Kritika 27. (1998)

1998 / 11. szám - TÁRSADALOMTUDOMÁNY - Voszka Éva: Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga

gazdasági rendszerváltást a szerző el tudta volna képzelni másként is. Fiktion lett belőle, mert nem az lett belőle, ami jobbik énünkből következhetne. És fiktion azért is, mert ilyen lett, s ebben nemcsak „arcok és jellemek váltak köddé”, hanem az illúzi­óink egy része is. Egyébként a könyv tényleg regény: a rendszer­­váltást követő két kormány regénye, epikus for­mában elbeszélve (sztorikkal azért fűszerezve), pontos, kronologikus sorrendben. Szereplői létez­nek, történetei megtörténtek (sajnos), következ­ményei ugyancsak. (Ez a következő Lengyel­könyvben vélhetően is olvasható lesz.) Mindettől persze még sorolhatnám monografikus-memoár­­szerű műfajúvá. De annál még érdekesebb, szá­momra egyébként az egyik nagy relevációja a könyvnek, hogy folyton ráismerek arra, amit ír. Biztos sokakat elfogott már az az érzés, amikor külföldi koprodukcióban forgatott filmet néz, s hirtelen azt látja a távoli országban játszódó mesé­ben, hogy a Fálk Miksa utcában jár, vagy a Klau­zál teret mutatják­­ fölülről. Lengyel könyvével is így vagyok: amit ő leír, azt - többé-kevésbé - én is tudtam, vagy nagyjából így tudtam. Ismerős és beavatott vagyok, miközben meghagyja nekem az olvasó­ kívülálló érzését. Csak akkor kell azono­sulnom, ha ezt egyébként is megtenném, s elutasí­tásomat nem az „ők másként gondolják” rigi­­ditása, hanem politikai-morális-ideológiai ízlésbe­li különbségek teszik értelmezhető korszakhatárok közé. Erénye a könyvnek, hogy az antalli korszakot (ezt Útfélen című művében már olvashattuk) ki­egészítette, újraírta, árnyaltabbá tette. Ez több mint ismeretterjesztés, ez értékelés-értelmezés. Hasonlóképpen a mű javára szól, hogy a Horn­­kormányt 1994 nyara és 1996 vége közötti idő­szakban igen aprólékosan, dokumentarista stílus­ban, kritikusan, s részben megértően (vagy inkább résztvevően) mutatja be. Nagyon jó elemzés a „vacillálás” időszaka, az „ikrek” harca (Bok­­ros-Surányi), de nem elég motivált az SZDSZ szerepe. Hasonlóképpen elnagyolt a Bokros utáni korszak, Medgyessy alkudozásai-megalkuvásai, s nem elég részletezett és dokumentált a koalíció stílusváltozása, a korrupció, a klientúra, az elbiza­kodottság kora. Világirodalmi folyóirat Az 1998. szeptember-októberi szám tartalmából: DELMORE SCHWARTZ ...és az álomban a felelősség... ARIEL DORFMAN Keserű pirula JACK KEROUAC Újra az úton GÖRGEY GÁBOR Újrafordítani jó GERHART HAUPTMANN Naplemente előtt HELLER ÁGNES Megnyílt égtájak WOLFGANG ENMERICH Találkozás és tévutak: Paul Celan - Ingeborg Bachmann Harmadszor egy kritikai és egy reménykedő megjegyzés. Ezt a könyvet abba kellett volna hagyni 1997 végével, azzal, amit Lengyel addig többször is ki­fejt. Már fúj a konszolidáció szele, a világpiac nemcsak bekopogott a magyar gazdaság ajtaján, hanem egyszerűen belökte azt, s azt mondta: ein­­stand van. (Európai persze, ezért konszolidáltabb, mint lehetne, és hidegebb-ridegebb, mint remél­tük.) Kár volt megírni a három „felzárkózó” or­szág 1998-99-es esélyeit, mert ez már egy másik könyvbe tartozna. (Biztos el is készül. Idővel.) S kár volt a könyvet az MSZP-SZDSZ koalíció „mivel jobb nincs alapon” győzelmének jóslatával zárni. Nem csupán azért, mert ez nem következett be, hanem alapvetően azért, mert a nagyon pontos megfigyelő Lengyel László azért már 1997 végén, 1998 elején észlelhette volna (vélhetően észlelte is) azokat a repedéseket, amelyek - minden köz­vélemény-kutatási előrejelzés ellenére - jól mutat­ták, hogy miért omladozik a Horn-kormány. Hogy miért nem volt kételkedőbb - tán ez is egy újabb könyv megírására vár. Ám, Lengyel ismeretében - aki „fordított Kasszandra” - vélhetően így mor­fondírozhat most: „nagyon nem örültem volna, ha győznek, de elfogadtam, mint realitást. Most, hogy az új fiúk győztek, még kevésbé örülök. S nem tudom, hogy tényleg ez lesz-e számunkra a realitás?” (Helikon) BOSSÁNYI KATALIN 39 KRITIKA Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció jogaA­z élet nem habos torta - mondotta volt Bacsó Péter Virág elvtársa az ávótól és nem Virágh úr az ÁVÜ-től.” Sárközy Tamás első privati­zációs joggal foglalkozó könyvének [Unió Kiadó é. n. (1991)] mottójáról ma még biztosabban tud­hatjuk, mennyire találó. A szerző azonban nem idézi fel a régi élcet. Már második nekifutásra, 1993-ban is „komoly” könyvet írt kedvenc témá­járól (A privatizáció joga Magyarországon 1989-1993, Akadémiai Kiadó), s most is ehhez tartotta magát. Szerencsére a Tanár Úr legendás humora az új kötetben is többször felcsillan - de alapjában tudományos műről, mégpedig jogi szempontú elemzésről van szó. Az igazi újdonság így nem a hangvétel, hanem a tárgy szélesítése, mégpedig két szempontból is. Az egyik természetesen az időbeli kiterjesztés. Sárközy Tamás most már egy egész évtized ese­ményeit veheti számba. A másik, legalább ennyire fontos metszet a térbeli kiterjesztés. Az előző két könyvtől eltérően az új leírásnak központi eleme a nemzetközi összehasonlítás. A nyugat- és kelet­európai privatizáció alapvető rendszerelméleti kü­lönbsége az, írja a szerző, hogy „a kelet-európai rendszerváltó, a nyugat-európai rendszererősítő privatizáció. A privatizáció a volt szocialista or­szágokban lebontja a társadalmi tulajdont, és visz­­szaállítja a magántulajdon dominanciáját, Nyugat- Európában viszont az állami szektor leépítésével megerősíti a polgári piacgazdaságot” (27. oldal). Ennek alapján az állami tulajdonosi szerep csök­kenésének a korábbi szocialista országokban van­nak közös vonásai a célok, a feltételrendszer, a jo­gi keretek és a módszerek szempontjából, de az el­térések is szembeötlőek. Sárközy Tamás a változá­sok üteme alapján három csoportba sorolja az érintetteket. Bár explicit módon nem fogalmazza meg, az eredmények e tipizálás szerint kapcsolód­nak a szocialista reformok mélységéhez, illetve et­től nem függetlenül az alkalmazott eljárásokhoz. A sajátos helyzetű keletnémet gazdaság mellett az egyik csoport a „bigott” szocialista országok vi­szonylag lassú, jórészt elosztásos módszerekre építő privatizációja, ami nem versenypiacot, ha­nem valamiféle államkapitalizmust hoz létre - te­gyük hozzá, igencsak törékeny általános gazdasá­gi eredményekkel. A másik csoportba a piaci módszerekkel próbálkozó „reformországok” tar­toznak, amelyek közül Csehszlovákia két utódál­lama voltaképpen kakukktojás mind a tervgazda­ság végállapota, mind az ingyenes-kuponos priva­tizáció jelentős súlya miatt. Az érdeklődő olvasó cizellált képet kap a társasági jog és a szűkebb ér­telemben vett privatizáció törvényi és intézményi kereteiről az NDK-tól Fehéroroszországon és Al­bánián keresztül Észt- és Lettországig. Ez a leírás - elsősorban német források alapján - a jogsza­bályokra összpontosít: az állami vagyon magán­kézbe adásának tényleges folyamatairól, konflik­tusairól, számszerű eredményeiről nem is ígér részletes beszámolót. A könyv erénye a nem jogász olvasó számára az, hogy a tanulmánynak majdnem a felét kitevő ma­gyar rész jóval túlmegy az elemzésnek ezen a szintjén. Sárközy Tamás a nyolcvanas évek gazda­sági jogalkotásának atyjaként, a privatizációs tör­vények több hullámának aktív részeseként - s a ré­gi, szoros együttműködés miatt, ha meg nem sér­tem, tiszteletbeli közgazdászként­­ mindent tud, és sok mindent meg is írt a magyar magángazdaság kiterjedéséről. Itt bőven idéz hazai szerzőket - ma­gyarrá fogadva az amerikai David Starkot köz­tük közgazdasági és szociológiai elemzéseket is. „Egy lényegében sikeresen befejezett privatizá­ció”­­jellemzi az 1997 végére kialakult helyzetet. Lényegében sikeres? Vagy lényegében befejezett? És mit jelent az, hogy „lényegében”? Ez az elbi­­zonytalanító szócska arra bátorítja a recenzenst - és az olvasót -, hogy eltöprengjen a siker értelme­zésén, beleértve azt a kérdést, amit Sárközy Tamás maga is feltesz, hogy lehetett-e volna másként. S érdemes gondolkodni a szerzővel együtt a lezárás módján, a hogyan tovább kérdésén is. Gombolyítsuk a fonalat az elejétől, a „privatizá­ció kezdeteitől”, azaz a „spontán privatizációtól”. Kicsit zavaró, hogy ezt a folyamatot sokszor de­centralizált vagy önprivatizációnak nevezi, noha a fogalom Magyarországon az eladásoknak egy ké­sőbbi, sajátos konstrukciójára van fenntartva. De mindannyian tudjuk, hogy miről van szó: az 1988-89-es, sok vihart kavaró vállalati kezdemé­nyezésű szervezeti és tulajdonosi átalakulásokról. Sárközy Tamás kitart eredeti álláspontja mellett, és számomra most is meggyőzően mutatja be, hogy ezek az átalakulások nem az annak idején hevesen támadott átalakulási törvény nyomán, ha­nem már korábban, az 1875-ös és 1930-as jogsza­bályok felélesztésével indultak meg. („Szegény Ferenc József császár is segítette a kommunisták hatalomátmentését” - jegyzi meg ironikusan.) A nagyvállalati vezetők többnyire nem privatizálni akartak, hanem a csőd elől menekültek vagy adó­előnyökhöz próbáltak jutni. S néhány kivételtől el­tekintve a végeredmény sem a magántulajdon ki­terjedése, hanem a csak a szervezet és a jogi for­ma változása volt. A „spontán privatizáció” nem magyar sajátos­ság, úgy tűnik, minden országban a visszaélések szinonimájává vált, de más országokban más-más jelenségeket is takart. (Sok helyütt például azt, hogy a vállalati kollektíva bérbe vette a cég eszkö­zeit.) Sajátos vonás viszont, hogy nálunk a válla­lati kezdeményezések és döntések a vállalati taná­csok 1984-es létrehozása után törvényes alapokra épültek. Másképpen fogalmazva: ez az átalakulási irány jelentette a szerves fejlődést. Sárközy Tamás 1991-ben is azt tartotta volna a legjobbnak (i. m. 204. oldal), hogy a nem stratégiai jellegű cégek

Next