Kritika 27. (1998)

1998 / 2. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke II.

A Zóna országainak négy lehetőségük van tár­sadalmi-gazdasági modelljük felépítésére. Az egyik a Nyugat követése és az ehhez vezető telje­sítési politika. A második, az önerőre támaszko­dás nagy nemzeti és/vagy szocialista modellje. A harmadik, egy kialakuló orosz, orosz-balkáni ci­vilizációs modell és befolyási övezet elfogadása. A negyedik, az iszlám, a török befolyás alá kerü­lés. Többségük természetesen vegyes, egymás mellett élő befolyások, modellelemek, civilizáci­ós szilánkok, kulturális töredékek hatása alatt áll már ma, és fog állni a jövőben is. A BELSŐ ZÓNA A zóna oroszországi közvetlen belső befolyási övezetében fekszik Ukrajna (52 344 ezer lakos­sal, köztük 22% orosz nemzetiségűvel) és Bela­­rusz (10 250 ezer lakossal, 13,2% orosz, 4,1% lengyel, 2,9% ukrán). Ukrajna a Zóna nagyhatalma, nagyhatalmi eszközök nélkül. Nyugat-Ukrajna két kézzel ka­paszkodik a Nyugatnak számító Lengyelország­ba, miközben Kelet-Ukrajna közvetlen orosz, il­letve oroszbarát befolyás alatt áll. A Nyugat nem tud, nem akar annyi tőkét befektetni, amennyi Ukrajnát komolyan megemelné. Egy nagy nemze­ti, offenzív, önerőre támaszkodó Ukrajna kialakí­tásához hiányoznak a belső felhajtó erők. Ukraj­nában erős elnöki rendszer működik, politikailag tökéletesen kiegyensúlyozatlan parlamenttel. Az elnöki lobby révén jelenleg a kelet-ukrajnai, dnyepropetrovszki politikai és gazdasági erők ke­zében van az irányítás, amelyeknek sajátos nem­zetközi kiegyensúlyozási politika az érdeke.52 Ukrajna jellegzetesen az a gyümölcsfa, amely­nek zöld gyümölcseit Oroszország nem tudja, nem akarja még leszedni. Minél inkább előrehalad az orosz gazdasági stabilizáció és növekszik az orosz-ukrán gazdasági egyenlőtlenség, annál nehezebb lesz Moszkva gazda­sági vonzásának ellenállni. S ha a privatizáció felgyorsul, aligha tud Ukrajna szembeszállni az orosz tőke be­folyásával. Nagy kérdés, hogy mikor és milyen körülmények között megy végbe az ukrán politikai és gazdasági stabilizá­ció. Ha az 1998-as választásokon kiegyenlítődnek a parlamenti erőviszonyok, ha az ukrán politikai és gazdasági elitnek érdekévé válik a külső tőke rendezett és szabályozott befogadása, akkor Uk­rajna elmozdulhat az ún. pozitív tekintélyelvű rendszer felé. Ha azonban továbbra is kiszolgálta­tott marad a szélsőséges erőknek, akkor fennma­rad a negatív tekintélyelvű rendszer, és nem jön létre tartós konszolidáció. Az ukrán államban területi és nagyvállalati au­tonómiák jöttek létre. Ezek az önálló egységek jelentősen korlátozzák a központi hatalom befo­lyását, gazdasági, igazgatási és kulturális önéletet élnek. Az ukrán állam hatalmi szervezetei képte­lenek gazdasági és politikai kapcsolati hálót ki­alakítani az egyes területi és nagyvállalati önálló egységek között, így az összeköttetés részben korlátozott és hiányos, részben a maffia kezében van. Ukrajna politikai, gazdasági és információs szi­geteit az ezredfordulón se fogja összekapcsolni se a pi­ac, se a demokratikus poli­tikai rendszer, se a durva, diktatórikus állam, mert ehhez hiányoznak politikai, gazdasági és katonai eszközök. Belarusz nyíltan an­tidemokratikus, orosz­barát és piacellenes rendszere fontos politi­kai ütőkártya a te­kintélyelvű orosz csoportok kezében. Igazi nemzeti gaz­dasági és politi­kai elit hi­tebb­ség teljesen érthető németelle­nes és „homo sovieti­­cus” indulatával, érzelmeivel nehezen képzelhető el más út, mint oroszországi kapcsolódás útja. Belarusz fontos kereskedelmi és csővezeték­útvonal Nyugat és Kelet között, de a sokat szen­vedett nemzet egyik fél számára sem fontos iga­zán. A zóna Európa felé néző, megosztott zónájá­ban vannak a balti államok, Szlovákia és a balká­ni országok. Észtország (1590 ezer lakos, 61,5% észt, 30,3% orosz, 3,9% ukrán, 3803 USD egy főre ju­tó GDP), Lettország (2596 ezer lakos, 52,5% lett, 34,6% orosz, 4,4% belarusz, 3,4% ukrán; 3070 USD egy főre jutó GDP) és Litvánia (3798 ezer lakos, 79,6% litván, 9,4% orosz, 7% lengyel; 3681 USD egy főre eső GDP) nem lesznek NA­­TO-tagok, és valószínűtlen, hogy rövid távon be­jussanak az Európai Unióba. Az országok Orosz­ország stratégiai célpontjai. Viszont az orosz erőteljes befolyás mellett meg fog mutatkozni a skandináv és a német gazdasági hatás, és bizo­nyos mértékig az Egyesült Államok és a NATO figyelme. A balti államok tragédiája, hogy „rossz helyen” vannak. Ugyanakkor mozgásterük az Európai Unió előtti Finnország és a kádári Ma­gyarország határvonalai között húzódik. Ügyes és miggondolt nemzeti politi­kákkal el lehet mozog­ni „finn” irányba, lépéshi­bákkal pedig be lehet csúszni a ká­dári „magyar modellbe”. Szlovákia (5329 ezer lakos, 10,8% magyar, az egy főre jutó GDP 5766 USD, az EU 33,7%-a 53) Európa és­­ Oroszország között billeg. Kimaradt az Európai Unió és a NATO-kiterjesz­­tés első köréből. A szlovák gazdasági és politikai elit nagyobb része 1993 óta ellépett a csehszlovák teljesítési politikától és offenzív „nemzetteremtő” politikát folytat.54 Ennek kere­tében elzárkózik a nyugati nagy versenytársak elől, őrzi zárt nemzeti tulajdonosi jellegét. A Meciar-féle „nemzetépítő” szlovák politika nemcsak új szuverén államot és nemzetállami po­litikát akar teremteni a „korábbi elnyomó” cseh és magyar államokkal és nemzetekkel szemben, ha­nem nemzeti tőkés osztályt is, megőrizve a szoci­alista Csehszlovákia paternalista társadalmi nagy­­rendszereit. A szlovák politikában nem a többsé­gi tradicionalizmus, etatizmus, paternalizmus és a kisebbségi modernizációs, civil, liberáldemokra­­tizmus között folyik küzdelem, nem is a „nacio­nalisták” és az „européerek”, „hanem a szlovák nemzeti identitás meghatározásának eltérő útjai között”.55 A szlovák nemzeti önazonosság pedig részben a magyar, részben a cseh identitás ellenében fo­galmazódik meg. A Meciar-féle többség „harma- JEGYZETEK 38 „Oroszországot valójában nem elvesztettük, hanem föl sem talál­tuk. Pedig orosz állam nagyon is lehetséges. Még az sem kizárt, hogy Oroszországnak fogják nevezni. A nemzeti önazonosságot nem lehet kölcsönvenni. Nem jöhet kívülről. Nem következhet az objektív helyzetből. Hanem egy sor döntés, mégpedig - jórészt - visszavonha­tatlan döntés eredménye. Az új állam csak új állameszme által lehetsé­ges. Ilyen eszmének azonban nyoma sincs. Nincs másik Oroszország. Az erő alkalmazása előfeltételezi az alapjául szolgáló norma meglétét. Az állam újjászületése pedig csak e norma újjáteremtésével együtt lehetséges.” Gleb Pavlovszkij: Homo post-sovieticus (Lettre Internationale, 1995. 18. 61.) 39 Brzezinsky szerint Oroszország legfőbb feladata a modernizáció, és ezt csak a Moszkvától függetlenedő Európai Oroszország, Szibériai Köztársaság és Távol-keleti Köztársaság konföderációja valósíthatja meg. Lásd: Zbigniew Brzezinsky: A Geostrategy for Eurasia (Foreign Affairs, 1997. September-october, 56.) Oroszországban bizonyosan örömest olvassák egy lengyel amerikai ilyetén javaslatát. 40 Szilágyi Ákos: A kelet-európai szökőállam (Kézirat, 1997. 443—444.) 41 Lásd: Russia’s reforms in trouble (Economist, 1997. nov. 22.) 42 1997. szeptember 15-én az orosz elnök a Kremlben találkozott a hat vezető orosz bankárral, hogy egyeztessen a bankárok és az állami technokraták - Csubajsz és Nyemcov - közötti privatizációs és költség­vetési vitákban. Vlagyimir Potanyin (Oneximbank), Vlagyimir Guszinszkij (Moszt-csoport), Vlagyimir Vinogradov (Inkombank), Mihail Hodorovszkij (Koszprom-Menatep), Alekszandr Szmolenszkij (SBS-Agro), Mihail Fridman (Alfa-Bank) ígéretet kaptak arra, hogy az elnök rendszeresen tanácskozik velük, bevonják őket a gazdaságpolitikai tervezésbe és az elnök személyesen fog felügyelni arra, hogy a privatizációt a kormány el­fogultságok nélkül vigye véghez. 43 Mutatja politikájukat a Szvjazinveszt - az orosz távközlési társa­ság - privatizációja. A privatizációs versenytárgyaláson a Cipruson be­jegyzett Mustcom Ltd. 1 Mrd 875 millió dolláros ajánlata győzött. A Mustcom mögött a Soros-féle Quantum áll 980 millióval, illetve az orosz Vlagyimir Potanyin vezette Onyekszim-MFK-csoport. A vesztes a First Boston és a spanyol Telefonica, illetve a Borisz Berezovszkij-Vlagyimir Guszinszkij-féle Moszt-csoport. A Csubajsz-Nyemcov reformcsapat meghirdette, hogy a privatizációs bevételekből fogják kifizetni a katona­tisztek elmaradt béreit és állni a haderőreform költségeit. A Szvjazinveszt-ügy kiváltotta a zaibatsuk háborúját, s végül 1997 novem­berében Csubajsz veszített. 44 A teljesítési politika nem alávetettségi, kiszolgáló politika és nem is ellenálló politika. Az orosz liberálisok és demokraták szakítottak a „megváltó Nyugat” romantikus illúziójával, s áttértek a realistább teljesí­tési politikára, amely sokkal inkább kifejezi a megerősödött nemzeti tőke és az erősítésre szoruló nemzeti állam érdekeit, mint a „romantikus Nyugat-barátság” vagy az erőszakos Nyugat-ellenes felfogás. 45 Henry Kissinger: Diplomácia (PANEM-McGraw-Hill-Grafo, Buda­pest, 1996. 267-268.) 46 Nyikolaj Buharin: A XIV. pártkongresszus eredményeiről (In: Buharin tanulmányok, Politikatudományi Füzetek, 8., Budapest, 1988.) Jellemző, hogy először Zinovjev, majd Buharin 1925-ben „újra előveszik” Nyikolaj Osztraljov 1920-ban megjelent Harcban Oroszországért című könyvét, amely elsőként üdvözölte a bolsevikok fordulatát a NÉP és a nemzeti feladatok felé. Lásd: Buharin: Cézárizmus forradalmi álarcban (In: Buharin tanulmányok). 47 Mihail Heller-Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem II. - A Szovjetunió története (2000 Osiris, Budapest, 1996. 179.) 48 Az 1807-es tilsiti szerződéstől az 1815-ös szent szövetségi meg­állapodásig kialakult „határországok” egy érdekszféra-megállapodás ré­szei, akárcsak az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumtól az 1945-ös Jaltáig a Baltikumtól a Balkánig terjedő folyosó országai. 49 Richard Pipes felhívja a figyelmet arra, hogy a NATO korlátozott kiterjesztése azt üzeni a kimaradó országok és Oroszország Nyugat-ba­rát erőinek, hogy nem válhatnak Európa részeivé. Ugyanakkor nem nyújt más alternatívát a részükre. „Az Oroszország és a jelenlegi NATO- tagok közti »szürke zóna« felemássága jelenleg arról biztosítja Oroszor­szágot, hogy ezek az országok se politikailag, se katonailag nem részei Európának, de nincsenek onnan kategorikusan kizárva sem." Richard Pipes: Is Russia Still an Enemy? (Foreign Affairs, 1997. Septem­ 30 KRITIKA

Next