Kritika 26. (1997)
1997 / 2. szám - Lengyel László: Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság - A Kopátsy-paradoxon
A Kopátsy-paradoxon makacs hitet harapdálja. A világ itt van előttünk kiterítve, csak egyesek tudják és értik, mások pedig ostobaságból, lustaságból, érdekből nem hajlandók e világ megismeréséért harcba indulni. Fiatal kora óta, kihívóan, sokszor harsogva, néha vizsgáztatva kérdi, állítja: „még ezt se tudod?”, „ideje megtanulni!”, „illene már belegondolnod!”. Kopátsy a közgazdaságtant, avagy a gazdaságbölcseletet egyrészt megismerő, egzakt természettudományként, másrészt gyakorlati tevékenységként fogja fel. Botanikus, aki élvezettel fedez fel, csoportosít, ültet ide, vesz ki onnan, ilyen vagy olyan növényt, de kertész is, aki nemesít, kertet tervez, környezetet épít. A nem hasznos tudományt nem becsüli semmire. Brassai Sámuel, Herman Ottó az ezredvégen. Ne bántsuk, hogy nem biokémikus, nem genetikus, hogy gyanakodva tekint a laboratóriumi kísérletezőkre. Ilyen. S kell ilyeneknek lenniük. Kettős benső világ - más ízlés, más magatartás. Nincs olyan személyiségünk, akinél ennyire következetesen kettéválna a kulturális ízlés, az értékmérő személyes hit és a napi cselekvés, magatartás. Kopátsy Sándor kultúrájában kuruc, 1848- as, Ady-hívő, 1945-ös és 1956-os radikális. Következetesen az. Ugyanakkor viselkedése mindenkoron 1867-es, 1968-as. Szélsőradikalizmus a hatalmon belül. De mindig, mindenkor megállapodási, kiegyezési kényszerben hívő magatartásában. Mindig elmegy a falig. Beveri a fejét. De ellentétben a „túlfeszített lényeglátókkal”, akik a falat kétségbeesésükkel, fejük további beverésével, bevezetésével igyekeznek ledönteni, Kopátsy Sándor azonnal egyezkedni, megállapodni, fal melletti helyet kialkudni hajlandó. Nem magáért. Nem személyes gyávaságból. Hanem mert ezt a magatartást véli egyedül helyesnek és gyümölcsözőnek a társadalom szempontjából. Soha nem lép ki a hatalom belső kritikusa szerepéből. A belső és a kritikus elválaszthatatlan egymástól. Nem a hatalmat, hanem a csinálást akarja, s úgy véli, hogy azt csak belül lehet. „Nem lehetünk belül, ha nem bírálunk, s nem érdemes bírálnunk, ha nem vagyunk belül” - ez a hitvallása. Bírálata radikális, néha nem is reformeri, hanem forradalmi. De mindig olyan magatartással adja elő, éli át, hogy a hatalom a saját megkérdőjelezését is nem forradalomként, hanem lehetséges változásként foghatja fel. Paradoxon, hogy soha nem csukták le, sohasem fosztották meg az állásától, legfeljebb piszkálták, zaklatták. Ennek nem az az oka, hogy kevésbé volt radikális a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerrel szemben, mint mások, akiket kitapostak az életből, hanem mert radikalizmusáról mindig tudta a hatalom, hogy magatartása 1867-es lesz: megegyező, kompromisszumra hajló. Részt vállalt valamennyi reformbizottságban, így írta az első Nagy Imre-kormány programját, benne volt az 1957-es kormánybizottság Péter György vezette albizottságában, az 1982-es Sárközy-bizottságban, Németh Miklós tanácsadó testületében, de soha nem vett részt semmilyen reformmozgalomban. Nem ment el a Petőfi Körbe, eszünkbe se jutott, hogy aláírását kérjük az 1981-es „közgazdász-aláíráshoz”, nem kértük közreműködőnek az 1986-os Fordulat és reformhoz. Úgy volt reformközgazdász, hogy sohasem csatlakozott más reformközgazdászokhoz. Kaland a sötét korban. Kopátsy életének paradoxonai közé tartozik, hogy csúcskorszaka a magyar társadalom történelmének egyik legszomorúbb szakasza, az ötvenes évek. Kopátsy Sándor a negyvenes évek végétől 1956-ig van igazában elemében. Úgy érzi, hogy most kitalálható, megvalósítható, keresztülvihető valami igazán karakteres, igazán új. Vége a Horthy-korszak zárt, merev, holt, úri világának, s most eljött a „csak rajtunk múlik” világa. Ez a rendszer az alulról jöttek, a cím- és rangnélküliek rendje. Kopátsy gyűlölte a neobarokk magyar világot. Otthon érezte magát a mozgó, földet osztó, gyárat és bankot államosító új világban. Sokan leírták lelkesedve, sokan leírták keserűen ennek a „teremtve-rombolásnak” az idejét. Kopátsy annak a mérnöknek a helyzetébe került, aki fiatal csikóként belefoghatott az ország legnagyobb építkezésébe, annak a mezőgazdásznak a szerepébe, aki megakadályozhatja, hogy az ország narancstermelővé váljon. Kopátsy Sándor az ötvenes évek Tervhivatalában egy olyan agytrösztbe került, ahol viszonylag szabad volt a gondolkodás, sőt, e gondolatok kimondása is. A nyugati közgazdaságtantól elvágva, a keleti szovjet homokszemű agycsikorgások közepette. Kopátsy joggal érezhette úgy, hogy nyílt és józan ésszel, a gyakorlat megismerésével és a hivatalba való bevitelével csodát tesz. Nem félt, mert úgy érezte, hogy a saját rendszerében él. Máig fülemben cseng Liska Tibor reszelős hangja, amikor azt mondja: „Bementünk számtalan igazoltatás után Kopátsyhoz az OT-ba, aki olyan dolgokat ordítozott ott, miközben egyik telefont vette a másik után, s ki-be jártak hozzá, hogy a fülünk kettéállt. Azt vártuk, hogy nemcsak őt, hanem minket is azonnal letartóztatnak, mert meghallgattuk, amit mondott. »Azok a marhák« - mondta megvetően a pártközpontról és a többi tervhivatalosról. Valósággal kiszédültünk tőle, s azon csodálkoztunk, hogy ha ennyire okos emberek ülnek itt, akkor miért nem megy ez a rendszer.” Igen, Kopátsy beleillett ezzel a „csináld magad”, ezermester reformerséggel Vas Zoltán ugyancsak nagy hangú, kicsit kalandor, „minden napra egy ötlet”, krumplit osztó, vállalati vezetőket seggbe rúgó, szakembereket a kitelepítésből kimentő világába. Nehéz elképzelni, s talán profán is kimondani, de az ötvenes évek sötét világában Kopátsy játékos volt. Úgy élvezte, ahogy talán Raoul Wallenberg 1944-ben a nácikkal folytatott „játékot”. Kopátsy élvezte a veszélyt, a szabadszájúság, a szabad viselkedés, a mások nyílt kiröhögésének veszélyét. Élvezte, hogy vezetői ráutaltak az ötleteire, hogy van valamiféle „menlevele”, amely igazi botrány esetén semmit se ér, de éppen ez benne az izgató. Soha olyan jól nem ment a „hülyék felizgatása”, az „ostobák provokálása”, mint az ötvenes években. Kopátsy szereti a sikert, hiú is a sikereire. De sikernek nem a dicséreteket tartja, hanem a buták fogcsikorgatását, felháborítását, hogy mekkora vihart kavart a felszólalásával, írásával. Kevésbé érdekli, hogy mit gondolnak róla, mire tartják az okosok, jobban az, hogy párttitkárokat, főnököket, a társadalom és a hivatal fölött terpeszkedő ostobákat meg tudja-e sérteni, gondot tud-e nekik okozni, fel tudja-e háborítani őket. Hülyét csinálni a hülyéből - kaland. Akkor, és csak akkor dőlt hátra elégedetten székében egy-egy párttaggyűlési szellemes és kihívó felszólalása után, ha magán érezte a párttitkár vasvilla tekintetét, ha zúgás támadt a teremben, s egymás után szólaltak föl a „megbízható elvtársak”, és ítélték el revizionista, reformer, „néptől és párttól idegen” gondolataiért. Ezer ötlettel, ezer sziporkával vág vissza, hogy darabokra szedje azt az egyetlen, gyámoltalan gondolatkísérletet, amivel ellenfelei előállnak. Valljuk be, ezer szerencse, hogy nem kapott főnöki hatalmat. Ki tudja, hogy ez a magabiztos, ellentmondást nem tűrő ember mit tett volna a vele egyet nem értőkkel. Szerencséje, hogy sohase lett ő a „pártvonal”. Mindig nagyvonalúbb volt annál, semmint beosztotti intrikákba belement volna. Nem érdekelte. S mivel egész életében hiányzott belőle a magába nézés, a visszarendülés a tükörbe nézéskor, ezért csak e nagyvonalúság, ha tetszik, közömbösség óvta meg attól, hogy másokkal rosszat tegyen. A magad csinálta szocializmusból a magunk csinálta kis világ. A Rákosi-korban megadatott neki, hogy úgy érezze, ő is csinálja, csinálhatja a „szedd magad szocializmust”, vagyis reformerként, tervhivatali hivatalnokként befolyást gyakorol a rendszerre. Később ez az érzése már sohasem volt meg, noha eszméi talán jobban befolyásolták a gazdaság és a politika alakulását a Kádárkorban, illetve 1989 után, mint az ötvenes években. Csakhogy Kopátsynak a kézzelfogható „ottlét”, a döntési helyzet számít, s nem a távolabbi, közvetett hatás. Megint egy paradoxon: Kopátsy olyan szellem, amely minden nap szül gondolatokat, jót és rosszat vegyesen. Azelőtt a hatalom szorítása, is„Akkor lettem kíváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villózik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamban, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany, száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság.” Szabó Lőrinc: Tücsökzene (128) Teknős Miklós felvétele 19 KRITIKA