értelemben, ahogy a nyelvészek hasz­nálják ezt a műszót, méghozzá már azt megelőzően, hogy hozzáfogtam volna az olvasáshoz. Mindebből azt a következtetést vontam le (néz­zen el nekem a nyájas olvasó némi bölcselkedést), hogy az önmagunkkal kapcsolatos előítéletekkel mindig legalább annyira számolnunk kell, mint azokkal, amelyeket másokkal szemben - vagy má­sok iránt - táplálunk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Csillagmajor világa teljes egészé­ben az enyém is, azaz, hogy maradéktalanul ismerős és keresztül-kasul átjárható elmém és érzékeim szá­mára. Sőt. Tárgyi részleteiben éppen annyira más, mint életszemléletének egészében, vagy nosztalgiá­inak mineműségében. Fogalmam sem volt például arról, hogy miféle szerszám a „cuca”, nem tudtam, hogy a csíraistállóban a napos ágyát a mennyezetre függesztették föl, s egyáltalán, hogy mi az a csírais­tálló. De ezek talán nem is nagyon fontos dolgok, hiszen az író ügyel rá, hogy semmi ne maradjon ma­gyarázat nélkül, ami esetleg arra szorul, („Rác­­pácegresen az volt a szokás...” - világosítja föl ilyenkor az olvasót). Mármost - ha mégis a másságon kezdem, hogy azután eljussak addig a hullámhosszig, amelyen azután megteremtődött bennem a (bármiféle) meg­értéshez szükséges azonosulás az elbeszélések lég­körével - lényegesebb kérdés ennél az egyén és a közösség viszonyának ábrázolása. A Lázár Ervin­­féle „égi majorban” csodálatos és szívfájdítóan tö­kéletes az egység az én és a többiek, a gyermek és a család, az egyén és a falu népe között. Mindenkinek megvan a maga helye, az egyest védelmező, puha gyolcsként veszik körül a többiek; érdekellentétek gyakorlatilag nincsenek, az erkölcsi ítéletek mindig közösek és egyöntetűek. Ebbe a képletbe nemcsak, hogy belefér, hanem éppenhogy megerősíti azt az áruló, a rossz ember felbukkanása (Júdást ezúttal Bederik Durinak hívják). A negatív, a közösség éle­tét megzavaró tényező mindig kívülről jön, akár sze­líd kísértés formájában (mint amilyen az „uraktól le­vetett” holmik szétosztása A grófnőben), akár halá­los fenyegetésként (a Bederikek mögött mindig ott áll a külső, fegyveres hatalom, mint Az asszony cí­mű novellában). Az árulót azonban kiveti magából a közösség, melynek erkölcsi integritása kikezdhetet­len. Mondhatná erre valaki, hogy hiszen jórészt fel­nőtteknek szánt mesékről van itt szó, ám ha elfogad­nék is ezt a műfaji meghatározást (jómagam inkább fantasztikus novelláknak nevezném ezeket az íráso­kat), mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a magyar népmesék, ha úgy tetszik, jóval „individua­listábbak”. A legkisebb fiúnak, a vitéz szabólegény­nek, a mostohától gyötört leánynak szüksége van ugyan segítőkre, de végül is mindig maga győzedel­meskedik. Lázár Ervinnél az ördög lovát megpatko­ló, s a kénkőszagú vendéget (megint csak egy ide­gen) a pokolra süllyesztő kovács csupán első az egyenlők között: a diadal az egész falué. Nos, ezt a mennyei harmóniát nemcsak az élet­ben nem adatott meg átélnem (ilyen tökéletes for­mában nyilván senkinek sem jutott osztályrészül), de még olyan élményalapra sem futotta, amely szükséges lenne ahhoz, hogy kinőhessen belőle a Csillagmajoré­hoz hasonló képzeletbeli világ. Elvi­leg tehát arra lennék kárhoztatva, hogy Lázár Ervin szürreális-fantasztikus megoldásainak költőiségét kívülről (mintegy a cinikus felnőtt szemszögéből) értékeljem, hogy elismerőleg adózzam tehetségé­nek, amellyel az egyházi év legfontosabb - karácso­nyi és húsvéti - történéseit Rácpácegresre telepíti. Ez sem volna kevés, de azért ennél többet jelentet­tek nekem ezek a történetek. Talán úgy fogalmaz­hatnék, hogy azok az érzelmi effektusok, amelyek­kel ezek a novellák élnek, egy sokkal általánosabb és lélektanilag sokkal mélyebb réteget is megérinte­nek az általam elképzelt olvasóban: az otthon, az otthoni táj motívumkörét. Az otthoni táj képzet- és képzeletvilága mindig a gyermekkorban gyökerezik; minden későbbi, fel­nőttkori otthon-élmény a gyermekkori otthon analó­giája, tükre, távoli, néha sokszögű prizmán áttört visszfénye. Ha tehát egy műalkotásban kellő eszté­tikai erővel kel életre ez az élmény (mint ahogy Lá­zár Ervinnél ez történik), úgy akkor is ismerős, ha egészen más a mögöttes tartománya, a tárgyi beren­dezkedése vagy a történelmi rögzítettsége, mint az enyém. A Csillagmajor írásai valóban a gyermek­korunkra apellálva szólítanak meg bennünket - akár azért, mert leginkább akkor olvastunk meséket, akár azért, mert fantáziánk olyasfajta tevékenységét pró­bálja újfent működésbe hozni, amelynek a legtöb­ben tízéves korunk táján búcsút mondtunk, akár pe­dig azért, mert akkor bíztunk utoljára feltétel nélkül a felnőttekben, s a közösségben, amelynek mindig felnőttebbnek kellene lennie az egyénnél. Minden gyerek falusi - mondanám tehát, az egyértelműség kedvéért a képtelenségig élezve ezt az állítást. Aki még nem olvasta a kötetet, eddigi leírásom alapján úgy vélhetné, hogy Lázár Ervinnél tökéletes népmesei idill uralkodik, amelyben a kívülről meg­zavart harmónia a képzeletbeliség révén mindig ma­radéktalanul helyreáll, s amelyen belül arra, hogy itt egy letűnt, vagy csupán utópikusan megjeleníthető világrendről van szó, csupán az irreális poétikai esz­közök utalnak. Ez azonban csak részben igaz. Ami azt a történelmi tapasztalatot vagy tényt illeti, hogy egy visszavonhatatlanul elmúlt, bár az író számára szellemvilágként nagyon is jelenlévő univerzum ke­rekedett ki a novellákból, a kötet utolsó két írása kellőképpen érzékelteti. Ezekben a narrátori néző­pont a faluba, illetve a tanyára visszatérő, onnét ré­gen elszármazott férfi szemszögéhez áll a legköze­lebb. A ládában ez a férfi késve érkezik, a titokzatos varázsló megelőzte és eltüntette az eleven lelkeket: az ő „ajándéka” nem képes meg nem történtté tenni ezt: „Jósvai Jancsi benyúlt az inge alá, egy pici fé­­nyecskét vett ki belőle. A falon beforradtak a repe­dések, a letiport búza felegyenesedett. Különben csend volt. Sehol senki.” A kút ellenben mintegy a visszájáról mutatja meg, mennyire eltéphetetlen szálak fűzhetnek valakit ahhoz a történethez, amely­ből kinőtt, s amelyet már régóta meg is tagadott. Lá­zár Ervin nem idillikus képekkel, idejétmúlt faluro­mantikával játszadozik; a maga játékosan kesernyés módján valaminek a hiányát akarja megírni­­ vala­minek, aminek alig-alig tudjuk már a nevét. Azt azonban bizton merem állítani, hogy ez a va­lami kapcsolatot teremt a hazatalálás, a közösség, valamint az egyén életén túlmutató időbeli létezés (a Csillagmajor világában: a feltámadás) képzetköre között. Föntebb arról írtam, hogy a közösség az ab­szolút jó Lázár Ervinnél; a közösség nem, csupán a megtévedt vagy a Gonosszal szinte eredendően le­­paktált egyén lehet bűnös. (No meg a falun kívüli hatalom, amelyről viszont nem sok derül ki, de álta­lában katonák, fegyveresek, lánctalpas járművek, kitelepítést szolgáló teherautók adnak hírt róla.) De ez is módosításra szorul. Két írásban, melyek nyil­ván nem véletlenül kerültek egymás mellé (tán mondanom sem kell, hogy igencsak átgondolt szer­kezetű kötetről van szó), a falubeliek, ha nem is bű­nösek, de legalábbis vétkesek valamiben. Elmulasz­tottak, nem tettek meg valamit, amit megtehettek volna, vagy meg kellett volna tenniök. Azért fogal­mazok ilyen bizonytalanul, mert talán ez a két no­vella a legsejtelmesebb, a leginkább utalásokra épü­lő az egész könyvben. Nem is merem állítani, hogy teljesen értem a szimbolikájukat - de ez nem feltét­lenül hátrányos esztétikailag. Jómagam minden­esetre hosszasan töprengtem rajtuk. A cirkusz még hellyel-közzel kínál némi fogó­dzót: az elmulasztott kérdését, amely népmesei mo­tívum, a kérdését, amelyet a másik világ küldötté­nek mindenképpen fel kell tenni, mert nem lesz rá több alkalom. A falubeli férfiak elszalasztják ezt az alkalmat; a szövegből nem derül ki, mit kellett vol­na kérdezniük és mit veszítettek azzal, hogy nem tették meg. A kujtorgóban ellenben valódi gyilkos­ság, nagypénteki gyilkosság történik: ismeretlen csavargót ölnek meg ismeretlen tettesek - most is a férfiak mulasztottak el valamit, amiről ezúttal sem­mit sem lehet tudni. Még az sem derül ki az elbeszé­lés végére, hogy az ismeretlen halott mellkasából ömlő vérpatakot, amely az egész vidéket elbontotta, sikerül-e engeszteléssel megfékezni. Tárgytalan bűnbánatba torkollik a szöveg, amelynek a végén az író, egyedüli gesztusként a kötetben, feltünteti a ke­letkezés időpontjait és helyszíneit. Mintha neki is ez a novella okozta volna a legtöbb gondot. Fura ez a vér-jelkép, amely több ízben visszatér a kötetben; árulkodó lehet a záró novella öregasszonyának meg­jegyzése: „A vérben van az élet. Akinek elfolyik a vére, sohasem támad föl”. Azért fura, mert egyéb­ként a Csillagmajor írásait átszövi a keresztény szimbolika, a föltámadott Krisztus egy alakváltoza­ta (s méghozzá milyen szép egyszerűséggel) már az első alkalommal felbukkan, angyal dézsmál a kony­hában, Mária és a gyermek kér menedéket a faluban - és még sorolhatnám. Nyoma sincs tehát annak, hogy az író szerint Krisztus vére hasztalan ontatott volna ki a bűnök bocsánatára. De a „hazatalálásra”, a szó metafizikai értelem­ben, valószínűleg nem sok esélyt lát. Az lenne a végkövetkeztetése, mint a férfié („Senki sem támad föl, anyám. Meghalunk, elrohadunk.”) A kút című novellában? Gyökereinket elveszítvén, leszármazot­­tainkban sem folytatódhatunk úgy, mint ahogy a rácpácegresiek folytatódtak gyermekeikben? Lázár Ervin sokkal jelentősebb író annál, hogysem ilyes­fajta közhelynél hagyna bennünket lehorgonyozni. 42 KRITIKA

Next