Kritika 28. (1999)
1999 / 7. szám - Pályi András: A háború mint humanista luxus
PALYI ANDRÁS A háború Marek Edelman ismét hallatja a hangját A hetvenhét esztendős, legendás lódzi szívspecialista, aki a lengyel történelem nagy túlélői közé tartozik, noha világéletében nem akart soha semmit „megúszni”, aki az 1943-as varsói gettólázadás egyik vezéregyénisége volt, ám a vezérkarból egyedül ő maradt életben, hogy aztán évtizedeken át hallgasson arról, ami ott történt, mert úgymond az életet, a halált, a bátorságot, a becsületet illető alapvető fogalmaink akkor érvényüket vesztették, aki a pártállami évtizedek során magától értetődően ellenzéki volt, vagy inkább úgy mondanám, megengedte magának, hogy mindig karakteres különvéleménye legyen, hisz szervezett ellenzéki akciókban nemigen vett részt, a rendszerváltás előtti években mégis nyugdíjazták, s csak a fordulat után kaphatta vissza azt kardiológiai osztályt, amely máig sajátos sziget a lengyel közéletben, például a botrányosan keveset kereső lengyel altatóorvosok hosszan elhúzódó sztrájkja ide nem hatolt be. Edelman doktor ugyanis könyörtelenül tartja magát a hippokratészi eskühöz, számára elképzelhetetlen, hogy az orvos úgy folytasson bérharcot vagy bármi ehhez hasonlót, hogy közben mások életét kockáztatja, ráadásul állítja magáról, hogy soha egyetlen betegétől sem fogadott el semmiféle borítékot, amit mifelénk kissé eufemisztikusan paraszolvenciának neveznek, s autója is csak azóta van, amióta a gyerekei, akik Párizsban, meglehetős jómódban élnek, vettek neki; ez az orvos tehát, aki mindig a gyengék gyámolítója volt, s aki vallja, hogy „minden embernek joga van segítséget kérni, és joga van elítélnie azokat, akik ezt visszautasítják”, most első hallásra meghökkentő kijelentéseket tesz Koszovó ügyében. Azt mondja, kedves barátom, a te személyes kötelességed, hogy segíts a gyengéken és bajbajutottakon. Ha elfordítod a fejed, amikor másokat ütnek, előbb-utóbb rajtad csattan az ostor, téged fognak ütni. Emlékezz a második világháborúra, amikor a szövetségeseknek nem akaródzott Auschwitzot bombázni, mert az hol túl messze volt, hol túl közel, ám amikor Hitler repeszbombákat dobott Londonra, s egyből százak életét oltotta ki, nem késlekedett a megtorlás. Emlékezz ’44 nyarára, amikor Varsó elkeseredett élethalálharcát vívta a megszállókkal, s úgy várta a felmentő erőket, a brit vagy az amerikai gépeket, ejtőernyősöket, akár a megváltást... Amikor pedig lezuhant egy szövetséges gép, a felkelők sietve kiszerelték belőle a gépfegyvert, és diadalt ültek, eszükbe sem jutott, hogy a szövetséges pilótát gyászolják. Akkor elvártuk, hogy kanadaiak és új-zélandiak adják életüket Varsóért, mondja Edelman, ma viszont arra vagyunk büszkék, hogy a lengyel kormány elérte, csak Olaszországból szállnak fel NATO- gépek, s nem folyik lengyel vér a koszovói háborúban... Edelman nem teketóriázik, tenni akar. Az áprilisi NATO-csúcs előtt kiáltvánnyal fordul Clintonhoz, Blairhez, Schröderhez, Solanához és a többi NATO-ország vezetőihez. „A második világháború alatt tanúja voltam a varsói gettóban folyó népirtásnak. Akkor a szabad világ vezérei, Roosevelt elnök és Churchill kormányfő képtelenek voltak ezt megállítani. Azt mondták, ha véget ér a háború, és győz a demokrácia, nemzeti, vallási, faji hovatartozás nélkül minden ember egyenlő lesz és emberként élhet, nem állati sorban. Csakhogy mire véget ért a háború, azok a milliók, akikért a háború folyt, már nem éltek.” Edelman az azonnali szárazföldi beavatkozást sürgeti Koszovóban, mert hiába győzik le Milosevicset, „az albánok nélküli Koszovó mindenképp a NATO súlyos veresége lesz”. Edelman felhívását a legrangosabb nyugati lapok közölték - többek közt a Liberation, a Deutsche Rundfunk, a New York Times -, maga Clinton is megemlékezett róla a NATO-jubileum alkalmából mondott beszédében, „a varsói gettó hőseként” idézve doktor Edelmant, aki viszont, ahogy most a krakkói Tygodnik Powszechnynek adott interjújában olvasom, egyre keserűbben szemléli az eseményeket. Hisz egyre nyilvánvalóbb számára, hogy az a légi háború, amelyet a NATO indított Jugoszlávia ellen, egyfajta humanista vagy inkább álhumanista luxus, egyfajta kibúvó, hasonlatos a második világháború idején deportált zsidóság cserbenhagyásához. Mert mindenki élni akar, mindenkinek csak egy élete van - egy kardiológus ezt ráadásul a napi orvosi gyakorlatából is jól ismeri -, s nemcsak a lengyelek húzódoznak attól, hogy életüket és vérüket adják Koszovóért. Aligha kétséges, hogy a politikusok azért kerülgetik a szárazföldi hadműveletek kérdését, mert saját népszerűségüket féltik: ezt az áldozatot nem szívesen hozza meg a jóléti világ. Eddig jutva az Edelman-interjúban, egyszerre elszégyellem magam. Utóvégre három fiú apja vagyok, s most így mondom, szerencsére még a legidősebbnek is van jó két éve hadköteles korig. Gyáva vagyok hát, közömbös, puhány? Nincs-e jogom, vetem oda Edelman professzornak - ott a fényképe az újságban -, a saját gyermekeimet óvni és védeni? Úgy tűnik, van némi megértés benne, talán bólint is, ám ő kétségkívül egy más kor más erkölcsét képviseli. Tudniillik írt egy újabb levelet az illetékes államfőknek, s abban, ha lehet, még keményebben fogalmaz, mint korábban: „Tisztelt Elnök Úr! Azzal az ismételt felhívással fordulok Önhöz, küldjön szárazföldi haderőt Koszovóba. Annak a hárommillió kitelepített lengyel zsidó nevében kérek szót, akik a nyomor, az éhezés, a különféle betegségek következtében elpusztultak vagy a gázkamrában végeztek. Jogom van hozzá, egy vagyok közülük. A deportálás maga a halál. És ma Koszovóban ugyanaz folyik, mint ami a negyvenes évek Lengyelországában.” Tudja jól, hogy „a fasizmus, a totalitarizmus, a nacionalizmus csak az erőszak nyelvén ért”, tehát: „Nem szabad félni. Több lelkiismeretre és több bátorságra lenne szükségünk”, hisz’ „ne feledjék, az emberi élet az egyedüli érték, és az élet megóvása áldozatot követel”. Mi tagadás, nehezen állom a tekintetét. Jou KRITIKA ALAPÍTVÁNY * Pénzforgalmi jelzőszállít BKD 131-00007- 00000002-10126000 Alighanem valamennyi olvasónk számára közismert az, hogy minden kulturális lapnak rendkívül nagy szüksége van a legkülönfélébb formájú pénzügyi segítségre. A KRITIKA Alapítvány célja mindenekelőtt folyóiratunk megjelenésének támogatása. Hozzá bárki csatlakozhat, bármennyivel hozzájárulhat, s a befizetett összegek az érvényben levő jogszabályok szerint levonhatók az adóalapból. Nagyságától függetlenül minden segítséget köszönettel elfogadunk. Számítunk tehát lapunk olvasóira, barátaira, mindazokra, akik számára fontosak a KRITIKA által képviselt elvek és értékek. Mindazokra a személyekre és intézményekre, melyeknek nem közömbös a kulturális-szellemi élet nyilvánosságának sorsa. KRITIKA Azapítvány ' * J ‘ ' •X'' Adószám: 19662824#4p$r KRITIKA 11