Kritika 27. (1998)

1998 / 3. szám - Veres András: A deheroizáló Jókai

M­akacsul tartja magát az a vélekedés Jókairól, hogy a mélyebb kompliká­cióktól irtózó, gyermeteg Lynne meglehetősen együgyű értékvilág felállítására vezette szépírói munkáiban, a politi­kai életben pedig - amelyhez legalább annyira vonzódott, mint amennyire kevéssé volt érzéke hozzá - tökéletesen kiszolgáltatta őt az erőtelje­sebb barátok akaratának, illetve a dörzsöltebb pártvezérek manipulációjának. S kétségtelen, hogy az ifjúsága idején magát republikánusnak mutató és 1848. március 15-én Petőfi oldalán a márciusi ifjak élén tevékenykedő Jókai 1849-ben már a Békepártnak reprezentatív publicistája, 1861-től Tisza Kálmán barátja és fegyvertársa, 1875 után pedig kormánypárti képviselő, akit idővel az uralkodóházhoz is mély bizalom, né­mely tagjához, így Rudolf trónörököshöz, baráti viszony fűzte. Kérdés persze, hogy Jókai irányváltásai - a na­pi politikába belebonyolódva - mennyire voltak kényszerűek 1848-49 gyorsan változó, kiszámít­hatatlan fordulatokban bővelkedő történései so­rán, amikor egy Kossuth is szeretett arra hivat­kozni, hogy a politika az „exigenciák”, az előre nem látható elvárások tudománya. Tegnapi bará­tok könnyen válhattak ellenfelekké és fordítva. Legalább annyi joggal mondható el a radikális re­publikánus Petőfiről, mint a liberális Jókairól, hogy szembefordult közös szabadságeszményük­kel, amiről utóbb éppen az derült ki, hogy illúzió volt közösnek hinni. Később sem nevezhető Jókai ingatagabbnak, mint elvbarátai többsége; álláspontja mindenkor a magyar szabadelvű nemesség hol kisebb, hol na­gyobb mértékű hangsúlyváltásait követte. íróként is, pártemberként is realistának hirdette magát, s az utóbbit illetően talán igaza is volt. Abban a hit­ben kötötte meg különféle kompromisszumait, hogy nemzete fölemelkedése csak ezen az áron biztosítható. Ha kellett, a respublika ügyét hátrább helyezte; ha úgy látta, hogy lehetetlen a teljes szu­verenitás, kibékült a részlegessel. A polgárosodást föltétlenül igenelte, de a céhes ipar erkölcsi kóde­xe alapján képzelte el azt, s ellenérzéssel fogadta a kibontakozó kapitalizmus - csalásként és ember­telenségként megélt - jelenségeit. Kétségtelen az is, hogy legismertebb műveiben a világ megnyugtatóan kétértékű: szende angyali lánykák és szenvedélyes ördögi delnők, áldozat­kész, hűséges kisemberek és önző, cselszövő ha­talmasok csapnak össze benne. Regényeinek legfeltűnőbb alakjai kivételes testi-lelki tulajdon­ságokkal felruházott mesehősök, akik bűvész módján tüntetik el az akadályokat, nemcsak ver­hetetlenek, hanem sérthetetlenek is. A hősökkel szemben felvonulnak a mindenre képes gonoszok, akik mégsem igazán nagyszabásúak; a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok. De az átlátszó értékszerkezet, bármennyire di­daktikus is, a XIX. századi magyar történelem legfontosabb fejezeteit megörökíteni kívánó regé­nyekben (mint az Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai vagy az Eppur si muove - És mégis mozog a föld) mélyebb funkciót kap: egy kor­szerű és hatékony nemzeti mitológia megteremté­sét szolgálja. Természetes, hogy e mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Másfelől Jókai elbeszélő-művészete nem kor­látozódik az 1853-54-ben írt Egy magyar nábob­­bal kezdődő és a hetvenes évek derekáig tartó korszakának nagy hatású műveire. Magas kort élt meg; egyre újabb és kiismerhetetlenebb kihívá­sok érték, amelyek hatására a nyolcvanas-kilenc­venes években született regényeiben a korábbi kétértékűség felborult, a megnyugtató értékszer­kezet nyugtalanítóan ambivalenssé változott. Az 1850-ben írt, a korabeli cenzúra által bezúzott százhúsz éven át lappangó, 1980-ig kiadatlan maradt Emléksorok című emlékirat ismeretében pedig már azt is tudni lehet, hogy Jókai az Egy magyar nábobban tulajdonképpen leegyszerűsí­tette az 1848-49-es események közelségében még hasonlíthatatlanul összetettebb és árnyaltabb történelemlátását. Az Emléksorok jelentőségét nehéz túlbecsülni. Egyidős a Jókainak országos elismerést szerző el­beszéléskötetekkel, a Csataképekkel és az Egy bujdosó naplójával, amelyekben először vállal­kozott a szabadságküzdelem dicsőségének és tra­gikumának mitologikussá növelő ábrázolására. Ekkoriban írta A gyémántos miniszter című gyil­kos pamfletját is, ahol a gyémántlopással vádolt és megbuktatott radikális rendőrminiszter, Mada­rász László torzképét rajzolta meg, egyszersmind a szabadságharc fonák oldalát mutatva be. A gyé­mántos miniszter éles kritikája és gúnyos hangne­me merőben elüt a többi elbeszéléstől, s az Em­léksorok segít megérteni a szoros összefüggést közöttük (amit Jókai azzal is nyomatékossá tett, hogy A gyémántos minisztert később beillesztette a Csataképek hatodik, 1899-es kiadásába). Az Emléksorokban ugyanis együtt jelenik meg a fény és az árnyék, méghozzá az utóbbi dominanciájá­val. Igaza volt annak a recenzensnek, aki „dehe­­roizálást” emlegetett vele kapcsolatban, bár pon­tosabb lenne úgy fogalmazni: Jókai prózájában csaknem egyidejűleg jelent meg a heroizáló és deheroizáló változat. Immár tizennyolc év telt el a szöveg első köz­readása (Emléksorok, Napló 1848/19-ből. S.a.r. Nemeskéri Erika, Magvető K., 1980) és kilenc a kritikai kiadása óta (Emléksorok, in. Jókai: Elbe­szélések (1850) 21. kötet. S.a.r. Győrffy Miklós, Akadémiai K., 1989). Ahhoz képest, hogy Jókai valamennyi szabadságharcra vonatkozó vissza­emlékezésének ősszövegéről van szó, amelynek létezésében a kutatók mindaddig kételkedtek, amíg a kézirat 1975-ben elő nem került Dél-Ame­­rikából, a fogadtatás nem mondható eléggé lel­kesnek. A recenzensek főként azt vitatták, hogy napló-e a műfaja (nem az), történeti forrásnak megbízható-e (nem az), töredékes-e (nem föltét­lenül az), mond-e valami gyökeresen újat Jókai emberi és politikai arculatáról (nem mond). A gyémántremek könyvet szentelő Mocsár Gábor Tények? Tanú? Napló? címmel éppen a Kritika f­­­deheroizáló Jókai Jegyzetek az Emléksorok szerzőjéről hasábjain (1981. április) tette közzé indulatos fi­­lippikáját, nem kevesebbet állítva, mint hogy „a szabadságharc ilyen hamis és torz ábrázolásával én még alig találkoztam”. Nem gondolom, hogy az Emléksorok különö­sebb védelemre szorulna, alaposabb értelmező munkára viszont igen. Bár kétségtelen, hogy az egykori iktatókönyv bejegyzése a cenzúrára bo­csátott mű címe mellett azt is megörökítette, hogy Jókai a kéziraton feltüntette a továbbírás szándé­kát: „Emléksorok. Napló 1848-1849-ből, írta Sajó. 1-ső kötet”, mint olvasó semmiképp sem ér­zem töredékesnek a könyvet, hanem nagyon is kereknek, célzatosan komponáltnak. Az útbaiga­zítást e tekintetben éppúgy mellőzhetőnek tartom, mint a műfaji megjelölés terén. H­asonlóképp bonyolultabbnak látom a hitelesség kérdését. Tény, hogy Jókai némelykor pontatlanul emlékszik hely­színekre, időpontokra és szereplőkre, készpénznek fogadja el a fölszedett pletykákat és szívesen fitogtatja bennfentességét, jólértesültsé­­gét. De hát az ő nézőpontja nem a történetíróé, még csak nem is a vallomást tevő szemtanúé, ha­nem a pártharcok boszorkánykonyhájába betekin­tést nyert és a politikacsinálásba belekóstolt új­ságíróé. Aki nemcsak az elmúlt idők eseményei­nek alakításába folyt bele, hanem a jelenébe is szeretne, hiszen írását nem az asztalfióknak szán­ja, ki akarja adatni - ami azt­­jelenti, hogy figye­lembe kell vennie a győztes osztrák hatalom „ér­zékenységét” a fölöttébb kényes téma iránt. Az Emléksorok miniportréi és kommentárjai, kieme­lései és elhallgatásai, tévedései és elfogultságai 12 _ ' \ y\mi+ nálunk nem talál/ azt nem is érdemes elolvasni. IROK BOLTJA 1061 Budapest,­­Andrássy út 45- Tel.: 122-1645/ 142-4336 Fax: 142-4311 KRITIKA

Next