Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: A tudatlanság apoteózisa
45 KRITIKA gálát. Az unott tekintetű kocsmárosnő pedig a hintaszékében várja, hogy végre hazamenjenek a vendégei. A nézőtérre belépő nézők így már az első pillanatban érzékelhetik a kocsmában uralkodó helyzet állandóságát. A hangulat szürkeségét a díszlet (Székely László terve) kékes-szürke színe és a férfiak ruháinak környezettel harmonizáló színei érzékeltetik. A realista díszletben a kocsmák megszokott berendezéseit és használati tárgyait, és Zsugori piciny szobáját láthatjuk. A jelmezek (Füzér Anni munkái) gyűrt anyaga az alakok jellemzésében segít. Josephine öltönye némileg kiemeli viselőjét szakadtabb ruhájú társai szürke masszájából. Zsugori asszonyság kocsmájának unalmas életét egy szép napon Ducika megjelenése bolygatta fel. Ez a gyönyörű lány, akinek ruházata a déligyümölcsök illatát árasztja, frissességet vitt az emberek életébe. A kocsmárosnő és vendégei ennek a lánynak az alakját idézik meg a dráma folyamán. Ducika lilás fényben lép be Zsugori kocsmájába, a történet végén pedig ez a fény búcsúztatja el. Bányai Tamás napsugárzást idéző sárgás fényt tervezett azokhoz a jelenetekhez, amelyekben a szereplők a lányhoz kapcsolódó történeteiket mesélik el. Gárdos Péter rendezésében a történet titokzatosságát (amely annyira jellemző a perui író műveire) a színészek játéka mellett a zene szenvedélyes lüktetése is hangsúlyozza. A hegyek között megszoruló fülledt levegőt pedig a zárt tér és a lassan forgó ventilátorok érzékeltetik. Vargas Llosa drámája azt az alaphelyzetet dolgozza fel, hogy mi történik akkor, ha egy fiatal lány varázsa egy kisközösség minden tagját megérinti. Ducikát szerelme, a kétes üzleti ügyeket vivő Josephino mutatja be a társaságnak. A dráma folyamán, jóllehet Zsu- Igori megmenti a szerelme mellett rá váró rossz sorsától - eszközzé válik a kocsmárosnő és a Josephino közötti harcban. Ducika se a férfi mellett, se a nő hatása alatt nem cselekszik a saját akarata szerint. Az előadás azt mutatja meg, hogyan hamvad el a lány Josephine iránti szerelme, és hogyan kezd el ragaszkodni a merev kocsmárosnőhöz. Zsugorin múlik, hogy a lány vonzódása nem teljesedik ki, de ő nemcsak elcsábítani akarja a számító férfitól Ducikát, hanem önállósítani is szeretné a fiatal teremtést. Ezen a ponton egyfajta barátság alakul ki a két nő között, amely a két színésznő játékából pontosan kiolvasható. Vári Éva, Horváth Lili és Újvári Zoltán precízen mutatják meg alakjaik motivációit és a közöttük lévő viszonyok változásait. Újvári egy tömbből, határozott mozdulatokkal faragta ki Josephine alakját, Vári Éva a Zsugoriban élő és az őt mozgató szenvedélyt keresi. Közeledtekor némi undorral párosuló kíváncsiság látható a lány arcán. A férfiakkal szemben viszont magabiztosnak és kacérnak mutatja Horváth Lili Ducikát. Az előadás másik három szereplője (figuráik történetének elmesélésével) epizódokkal szolgál a különleges háromszögtörténethez. HAJSZ ANDREA TELEVÍZIÓ A tudatlanság apoteózisa Még a hazai televíziózás hős- (vagy inkább csak ős-?) korában volt egy műveltségi vetélkedő, mely azzal tette magát emlékezetessé (legalábbis számomra), hogy ott szerepeltek az akkori Magyarország alighanem legműveletlenebb emberei, mindazonáltal a díjakat, kisebb és nagyobb értékes könyvcsomagokat, ki kellett osztani, ha törik, ha szakad. „Vakok közt a félszemű a király” alapon mindenkinek jutott díj, amit eléggé fancsali képpel vett át. Végére maradt az a játékos, aki nemcsak hogy az égadta világon semmire nem tudott felelni, de mindezt valamiféle dacos önérzettel tette, mint akit az is sért, hogy ilyen fölösleges dolgokról faggatják. Ekkor hangzott el az udvariasságában is méltán epés játékmester, Ungvári Tamás szájából a halhatatlan mondat: „Önt sem kímélhetem meg egy jutalomkönyvtől...” Legpesszimistább álmaimban se gondoltam volna, hogy a fentiekben vázolt helyzetet valaha még visszasírjuk, vagy úgy fogjuk emlegetni, mint azt az aranykort, amikor még egyfelől a tudást stílszerűen a tudás egyik legfőbb kellékével, könyvvel jutalmazták, másrészt meg a tudatlanság kirívó, elképesztő, kipécézésre méltó eset volt. Hol vagyunk már ettől! A mai televíziós játékok inkább illenének egy kaszinóba. Az ember igazán nem is érti, miért kell még mindig kérdéseket föltenni vagy írókat, könyvcímeket, színészek nevét, közmondásokat és hasonlókat kitaláltatni. Többnyire az a néző érzése, hogy értelmetlenül kínoznak derék, becsületes embereket betűrejtvényekkel, pláne a „fogalom” kategóriában, mint teszik a Szerencsekerékben, ráadásul a pénzöszszegeket üdvözült képpel elharsogó játékvezető nemigen vesz tudomást arról, hogy infláció is van a világon: „az ön nyereménye már kétezer forint”, valójában „még csak kétezer forint”-ként értékelendő. A játékosoknak a végbizonyítvány megszerzése óta egyre halványuló tudása mögött ott áll egy világ, melyben másért kell hajtani, másféle terepen, és olvasni, „műélvezni” nincs idő, legfeljebb olyan másodlagos, zanzásított kivonatokból, melyeknek máig meghaladhatatlan előképei Karinthy zseniális szinopszisai. Például az effélék: „Niebelungenlied , erélyes asszonyság csintalan fia egész testét óriásgyík vérével bemaszatolja, miközben nők veszekszenek.” Két kivétel van a fentiek alól: a még kissé kiforratlan, a játékvezető által időnként túlbájolgott Ki marad a végén?, amiből még lehet valami, no meg a Mindent vagy semmit!, amely utolsó mohikánként képviseli azt a műsortípust, melyben a tudás nem gépiesen bevágott adatsorozat, hanem művek ismeretét, a háttér-összefüggések megértését feltételezi. Ennek a vetélkedőnek azonban vészjóslóan mostoha a sorsa, leépítik, adásidejét örökösen változtatgatják, néha indokolatlanul szüneteltetik, igazából azt éreztetik a nézővel, hogy legszívesebben megszüntetnék - nem illik az ezredvég (elég sajátos) nívójához. Van viszont máris másik, fenti értelemben „korszerű” játék. Százmillióval kecsegtet, és ez állítólag naponta elvihető. E sorok papírra vetéséig ugyan nem gyarapodott a nézők tábora olyan valakivel, akit az tett magyar Rothschilddá vagy Vanderbiltté, hogy a sok közül az egyik műsorújság vonalkódját beküldte, sőt még körzetszámot is írt a levélbe, hogy fölhívhassák, de ami késik, nem múlik. Megfeszített, komoly munka gyümölcsei lehetnek a kérdések, melyekre a játékosoknak felelniük kell. A feladat nyilván az, hogy a helyes válaszra az is képes legyen, aki semmit nem tud, sőt akit semmi nem is érdekelt soha. Nehéz, embert próbáló teljesítmény, és egyelőre még nem jár teljes sikerrel. Elhangzik például a kérdés: ki volt Cordelia, Regan és Goneril apja egy híres drámában? A válasz alighanem még e játék készítőit is meglepte, mert csúcsot dönt (mármint lefelé): „Moliére”. A rekordok azonban ebben a játékban hamar megdőlnek. „Mi Lengyelország fővárosa?” - hangzott ama kérdés, melynek megválaszolója minimum ötvenezer forinttal lehet gazdagabb, de felső határ a csillagos ég. A felnőtt (!) hölgy, akinek a háttérből jól hallhatóan még súgnak is, hosszas sopánkodás után kibökte: „Belgrád!” Erre egyelőre még nem járt jutalom, bár azt is igazán lehetne díjazni, hogy valaki képes beszélni. Máskor viszont ennek sokszorosát érte, hogy valaki képes volt megismételni a stúdióban egyszer már elhangzott helyes választ ama kérdésre: „Igaz-e, hogy Tyereskova volt az első női űrhajós?” Egy erre kinyögött „igen” a mai magyar átlagbér sokszorosával jutalmaztatott. Mindez pedig nem az új vetélkedő kritikája, inkább annak visszajelzése, hogy tudomásul vettük: új értékrend van kibontakozóban. Hogy a tudás nem hatalom, régóta sejtjük. Az, hogy a tökéletes tudatlanság teszi az embert - no nem emberré, de - multimilliomossá, ma még mellbe verő újdonság. Idő kell hozzá, hogy megszokjuk. NÁDRA VALÉRIA