Kritika 27. (1998)
1998 / 6. szám - Lengyel László: A három csomag
KRITIKA sült a valósággal, amikor a 25 pont leírása és elfogadtatása után, átment a CIB-be Surányi Györgyhöz, aki elétárta, hogy miről van szó. Bokros képzettségét és tapasztaltságát mutatja, hogy azonnal fölfogta a bajt, s rögtön készen állt a cselekvésre. A Pénzügyminisztériumban január első hetétől tudták, hogy szükség lesz rendkívüli lépésekre és egy 1995-ös pótköltségvetésre. A lemondott pénzügyminiszter a február 20-i kormányülésre benyújtott egy azonnali megszorító csomagtervet. Ebben már a fizetési mérleg hiányát 1,2-1,5 Mrd USD-al 2,5 Mrd dollárra kívánják csökkenteni, s 200 Mrd Ft-ra a költségvetés hiányát. Már ekkor megállapodás születik a leértékelésről és a PM javallja az általános vámpótlék bevezetését. A leértékelésnek és a vámpótléknak a stabilizációs csomagtervben található kombinációja a „közgazdászok” második tanácskozásán dőlt el, ahol a nagyobb leértékelést és a vámpótlék elhagyását javasló szakértők kisebbségben maradtak. A jegybanktanács március 9-i ülésén a leértékelés komoly vitát váltott ki, de végül felhatalmazták Surányi Györgyöt, hogy tegyen belátása szerint. Az „ikrek” ezután leültek Horn Gyulával, és meggyőzték a stabilizációs csomag szükségességéről, valamint a bevezetés módozatáról. Horn nemcsak a csomagtervvel azonosult, de minden további nélkül elfogadta, hogy a programot rendkívüli kormányülésre kell rögzíteni, anélkül, hogy a miniszterekkel és a minisztériumokkal, a szakszervezetekkel és a munkaadókkal egyeztetnék. A stabilizációs program nem került se az MSZP elnöksége, se az SZDSZ ügyvivői elé. Az MSZP elnökségének tagjai morgolódtak, az SZDSZ ügyvivői viszont úgy tekintették, hogy mindez a kormány ügye, s örüljünk, hogy végre valaki jó irányban cselekszik. A kormány tagjai többségükben fölindultak a „puccsista” módszeren, de a meghatározó miniszterek egyértelműen a csomagterv mellett álltak ki. Nagy Sándor, a parlamenti lépcsőfordulóban a miniszterelnök irodája előtt, keserűen kérdőre vonta Horn Gyulát: „Furcsának tartom, hogy az elfogadott programok és törvények ellenére, anélkül, hogy bárkit megkérdeznél, egyszerűen elfogadsz egy másik programot”. Hozzátette, hogy nem hitte volna, hogy „a miniszterelnöki hatalom már megint egyszemélyes hatalom, ahol a pénzügyminiszterség bizalmi elven működik”. Nagy Sándor javasolta az indignált Horn Gyulának, hogy a miniszterelnök a kormányülés napjára hívja össze a szakszervezetek vezetőit és ő közölje velük, hogy miről döntött a kormány, ne az újságokból tudják meg. Horn hallatlanná tette a kérést. A program benyújtásakor Bokrosnak sikerült valamennyi alapelvét megsértenie. A kormány egysége megbomlott, nem volt csapatmunka, hiányzott a nyilvánosság, s gyanúba került a tiszta kéz. A megszorító intézkedések bevezetésének módját ellenezve azonnal lemondott a szocialista népjóléti és titkosszolgálatokat felügyelő miniszter. A csomagot nem szakértő csapat dolgozta ki, hanem az apparátus anyagaiból állította össze Bokros és Surányi. A nyilvánosságot teljesen kizárták, sőt szinte mindent megtettek a rossz tömegkommunikációs fogadtatásért. Azzal, hogy a leértékelést az egy hónapos tőzsdei határidős ügyletek lejárta előtti napra rögzítették, gyanúra adtak okot a spekulációs ügyleteket illetően. Mégis e nélkül a belépő nélkül nem tudtunk volna még tárgyalásokba se kezdeni. A megszorító Bokros-csomagterv azzal a villámháborús eszközrendszerrel élt, amit Békési 1994 nyarán nem tudott véghezvinni. Előbb hirdetett meg intézkedéseket, hogy ezzel kényszerítse ki a tervezeteket. Sokkolta a szereplőket. Döntéseket kényszerített ki. Tovább lökött egy új magyar modell irányába. A stabilizációs csomag nem ortodox monetáris csomag. Ellenkezőleg. Éppen lényegéhez tartozik, hogy heterodox, amely egyszerre tartalmaz monetáris, fiskális jövedelemszabályozó, sőt institucionális elemeket. Egy ortodox, IMF-komform anyag kizárólag költségvetési kiigazító elemeket tartalmazna - a Valutaalap ezt is követelte. Csakhogy ortodox monetáris programmal képtelenség lett volna reagálni a válságra, képtelenség lett volna jelentős megtakarítást elérni. A csomag igyekezett teljesíteni a Williams által leírt úgynevezett „Washington-konszenzus” pontjait: „1. Államháztartási (fiskális) fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és a jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Ebből általában az következik, hogy a költségvetésnek a bruttó hazai termék (GDP) néhány (egynél több) százalékát elérő elsődleges (kamatfizetések nélküli) többletet kell mutatnia. Eközben az úgynevezett operacionális deficitnek (vagyis számításon kívül hagyva a kamatoknak az inflációt fedező részét) nem szabad meghaladnia a GDP két százalékát. 2. A közkiadások szempontjai (prioritásai). Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényeseknek látszó területekről, amelyek rendszerint több erőforráshoz jutnak, mint amennyi gazdasági hasznot hajtanak — lásd az államigazgatást, honvédelmet, válogatás nélkül nyújtott támogatásokat, úgynevezett fehér elefántokat -, az eddig elhanyagolt területek közül azokra, amelyeknek gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz - mint amilyen az egészségügyi alapellátás, alapfokú oktatás, infrastruktúra. 3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az úgynevezett adózási alapot (vagyis az adóztatható tevékenységek, csoportok, szervezetek körét), és le kell szállítani a legmagasabb adókulcsokat. A reformnak az a célja, hogy jobban érzékeltesse az ösztönzőket, és nagyobb legyen a horizontális egyenlőség (a teherviselésben) anélkül, hogy kisebb lenne a már addig elért progresszivitás. Latin-Amerikában az adózási bázis kiszélesítéséhez fontos javítani az adónyilvántartást (adózás alá vonva a külföldön tartott betétek és értékpapírok — vagyis a kimenekített tőkehozadékát). 4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek a végső célja az volna, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy tartós bizalomhiány közepette a kamatlábak oly magasra szökhetnek, hogy az már veszélyeztetheti a termelő vállalatok és a kormány fizetőképességét. Ezért közbeeső megoldásként be lehet érni azzal, ha megszűnnek a kedvezményes kamatlábak, és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni. 5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát (legalább a külkereskedelemben), mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export gyors növekedését. Az árfolyamot úgy kell karbantartani, hogy az exportőrök biztosak lehessenek abban, hogy versenyképességük megmarad a jövőben is. 6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását igen hamar fel kell váltani vámokkal, majd progresszív módon csökkenteni kell a vámtarifákat mindaddig, amíg egységesen el nem érik a tíz százalékot (legföljebb a húsz százalékot). Van némi véleménykülönbség a tekintetben, hogy milyen gyorsan kell leszállítani a vámtarifákat (a javaslatokban háromtól tíz évig terjedő határidők szerepelnek), és abban is, hogy nem kellene-e lassítani a liberalizálást, ha a makrogazdasági körülmények kedvezőtlenek (recesszió és fizetésimérleg-hiány esetén). 7. Külföldi működőtőke-beruházás. El kell hárítani az akadályokat külföldi cégek belépése elől (a hazai piacra); azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és a hazai cégeket. 8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell. 9. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését (a piacra), vagy szűkítik a versenyt; biztosítaniuk kell, hogy csak olyan szabályok maradjanak meg, amelyeket a biztonság, a környezetvédelem vagy a pénzintézetek prudenciális felügyeletének szempontjai igazolhatnak. 10. Tulajdonjog. A jogrendszernek olyannak kell lennie, hogy a tulajdon biztonságát kirívóan nagy költségek nélkül érvényesíteni lehessen, és ugyanezt elérhetővé kell tenni az informális szektor számára is.” Maga Bokros így magyarázza a helyzetet és csomagját: „1995. első negyedéve mind a belső, mind a külső pénzügyi egyensúly fokozódó romlásának időszaka volt. Ha nem következnek be szinte sokkszerű takarékossági intézkedések, a folyó fizetési mérleg és az államháztartás hiánya akár a GDP 10- 12 százalékát is könnyen meghaladhatta volna. A nemzetközi pénzpiacok érzékelhetően növelték a magyar kölcsönök kockázati osztályzatát, ezzel is tetézve az adósságrefinanszírozás költségét. Ne feledjük, hogy mindez éppen a mexikói válság után történt, s nemzetközi pénzügyi körökben nem kevés találgatás folyt arról, hogy ki lesz a következő áldozat. A stabilizációs csomagot úgy alakítottuk ki, hogy gyorsan javítsa a pénzügyi egyensúlyt, de elkerülje azt, hogy a gazdaságot ismét mély receszszióba taszítsa. A nyilvánvaló szándék az volt, hogy végre megszakadjon az elmúlt húsz-egynéhány évi bűvös kör, amikor vagy szerény gazdasági növekedés párosult gyorsan romló pénzügyi helyzettel, vagy némileg restriktív gazdaságpolitika, amely elsősorban a külső pénzügyi egyensúly helyreállítására irányult, vezetett szinte azonnal a termelés stagnálásához, sőt visszaeséséhez. E váltakozó »húzd meg - ereszd meg« politika következtében 1974 óta nem fordult elő, hogy egyidejűleg élvezhettük volna a gazdasági növekedést és a pénzügyi egyensúlyt. Magyarán: az elmúlt húsz év a »stagfláció« periódusaként jellemezhető, és úgy tűnt, hogy ezt a forgatókönyvet a politikai rendszerváltás sem módosítja.” 4