Kritika 26. (1997)
1997 / 2. szám - Lengyel László: Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság - A Kopátsy-paradoxon
Falfirka. Bicskei József felvétele anyagok alapján kell újjávarázsolni az egész ellátási rendszert, s eközben meg kell győzni a társadalmat arról, hogy ez a tevékenység nem fölösleges, nem kidobott pénz, hogy ezek az emberek akkor sem mindig tehetnek sorsuk alakulásáról, ha folyamatosan elhanyagoltan és alkoholos befolyásoltság alatt látjuk őket. A társadalom kárhoztatását valahogyan fel kell oldani, meg kell értetni, hogy van a reménytelenségnek egy olyan foka, amikor az embernek egyszerűen nincsenek jó lépései, jó válaszai, jó döntései, terhére van önmagának is. És még így sem tűrhetjük, hogy megfagyjon az utcán... Most 40 éves kihagyás után valamit újra kell építeni. Úgy tűnik, ebben az elmúlt négy évtizedben az állam - mindenfajta terhesnek tűnő paternalizmusa ellenére - jobban szívén viselte az elesettek sorsát, s én nem bánnám, ha ebből valami visszajönne. Úgy érzem, az állam nem vonulhat ki mindenből, s nem tolhat félre ilyen kérdéseket azzal, hogy ez a társadalom problémája. Kik a különösen veszélyeztetettek. Ebbe a körbe több kategória is tartozik. Legjellemzőbb az elmebetegek tábora. Miután sérti az ember alapvető jogait, hogy fogva tartsák valamilyen intézményben, ezért „nemeslelkűen” kirakják az utcára, ahol képtelenek gondoskodni önmagukról, a családjuk, ha van, nem vállalja őket, hajléktalanok lesznek az elmebetegségük miatt. Megjelennek a hajléktalanellátásban, holott nem oda valók. A Dózsa György úti szállón, amely hozzávetőleg 600 embernek ad menedéket, mintegy 20 százalék az elmebetegek aránya. A szakmán belül is nagy vita van, hogy kit részesítsünk elsősorban segítségben. Azokat, akik a segítségünk nélkül lecsúsznak, és tengetni fogják az életüket, vagy azokat támogassuk, akik már lecsúsztak - nem lehet erre a kérdésre jó választ adni. Mi úgy döntöttünk, hogy azoknak fogunk segíteni, akik nélkülünk már meghalnának. Ezért azokat karoljuk fel, akik halmozottan veszélyeztetettek. Ha valaki elmebeteg vagy gyengeelméjű, valamilyen kisebbséghez tartozik, akkor rajta próbálunk segíteni. Mi lesz a hajléktalan szülők gyerekeivel? Tapasztalataim szerint az alkalmi kapcsolatokból viszonylag kevés gyerek születik. Ez részben annak is köszönhető, hogy az átmeneti szállókon gyakorlatilag megoldhatatlan, hogy úgynevezett intimszobát lehessen létesíteni. Elkülönítetten élnek a nők és férfiak, ez szándékosan van így. Ahol nincs ez a szigorú elkülönítettség, annak is vannak előnyei, kicsit jobban adnak magukra egymás közelében, de azokon a szállókon, ahol kísérletképpen bevezették az intimszobát, ez gyakorlatilag kuplerájjá vált. Elkezdtek kívülről bejönni az alkalmi hajléktalanok, egy kávéért vagy egyébért köttettek „tartós” kapcsolatok - néhány percre vagy néhány órára -, ezt nem lehet felvállalni. Az élethez hozzátartozik, hogy ha valaki komfortosítani akarja, akkor azért meg kell küzdeni. Van-e optimális mértéke a segítésnek? Erről örök vita folyik. Legyen-e televízió egy éjszakai menhelyen? Kapjanak-e valamilyen ételt is az ott szállást keresők? Legyen-e ugyanott nappali melegedő is, vagy aki valamennyi szolgáltatást igénybe akarja venni, az utazgasson a város különböző pontjai között, s ezzel a mesterséges kényelmetlenséggel ébresszük fel benne a vágyat, hogy változtatni akarjon az életén? Ha viszonylagos kényelmet nyújtunk, akkor azt érjük el, hogy tartósan meg fog elégedni egy ilyen csökkent értékű életformával. Az élet küzdelem, s ezt a küzdelmet nem szabad megtakaríttatni azzal sem, aki hajléktalanná vált. Mennyiben játszhatnak itt szerepet az emberi kapcsolatok? A hajléktalanlét egyik rákfenéje éppen a valóságos kapcsolatok hiánya, a társtalanság, akkor is, ha a szállón találkoznak egymással. Inkább alkalmi érdekkapcsolatok alakulnak itt ki, semmint barátságok: ő vigyáz a holmimra, amíg bemegyek az illemhelyre vagy vásárolni; valaki, aki biztosítja a hátamat. A kapcsolatokban tapasztalható rutintalanság miatt azonban gyakran éppen az ilyen alkalmi szövetségesek esnek egymásnak, hiszen a túlélés a tét. Találkozott-e már happy enddel végződő történettel? Hogyne, előfordul: valaki férjhez megy, befejezi az iskoláit, visszakerül a családjához, de ez csak nagyon kicsi töredék. Ám mivel adódtak már csoda jellegű kitörések is, egyszerűen tilos a leglepusztultabb életről is lemondani. Láttunk már teljesen leépült, elkorcsosult életet is kivirágozni, mint ahogy arra is volt példa, hogy valakit csak egy hajszál választott el a normális emberi léttől, s a hiányzó picike lépést nem volt képes megtenni. Nincsenek sablonok, minden sors más és más. Voltak esküvők már, hajléktalanok, akik egymásra találtak; alkoholisták, akikből „száraz alkoholista” lett, akik elfogadták, hogy ez az örök keresztjük, de nem isznak, összetartanak, segítik egymást, kijutottak ebből a körből, vissza tudtak térni a normális társadalomba, de ez nem egy gyár, ahol a folyamat végén legördül a szalagról egy garantált minőségű késztermék. Vannak visszatérések is: valaki ujjongva elhagyja ezt a világot, aztán egy idő múlva újra megjelenik. Köztük nagy számban vannak volt állami gondozottak. Ők olyan mértékben sorsüldözöttek, hogy a helyzetük szinte reménytelen. Mennyire él a vágy az itt megfordulókban a „normális élet” után? A hajléktalanoknak legfeljebb 5-10 százaléka választja életformaként ezt a létet. Ez a senkihez nem tartozás azt jelenti, hogy nem kell befejezni a történeteket. Nem kell felvállalni egy mégoly kellemes kapcsolatnak a terheit sem, ma itt vagyok, buliztunk egyet, aztán továbbállok. Örökké továbbállok... A másik 90-95 százalék számára viszont kényszerpálya, és egy állandó álmodozás arról, hogy hátha egyszer... A kitörésnek azonban nincsenek reális feltételei. Nem épülnek olcsó önkormányzati lakások, holott ebből a kategóriából legalább 20 000-re volna szükség. Nem megoldott a foglalkoztatás sem. Ilyen körülmények között nincs más, mint kétségbeesetten hazudni a holnapot... Az interjút készítette: KISS ÁGNES aza LENGYEL LÁSZLÓ Személyiség a XIX. századból. Kopátsy Sándor személyisége paradoxon. Kopátsy Sándor műve paradoxon. Ma, amikor mindenütt Mikszáth-figurák szaladgálnak erre-arra a politikai terepasztalon, Katánghy Menyusok, Lászky Ladiszlávok, amikor az élesszemű, gúnyolódó anekdotázó talál könnyű anyagba munkált, fel- és eltűnő alakokat, csak az juthat eszünkbe Kopátsy Sándort látva, hogy ha az öreg Jókai ismeri, bizony regényt írt volna róla. Nemes erezetű, csurranó mézszínű fába vési, azokkal a távolról nagyvonalú, közelről aprólékos mozdulatokkal. Ahogy Jókai e rakoncátlan magyarjait elénk adta. Kinek ne jutna eszébe Kopátsyt látva a mindent tudó, mindenbe belefogó, mindenütt elviselhetetlenül jelen lévő Berend Iván, ki nemcsak mérnökként száll a bánya mélyére, hanem párbajhősként is „serpenyőbe vágja” ellenfelét? Aki elsőként vallja, hogy „ne politizálj, építkezz”, miközben állandóan politizál az építkezéssel és építkezik a politizálással. Ki ne emlékezne Tatrangi Dávidra, a Jövő század regénye kitaláló, író, agyafúrtan gondolkodó gyakorlatias hősére? Pontosan az az ember Kopátsy Sándor, amilyennek a XIX. század nagy meseíró öregje a XX. század emberét elképzelte. Mélybe ereszkedik egy szál kötélen vagy magasra szárnyal maga építette szerkezetén, a magyar glóbuszról kiindulva átalakítja az emberiség jövő századait, s közbe-közbe elvonul a havasok aljára, hogy másoknak ismeretlen, neki ismerős fák, virágok, kövek közt éljen. A világ megismerhető, az ember felvilágosítható. S mindjárt itt az első paradoxon. Kopátsy minden iránt érdeklődő, mindent tudó, sőt, jobban tudó, enciklopédikus, XIX. századi személyiség, ezredvégi ruhában jár, s nem zavartatja magát attól, hogy a világ és történelme régen föl van parcellázva, minden centiméterére tudományos magvak százai hullottak. Fütyül rá. Ebből persze sokszor következik, hogy Kopátsy olvasója avíttas, provinciális ízt érez a szájában, s elálmélkodik, hogy a világtörténelem hogyan rándul vissza, vagy indul neki Kopátsy gyeplőszorítására vagy nekiengedésére. Mégis, ez a XIX. századiság, a megismerhetőségben és a megírhatóságban, átélésben és megváltoztathatóságban való hit, ez a felvilágosító, prófétáié düh az egyik legérdekesebb Kopátsy-paradoxon. Szkeptikus, távolságtartó, iróniára hajló korunkban az írásba fogók többsége nem hisz a világ megismerhetőségében, nem hisz az igazságban, nem bízik a Nagy Történelemben, a Nagy Elbeszélésben, hanem ismerős kicsiny világokat, egymással feleselő igazságokat, számtalan történetet és elbeszélést vet papírra, ír számítógépébe, hogy a világ túlsó felére repítse. Kopátsy Sándor makacsul tartja magát a világ megismerhetőségéhez, s nem törődik azzal az iróniával, ami ezt a 18