Kritika 27. (1998)

1998 / 6. szám - Lengyel László: A három csomag

KRITIKA sült a valósággal, amikor a 25 pont leírása és elfo­gadtatása után, átment a CIB-be Surányi György­höz, aki elétárta, hogy miről van szó. Bokros kép­zettségét és tapasztaltságát mutatja, hogy azonnal fölfogta a bajt, s rögtön készen állt a cselekvésre. A Pénzügyminisztériumban január első hetétől tudták, hogy szükség lesz rendkívüli lépésekre és egy 1995-ös pótköltségvetésre. A lemondott pénzügy­­miniszter a február 20-i kormányülésre benyújtott egy azonnali megszorító csomagtervet. Ebben már a fizetési mérleg hiányát 1,2-1,5 Mrd USD-al 2,5 Mrd dollárra kívánják csökkenteni, s 200 Mrd Ft-ra a költségvetés hiányát.­ Már ekkor megállapodás születik a leértékelés­ről és a PM javallja az általános vámpótlék beveze­tését. A leértékelésnek és a vámpótléknak a stabili­zációs csomagtervben található kombinációja a „közgazdászok” második tanácskozásán dőlt el, ahol a nagyobb leértékelést és a vámpótlék elha­gyását javasló szakértők kisebbségben maradtak. A jegybanktanács március 9-i ülésén a leértékelés ko­moly vitát váltott ki, de végül felhatalmazták Surányi Györgyöt, hogy tegyen belátása szerint. Az „ikrek” ezután leültek Horn Gyulával, és meggyőzték a stabilizációs csomag szükségességé­ről, valamint a bevezetés módozatáról. Horn nem­csak a csomagtervvel azonosult, de minden további nélkül elfogadta, hogy a programot rendkívüli kor­mányülésre kell rögzíteni, anélkül, hogy a miniszte­rekkel és a minisztériumokkal, a szakszervezetek­kel és a munkaadókkal egyeztetnék. A stabilizációs program nem került se az MSZP elnöksége, se az SZDSZ ügyvivői elé. Az MSZP elnökségének tagjai morgolódtak, az SZDSZ ügyvivői viszont úgy tekintették, hogy mindez a kormány ügye, s örüljünk, hogy végre va­laki jó irányban cselekszik. A kormány tagjai több­ségükben fölindultak a „puccsista” módszeren, de a meghatározó miniszterek egyértelműen a csomag­terv mellett álltak ki. Nagy Sándor, a parla­menti lépcsőfordulóban a miniszterelnök irodája előtt, keserűen kérdőre vonta Horn Gyulát: „Fur­csának tartom, hogy az elfogadott programok és törvények ellenére, anél­kül, hogy bárkit megkér­deznél, egyszerűen elfo­gadsz egy másik progra­mot”. Hozzátette, hogy nem hitte volna, hogy „a miniszterelnöki hatalom már megint egyszemé­lyes hatalom, ahol a pénzügyminiszterség bi­zalmi elven működik”. Nagy Sándor javasolta az indignált Horn Gyulának, hogy a miniszterelnök a kormányülés napjára hív­ja össze a szakszerveze­tek vezetőit és ő közölje velük, hogy miről döntött a kormány, ne az újságokból tudják meg. Horn hal­latlanná tette a kérést. A program benyújtásakor Bokrosnak sikerült valamennyi alapelvét megsértenie. A kormány egy­sége megbomlott, nem volt csapatmunka, hiányzott a nyilvánosság, s gyanúba került a tiszta kéz. A megszorító intézkedések bevezetésének módját el­lenezve azonnal lemondott a szocialista népjóléti és titkosszolgálatokat felügyelő miniszter. A csoma­got nem szakértő csapat dolgozta ki, hanem az ap­parátus anyagaiból állította össze Bokros és Surányi. A nyilvánosságot teljesen kizárták, sőt szinte mindent megtettek a rossz tömegkommuni­kációs fogadtatásért. Azzal, hogy a leértékelést az egy hónapos tőzsdei határidős ügyletek lejárta előt­ti napra rögzítették, gyanúra adtak okot a spekuláci­ós ügyleteket illetően. Mégis e nélkül a belépő nélkül nem tudtunk vol­na még tárgyalásokba se kezdeni. A megszorító Bokros-csomagterv azzal a villámháborús eszköz­­rendszerrel élt, amit Békési 1994 nyarán nem tudott véghezvinni. Előbb hirdetett meg intézkedéseket, hogy ezzel kényszerítse ki a tervezeteket. Sokkolta a szereplőket. Döntéseket kényszerített ki. Tovább lökött egy új magyar modell irányába. A stabilizációs csomag nem ortodox monetáris csomag. Ellenkezőleg. Éppen lényegéhez tartozik, hogy heterodox, amely egyszerre tartalmaz monetá­ris, fiskális­ jövedelemszabályozó, sőt institu­­cionális elemeket. Egy ortodox, IMF-komform anyag kizárólag költségvetési kiigazító elemeket tartalmazna - a Valutaalap ezt is követelte. Csak­hogy ortodox monetáris programmal képtelenség lett volna reagálni a válságra, képtelenség lett volna jelentős megtakarítást elérni. A csomag igyekezett teljesíteni a Williams által leírt úgynevezett „Washington-konszenzus” pont­jait: „1. Államháztartási (fiskális) fegyelem. A kor­mány, az önkormányzatok, az állami szektor és a jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgyneve­zett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Ebből általában az következik, hogy a költségvetés­nek a bruttó hazai termék (GDP) néhány (egynél több) százalékát elérő elsődleges (kamatfizetések nélküli) többletet kell mutatnia. Eközben az úgyne­vezett operacionális deficitnek (vagyis számításon kívül hagyva a kamatoknak az inflációt fedező ré­szét) nem szabad meghaladnia a GDP két százalé­kát. 2. A közkiadások szempont­jai (prioritásai). Ennek a re­formja abban áll, hogy a közki­adásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kénye­seknek látszó területekről, ame­lyek rendszerint több erőforrás­hoz jutnak, mint amennyi gaz­dasági hasznot hajtanak — lásd az államigazgatást, honvédel­met, válogatás nélkül nyújtott támogatásokat, úgynevezett fe­hér elefántokat -, az eddig elha­nyagolt területek közül azokra, amelyeknek gazdasági hozadé­­ka nagy, és amelyek hozzájárul­hatnak egy jobb jövedelemel­osztáshoz - mint amilyen az egészségügyi alapellátás, alap­fokú oktatás, infrastruktúra. 3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az úgynevezett adózási alapot (vagyis az adóztatható tevé­kenységek, csoportok, szervezetek körét), és le kell szállítani a legmagasabb adókulcsokat. A reform­nak az a célja, hogy jobban érzékeltesse az ösztön­zőket, és nagyobb legyen a horizontális egyenlőség (a teherviselésben) anélkül, hogy kisebb lenne a már addig elért progresszivitás. Latin-Amerikában az adózási bázis kiszélesítéséhez fontos javítani az adónyilvántartást (adózás alá vonva a külföldön tar­tott betétek és értékpapírok — vagyis a kimenekített tőke­­­hozadékát). 4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek a végső cél­ja az volna, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy tartós bi­zalomhiány közepette a kamatlábak oly magasra szökhetnek, hogy az már veszélyeztetheti a termelő vállalatok és a kormány fizetőképességét. Ezért köz­beeső megoldásként be lehet érni azzal, ha megszűn­nek a kedvezményes kamatlábak, és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni. 5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egysé­gesíteni kell a hazai valuta árfolyamát (legalább a külkereskedelemben), mégpedig a versenyképes­ségnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export gyors növeke­dését. Az árfolyamot úgy kell karbantartani, hogy az exportőrök biztosak lehessenek abban, hogy ver­senyképességük megmarad a jövőben is. 6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereske­delem mennyiségi korlátozását igen hamar fel kell váltani vámokkal, majd progresszív módon csök­kenteni kell a vámtarifákat mindaddig, amíg egysé­gesen el nem érik a tíz százalékot (legföljebb a húsz százalékot). Van némi véleménykülönbség a tekin­tetben, hogy milyen gyorsan kell leszállítani a vám­tarifákat (a javaslatokban háromtól tíz évig terjedő határidők szerepelnek), és abban is, hogy nem kel­­lene-e lassítani a liberalizálást, ha a makrogazdasá­gi körülmények kedvezőtlenek (recesszió és fizeté­­simérleg-hiány esetén). 7. Külföldi működőtőke-beruházás. El kell hárí­tani az akadályokat külföldi cégek belépése elől (a hazai piacra); azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és a hazai cégeket. 8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privati­zálni kell. 9. Dereguláció. A kormányoknak el kell töröl­niük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését (a piacra), vagy szűkítik a ver­senyt; biztosítaniuk kell, hogy csak olyan szabályok maradjanak meg, amelyeket a biztonság, a környe­zetvédelem vagy a pénzintézetek prudenciális fel­ügyeletének szempontjai igazolhatnak. 10. Tulajdonjog. A jogrendszernek olyannak kell lennie, hogy a tulajdon biztonságát kirívóan nagy költségek nélkül érvényesíteni lehessen, és ugyan­ezt elérhetővé kell tenni az informális szektor szá­mára is.”­ Maga Bokros így magyarázza a helyzetet és cso­magját: „1995. első negyedéve mind a belső, mind a külső pénzügyi egyensúly fokozódó romlásának időszaka volt. Ha nem következnek be szinte sokk­szerű takarékossági intézkedések, a folyó fizetési mérleg és az államháztartás hiánya akár a GDP 10- 12 százalékát is könnyen meghaladhatta volna. A nemzetközi pénzpiacok érzékelhetően növelték a magyar kölcsönök kockázati osztályzatát, ezzel is tetézve az adósságrefinanszírozás költségét. Ne fe­ledjük, hogy mindez éppen a mexikói válság után történt, s nemzetközi pénzügyi körökben nem ke­vés találgatás folyt arról, hogy ki lesz a következő áldozat. A stabilizációs csomagot úgy alakítottuk ki, hogy gyorsan javítsa a pénzügyi egyensúlyt, de el­kerülje azt, hogy a gazdaságot ismét mély recesz­­szióba taszítsa. A nyilvánvaló szándék az volt, hogy végre megszakadjon az elmúlt húsz-egynéhány évi bűvös kör, amikor vagy szerény gazdasági növeke­dés párosult gyorsan romló pénzügyi helyzettel, vagy némileg restriktív gazdaságpolitika, amely el­sősorban a külső pénzügyi egyensúly helyreállítá­sára irányult, vezetett szinte azonnal a termelés stagnálásához, sőt visszaeséséhez. E váltakozó »húzd meg - ereszd meg« politika következtében 1974 óta nem fordult elő, hogy egyidejűleg élvez­hettük volna a gazdasági növekedést és a pénzügyi egyensúlyt. Magyarán: az elmúlt húsz év a »stagflá­­ció« periódusaként jellemezhető, és úgy tűnt, hogy ezt a forgatókönyvet a politikai rendszerváltás sem módosítja.” 4

Next