Kritika 27. (1998)
1998 / 1. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke
3 KRITIKA LENGYEL LÁSZLÓ _ _ m m m Ezredvégi béke „Hogyan éljek kérdezett levélben valaki, akitől én készültem megkérdezni ugyanezt. Még mindig megint - amint a fentiekből látható - nincs időszerűbb kérdés a naiv kérdéseknél.” Wislawa Szyraborska: Századvég (Csordás Gábor ford.)Az 1997. májusi NATO-orosz megállapodás, majd a júniusi madridi NATO- és júliusi amszterdami EU-csúcsértekezletek jóváhagyták Európa új határait és befolyási övezeteit. Jóváhagyták és nem kijelölték. A kijelölést többé-kevésbé elvégezte a transznacionális tőke, amikor világossá tette, hogy mely kelet-európai országokba hajlandó beruházni és melyekbe nem. Ahová ez a tőke nem tette be a lábát, ott Európa és az Egyesült Államok, az Európai Unió és a NATO nem kíván jelentősebb kötelezettséget vállalni. A máltai—madridi békerendezés a negyedik európai békerendezés e században. Az első világháborút lezáró versailles-i béke, majd az 1938-as müncheni megállapodás és az 1939-es Molotov- Ribbentrop-paktum, a második világháborút berekesztő jaltai békerendszer után az 1989-97- es rendezés - benne a német újraegyesítéssel, a szovjet, a jugoszláv, a csehszlovák szétbomlással, a délszláv háborút lezáró daytoni megállapodással, s végül a NATO-orosz megegyezéssel és a NATO keleti kiterjesztésével Lengyelország, Csehország és Magyarország felé - kialakítja az új Európa, illetve az új Kelet-Európa képét. Az 1989-es amerikai-szovjet máltai megállapodás feltehetően döntött az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország kiengedéséről a szovjet befolyási övezetből. Ez a paktum nem tartalmazta a „túszok” elengedésének pontos menetrendjét, sem a német újraegyesítés lehetőségét, csak azt, hogy a négy, szovjet zónához tartozó államot a Szovjetunió szabadon engedi, a Szovjetuniónak cserébe ígért gazdasági támogatásért. Itt nem területet cseréltek területre, hanem területet adtak gazdasági kompenzációért és világhatalmi pozíció fenntartásáért cserébe. Gorbacsov visszavonulása a négy országból annak érdekében történt, hogy a külső birodalom egy részének elvesztéséért cserébe stabilizálhatóvá váljék mind a belső birodalom, a Szovjetunió, mind pedig a szovjet „reform-vezetés” hatalma. A Gorbacsov-Bush máltai paktum tanulsága, hogy a két nagyhatalom kizárólagos joggal döntött európai kérdésekben, anélkül hogy az európai hatalmaknak, netán az érintett országoknak beleszólást engedett volna döntésükbe. Az amerikai döntés mindenesetre lehetővé tette a német újraegyesítést, és a német belső kör - Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország - Nyugat felé történő elmozdulását. Máltán nem dönthettek Jugoszláviáról, amely nem tartozott a szovjet érdekövezetbe, se a Ceausescu-féle Romániáról, amely önelvű politikájával egyik félhez se állt közel. Mind az amerikai, mind a szovjet feltevés Jugoszláviáról a nyugati irányú mozgás lehetett. A felek nem számítottak arra, hogy a nyugatnémet vezetés él a történelmi lehetőséggel és véghezviszi a német újraegyesítést, de nem gondoltak arra sem hogy egymás után szétesnek a Máltán még egységesnek látszó föderációk, így 1991-ben széthullik Jugoszlávia, a Szovjetunió, majd Csehszlovákia. A Kelet-Európát megrázó forradalmi átrendeződés meglepte a nyugati hatalmakat, amelyek ezért utolsó pillanatig ragaszkodtak a széteső szocialista föderációk egybenmaradásához, illetve eltérően foglaltak állást az utódállamokkal kapcsolatban. Az 1989 után bekövetkezett drámai negatív változások — a délszláv háború, a kelet-európai országok gazdasági válságai —, a német tapasztalatok Kelet-Németországgal kapcsolatban, az EU belső gondjai nem növelték a Nyugat hajlandóságát a máltai megállapodásnál bővebb kelet-európai terjeszkedésre, ellenkezőleg, inkább az annál kisebb, szűkebb kiterjesztés vált elfogadottá. A kelet-európai átalakulási modellek nem bizonyultak elég gyorsnak és sikeresnek. A vezető német minta, az NDK Németországba történő beolvasztása demokráciává és piacgazdasággá való átalakítása rendkívüli erőforrásokat igényelt és mindeddig nem hozta meg a várt eredményeket. Németország és a német választók megterhelése a keleti tartományok, az európai egyesítés ,v. és a kelet-európai átalakítás költségeivel, valamint a világméretű verseny feltételeinek megteremtésével soknak, politikailag és gazdaságilag túlzottnak is bizonyult. Németország nem bízta meg, hogy egyszerre húzza maga után saját keleti tartományait, adjon új lökést Nyugat-Európának a világméretű versenyben, kapcsolja be a kelet-európai országokat az európai vérkeringésbe és pénzelje Oroszország békés átmenetét. A német magabiztos és nagyralátó tervek nem, vagy csak részlegesen váltak valóra. Se Európának, se a felé igyekvő Kelet-Európának nincs immár kellő politikai és gazdasági tőkéje, hogy radikális átalakulásokat, gyors ütemű változásokat kiváltsanak. Kelet-Közép- Európa az Oderától és a Lajtától az Urálig az átalakulás kezdete óta nagyjából annyi tőkét vont be, mint Kína az 1996-os évben. A tőkekiviteli fellendülés idején, 1995-96-ban a térség 14, illetve 12 md dollárt tudott bevonni, ellentétben a 65 és 81 md dollárt befogadó Délkelet-Ázsiával, és a 25 és 38 md-ot befogadó Latin-Amerikával. Ezért nemcsak Magyarországon, hanem általában a térségben is körvonalazódik egy negatív konszolidáció. Konszolidáció, amelyben a keletközép-európai országok egy része elindul fölfelé, tartós növekedési pályára áll. Negatív ez a konszolidáció, mert az egyensúly az erők kifáradásán és kölcsönös erőtlenségén alapul. A kelet-középeurópai kisállamokból hiányzik az az offenzív nekilendülés, amelynek révén békés módon felzárkózhatnának, másrészt kimerültek és lefékeződtek azok a nemzeti és nemzetállami erők, amelyek erőszakkal próbálták átrendezni a térséget. Nem jött létre tartós megoldás az egymás közti konfliktusokban, de a nagyhatalmaknak sikerült e konfliktusokat az erők kifárasztása, megosztása és blokkolása révén negatív konszolidációban feloldania. Ennek a negatív konszolidációnak a keretében történik az európai határvonalak megerősítése, a posztszovjet államok elhelyezése, a délszláv háború lezárása, a lengyel, cseh és magyar bevonás az euroatlanti integrációba. Az Egyesült Államok 1995 elejére eldöntötte, hogy rendet kell teremtenie az európai „hátsó udvarban” és ebben neki kell meghatározó szerepet vállalnia, amelyet az európai nagyhatalmak csak támogathatnak. Mind a délszláv háború befejezésének kikényszerítésében, mind a NATO keleti kiterjesztésében, az Oroszországgal folytatott alkuban az Egyesült Államok döntései és menetrendje érvényesült. A Clinton-adminisztrációnak állandóan figyelemmel kellett lennie arra, hogy gyors, látványos és viszonylag kis tartós elkötelezettséggel járó megoldásokkal kell sikereket elérnie, hogy belpolitikai ellenfeleinek ne adjon komoly támadási felületet, hogy az európai ügyeket lezárhassa, és erejét átcsoportosíthassa a fontosabb csendesóceáni, közép-ázsiai és közel-keleti térségekre. Az Egyesült Államok vezette NATO a biztonsági integrációt, a „szabadság és a béke szigeteit” nem terjeszthette ki nagyobb térségre és semmiképpen konfliktusokat okozó zónákba. Ennek megfelelően visszatért a jól ismert ,kiterjesztett