Kritika 26. (1997)

1997 / 2. szám - Lengyel László: Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság - A Kopátsy-paradoxon

­ A Kopátsy-paradoxon­­ makacs hitet harapdálja. A világ itt van előttünk kiterítve, csak egyesek tudják és értik, mások pe­dig ostobaságból, lustaságból, érdekből nem haj­landók e világ megismeréséért harcba indulni. Fi­atal kora óta, kihívóan, sokszor harsogva, néha vizsgáztatva kérdi, állítja: „még ezt se tudod?”, „ideje megtanulni!”, „illene már belegondol­nod!”. Kopátsy a közgazdaságtant, avagy a gazdaság­­bölcseletet egyrészt megismerő, egzakt termé­szettudományként, másrészt gyakorlati tevékeny­ségként fogja fel. Botanikus, aki élvezettel fedez fel, csoportosít, ültet ide, vesz ki onnan, ilyen vagy olyan növényt, de kertész is, aki nemesít, kertet tervez, környezetet épít. A nem­ hasznos tu­dományt nem becsüli semmire. Brassai Sámuel, Herman Ottó az ezredvégen. Ne bántsuk, hogy nem biokémikus, nem genetikus, hogy gyanakod­va tekint a laboratóriumi kísérletezőkre. Ilyen. S kell ilyeneknek lenniük. Kettős benső világ - más ízlés, más magatar­tás. Nincs olyan személyiségünk, akinél ennyire következetesen kettéválna a kulturális ízlés, az ér­tékmérő személyes hit és a napi cselekvés, maga­tartás. Kopátsy Sándor kultúrájában kuruc, 1848- as, Ady-hívő, 1945-ös és 1956-os radikális. Kö­vetkezetesen az. Ugyanakkor viselkedése min­denkoron 1867-es, 1968-as. Szélsőradikalizmus a hatalmon belül. De mindig, mindenkor megálla­podási, kiegyezési kényszerben hívő magatartásá­ban. Mindig elmegy a falig. Beveri a fejét. De ellen­tétben a „túlfeszített lényeglátókkal”, akik a falat kétségbeesésükkel, fejük további beverésével, be­­vezetésével igyekeznek ledönteni, Kopátsy Sán­dor azonnal egyezkedni, megállapodni, fal mel­letti helyet kialkudni hajlandó. Nem magáért. Nem személyes gyávaságból. Hanem mert ezt a magatartást véli egyedül helyesnek és gyümöl­csözőnek a társadalom szempontjából. Soha nem lép ki a hatalom belső kritikusa sze­repéből. A belső és a kritikus elválaszthatatlan egymástól. Nem a hatalmat, hanem a csinálást akarja, s úgy véli, hogy azt csak belül lehet. „Nem lehetünk belül, ha nem bírálunk, s nem érdemes bírálnunk, ha nem vagyunk belül” - ez a hitvallá­sa. Bírálata radikális, néha nem is reformeri, ha­nem forradalmi. De mindig olyan magatartással adja elő, éli át, hogy a hatalom a saját megkérdő­jelezését is nem forradalomként, hanem lehetsé­ges változásként foghatja fel. Paradoxon, hogy soha nem csukták le, soha­sem fosztották meg az állásától, legfeljebb pisz­kálták, zaklatták. Ennek nem az az oka, hogy ke­vésbé volt radikális a Rákosi- vagy a Kádár-rend­szerrel szemben, mint mások, akiket kitapostak az életből, hanem mert radikalizmusáról mindig tud­ta a hatalom, hogy magatartása 1867-es lesz: meg­egyező, kompromisszumra hajló. Részt vállalt va­lamennyi reformbizottságban, így írta az első Nagy Imre-kormány programját, benne volt az 1957-es kormánybizottság Péter György vezette albizottságában, az 1982-es Sárközy-bizottság­­ban, Németh Miklós tanácsadó testületében, de soha nem vett részt semmilyen reformmozgalom­ban. Nem ment el a Petőfi Körbe, eszünkbe se ju­tott, hogy aláírását kérjük az 1981-es „közgaz­dász-aláíráshoz”, nem kértük közreműködőnek az 1986-os Fordulat és reformhoz. Úgy volt reform­közgazdász, hogy sohasem csatlakozott más re­formközgazdászokhoz. Kaland a sötét korban. Kopátsy életének para­­doxonai közé tartozik, hogy csúcskorszaka a ma­gyar társadalom történelmének egyik legszomo­rúbb szakasza, az ötvenes évek. Kopátsy Sándor a negyvenes évek végétől 1956-ig van igazában elemében. Úgy érzi, hogy most kitalálható, meg­valósítható, keresztülvihető valami igazán karak­teres, igazán új. Vége a Horthy-korszak zárt, me­rev, holt, úri világának, s most eljött a „csak raj­tunk múlik” világa. Ez a rendszer az alulról jöttek, a cím- és rangnélküliek rendje. Kopátsy gyűlölte a neobarokk magyar világot. Otthon érezte magát a mozgó, földet osztó, gyárat és bankot államosító új világban. Sokan leírták lelkesedve, sokan leírták keserűen ennek a „te­­remtve-rombolásnak” az idejét. Kopátsy annak a mérnöknek a helyzetébe került, aki fiatal csikó­ként belefoghatott az ország legnagyobb építke­zésébe, annak a mezőgazdásznak a szerepébe, aki megakadályozhatja, hogy az ország narancster­melővé váljon. Kopátsy Sándor az ötvenes évek Tervhivatalá­ban egy olyan agytrösztbe került, ahol viszonylag szabad volt a gondolkodás, sőt, e gondolatok ki­mondása is. A nyugati közgazdaságtantól elvág­va, a keleti szovjet homokszemű agycsikorgások közepette. Kopátsy joggal érezhette úgy, hogy nyílt és józan ésszel, a gyakorlat megismerésével és a hivatalba való bevitelével csodát tesz. Nem félt, mert úgy érezte, hogy a saját rendszerében él. Máig fülemben cseng Liska Tibor reszelős hangja, amikor azt mondja: „Bementünk számta­lan igazoltatás után Kopátsyhoz az OT-ba, aki olyan dolgokat ordítozott ott, miközben egyik te­lefont vette a másik után, s ki-be jártak hozzá, hogy a fülünk kettéállt. Azt vártuk, hogy nemcsak őt, hanem minket is azonnal letartóztatnak, mert meghallgattuk, amit mondott. »Azok a marhák« - mondta megvetően a pártközpontról és a többi tervhivatalosról. Valósággal kiszédültünk tőle, s azon csodálkoztunk, hogy ha ennyire okos embe­rek ülnek itt, akkor miért nem megy ez a rend­szer.” Igen, Kopátsy beleillett ezzel a „csináld ma­gad”, ezermester reformerséggel Vas Zoltán ugyancsak nagy hangú, kicsit kalandor, „minden napra egy ötlet”, krumplit osztó, vállalati vezető­ket seggbe rúgó, szakembereket a kitelepítésből kimentő világába. Nehéz elképzelni, s talán pro­fán is kimondani, de az ötvenes évek sötét világá­ban Kopátsy játékos volt. Úgy élvezte, ahogy ta­lán Raoul Wallenberg 1944-ben a nácikkal folyta­tott „játékot”. Kopátsy élvezte a veszélyt, a sza­­badszájúság, a szabad viselkedés, a mások nyílt kiröhögésének veszélyét. Élvezte, hogy vezetői ráutaltak az ötleteire, hogy van valamiféle „men­levele”, amely igazi botrány esetén semmit se ér, de éppen ez benne az izgató. Soha olyan jól nem ment a „hülyék felizgatá­sa”, az „ostobák provokálása”, mint az ötvenes években. Kopátsy szereti a sikert, hiú is a sikere­ire. De sikernek nem a dicséreteket tartja, hanem a buták fogcsikorgatását, felháborítását, hogy mekkora vihart kavart a felszólalásával, írásával. Kevésbé érdekli, hogy mit gondolnak róla, mire tartják az okosok, jobban az, hogy párttitkárokat, főnököket, a társadalom és a hivatal fölött ter­peszkedő ostobákat meg tudja-e sérteni, gondot tud-e nekik okozni, fel tudja-e háborítani őket. Hülyét csinálni a hülyéből - kaland. Akkor, és csak akkor dőlt hátra elégedetten székében egy-egy párttaggyűlési szellemes és ki­hívó felszólalása után, ha magán érezte a párttit­kár vasvilla­ tekintetét, ha zúgás támadt a terem­ben, s egymás után szólaltak föl a „megbízható elvtársak”, és ítélték el revizionista, reformer, „néptől és párttól idegen” gondolataiért. Ezer öt­lettel, ezer sziporkával vág vissza, hogy darabok­ra szedje azt az egyetlen, gyámoltalan gondolatkí­sérletet, amivel ellenfelei előállnak. Valljuk be, ezer szerencse, hogy nem kapott fő­nöki hatalmat. Ki tudja, hogy ez a magabiztos, el­lentmondást nem tűrő ember mit tett volna a vele egyet nem értőkkel. Szerencséje, hogy sohase lett ő a „pártvonal”. Mindig nagyvonalúbb volt annál, semmint beosztotti intrikákba belement volna. Nem érdekelte. S mivel egész életében hiányzott belőle a magába nézés, a visszarendülés a tükörbe nézéskor, ezért csak e nagyvonalúság, ha tetszik, közömbösség óvta meg attól, hogy másokkal rosszat tegyen. A magad csinálta szocializmusból a magunk csinálta kis világ. A Rákosi-korban megadatott neki, hogy úgy érezze, ő is csinálja, csinálhatja a „szedd magad szocializmust”, vagyis reformer­ként, tervhivatali hivatalnokként befolyást gyako­rol a rendszerre. Később ez az érzése már soha­sem volt meg, noha eszméi talán jobban befolyá­solták a gazdaság és a politika alakulását a Kádár­korban, illetve 1989 után, mint az ötvenes évek­ben. Csakhogy Kopátsynak a kézzelfogható „ott­lét”, a döntési helyzet számít, s nem a távolabbi, közvetett hatás. Megint egy paradoxon: Kopátsy olyan szellem, amely minden nap szül gondolatokat, jót és rosszat vegyesen. Azelőtt a hatalom szorítása, is­„Akkor lettem kíváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villózik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamban, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany, száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság.” Szabó Lőrinc: Tücsökzene (128) Teknős Miklós felvétele 19 KRITIKA

Next