Kritika 28. (1999)
1999 / 7. szám - KÖNYV - Almási Miklós: Lengyel László: Kívül és belül - Árva László: Matolcsy György: Sokk vagy kevés
KRITIKA KÖNYV Lengyel László: Kívül és belül Jó néhányra emlékszem, akkor nagyot szóltak, a stílus miatt ma is olvasatják magukat. Például a Miniszter című (’91-ből), a fel és le, a „belső kör” logikája, még Antall volt a főnök. Az írás három oldal, a folyamatábra tökéletes: a végén lenullázódik a funkció de megszületik az ember. Amihez csak Lengyelnek van szeme. Aztán itt van a nyolcvanéves öreget alkalmazó „tulaj” esete (Munkát adok): mi a jobb, dolgoztatni az öreget - aki megszédül a pallón -, vagy elküldeni, munkanélkülit csinálni belőle. A tőkés lét igaz, egyes szám első személyben fura, mégis nemcsak tragikomikus: ma már nincs ilyen hang. Ahogy rutinszerű lesz minden: kezdetben a nagy lelkesedés, aztán a középszer, s végül a futószalag. Nagy egyéniségek kerestetnek. Nem is kerestetnek, jobban megy a dolog egyéniségek nélkül: elég belőlük egy vagy kettő (ekkor már bajok lehetnek...) Nagyöblű újságírók? - kérdi, ’93-ban még fel tudott volna sorolni egy tucatot, ma alig egypárat. Miért, hová lettek? Tényleg nincsenek - nemigen tagozódtak be -, vagy Nagy Témák zsugorodtak össze? A kérdés jogos, a válasz homályos. Nem az írókat a kort jellemzi. Kordokumentum, hiszen egy-egy sztori jellemez egy-egy dátumot, megjelenik a belekódolt élet. És mégse csak kordokumentum, mert ez irodalom. Lengyelről mindig lehetett tudni, hogy jól ír, ambicionálja is ezt a hírét, most viszont itt a bizonyíték: ha ennyi év után élnek ezek az írások, akkor van kvalitásuk. És e karcolatok nagyon is élnek. Persze a melléktéma érdekel: Lengyel, az író. Apropója az egyes szám első személy meg a címadó karcolat. Ahol arról van szó, hogy a villamoson (vagy buszon) a peronon áll, akadályozza a le- és felszállást, merthogy élvezi ezt a kint is vagyok, bent is vagyok állapotot. Vagy nem is élve- ÉVJEGYTŐL OSPEKTUSIG, L, FOLYÓIRATTÓL ZS KIADVÁNYOKIG IGÉNYESEN EVEZÜNK, ÉLEZÜNK élefen: 06-20-9227-497 zi: ilyen. Vagy még inkább: ez az a magasles, ahonnan megfigyelhető, ami történik. Ha bemegy, ha velük van (bankárok, politikusok), akkor már elfogult, ha kint marad, csak elképzelni tudja, hogyan esznek, törik a borsot egymás orra alá, mi a stílus éppen most. Innen, az ajtóból, mindenki által lökdösve viszont éppen be lehet mérni a mi újságot. Az információszerzés modellje tehát: csak nem benne lenni és csak nem kikerülni (a ringlispílből), így igaz, mondom magamnak, mert ezt a peronhelyet nem olyan könnyű kikapni. Ezen túlmenően még sajátos tartás is kell hozzá. Az ember egy idő után például már nem látja a hajléktalanokat, vagy nem veszi észre beszélgetőpartnerén a Rolexet. Lengyelnek ma is van szeme mind a kettőhöz, sőt a kettőt együtt látja. Ami ugyebár nem a szemen múlik. És mégse könnyű megfejteni, „honnan” ír. A kritika, a helyzetértékelés, a holnap megsejtése, bár (kicsit sokat jósol...) az együttérzés, meg hogy soha nem anyáz, nem tol le és nem dicsér fel, mintha sine ira et studio lenne; de nem az, a sorok között más is van, kódolt üzenetek - azok a lényegesekcsak tudnám mind megfejteni. Bár néha - ritkán - maga se tud mit kezdeni egy-egy irodalmilag sikeres metaforájával.) Szóval csak látszatra irodalmi karcolatok, ezek a szövegek valójában a hétköznapok játékos-komoly hermeneutikáját végzik el - valami mikszáthi (meg egyéb) tradíciót folytatva (parodizálva? aktualizálva?). Tízévnyi történelem meg nem írt, megírhatatlan „szövegmélye” 165 oldalon. És Lengyel még azt is tudja, hogy csak így lehet: nem tudni akarni, mi a túró is lesz ebből: vadkap, gubanc, netán szép egyenes úton mintagazdaság...? Közben vagyunk. (Helikon) A. M. Matolcsy György: Sokk vagy kevés A magyar gazdasági rendszerváltás értékelésével kapcsolatosan sajátos kettősség figyelhető meg: míg a gazdasági átalakulást elemző közgazdászok kevés kivételtől eltekintve egyértelmű sikertörténetnek, a fejlett világ utoléréséhez elengedhetetlen sikertörténetként értékelik a kilencvenes évek folyamatait, addig a társadalom gazdaságon kívüli jelenségeit kutató szociológusok, kriminológusok, pszichológusok, földrajzkutatók mélyülő értékrendszerválságról, széteső társadalmi szerkezetről, romló közbiztonságról, marginalizálódó tömegekről és egyenlőtlen területi fejlődésről számolnak be. Ez a kettősség az értékelésben azonban nem véletlen. Végső soron könnyen érthető, hogy a magyar rendszerváltás gazdasági oldalának objektív és a kisiklásokat és kudarcokat is meglátó elemzése igen nehéz feladat a magyar közgazdász-társadalom mértékadó tagjai számára, hiszen éppen ez a kör, a reformközgazdászokként ismert csapat volt az, amely már a tényleges rendszerváltást, azaz 1990-et jóval megelőzően többé-kevésbé tudatosan elindította az országot a piacgazdasági átmenet útján, s ha e mértékadó közgazdászok egy része átmenetileg háttérbe is szorult a kilencvenes évtized egyes szakaszaiban, végül is mégiscsak e társaság volt az, amely többé-kevésbé tudatosan levezényelte a piacgazdasági átmenetet. Matolcsy György tanulmánykötetének éppen az az érdeme, ahogy annak ellenére, hogy a szerző maga is részese volt a piacgazdasági átmenet előzményeinek kialakításában, s később is részt vett az események formálásában, a kötetben szereplő írásokban képes túllépni saját korábbi hiedelmein és reményein és nemegyszer megdöbbentő, szó szerint sokkoló őszinteséggel járja körül, elemzi végig az átmenet folyamatának vargabetűit, kisiklásait, nem kerülve meg az átmenet még a jövőben hosszan ható kudarcait sem. Matolcsy tanulmánykötetének egyik alapvető konklúziója az, hogy a magyar piacgazdasági átmenet alapvetően nem teljesítette mindazokat az ígéreteket, amelyeket a reformközgazdászok a nyolcvanas évek során megfogalmaztak, de ez a kudarc nem magából az átmenetből, hanem annak tényleges megvalósításán, levezénylésén múlott. E piacgazdasági átmenet (relatív vagy abszolút?) kudarca különösen akkor szembetűnő, ha a mai gazdasági valóságot a reformközgazdászok ígéreteivel vetjük össze. A nyolcvanas évek végén valóban kevesen voltak a reformközgazdászok közt, akik azzal kecsegtettek volna, hogy tanácsaik megfogadása esetén 2000-re a magyar gazdaság éppen csak vissza fog kapaszkodni az 1988-as szintre, miközben a korábban foglalkoztatottak több mint 20%-a végleg kiesik a munka világából, a kutatásfejlesztési ráfordítások a nyolcvanas évekhez képest harmadára csökkennek és a magyar gazdaság 70%-a külföldi tulajdonba kerül. A reformközgazdász csapatból eddig csak Matolcsy mert szembenézni a korábbi ígéretek és a mai valóság eltérésével, s eddig ő volt az egyedüli, aki igyekezett feltárni azt is, hogy milyen belső és külső körülmények miatt került sor a magyar gazdaság enyhén szólva felemás, a reményektől messze elmaradó teljesítményére a kilencvenes évek során. Mik voltak tehát e felemás teljesítmények, a beváltatlan ígéreteknek az okai Matolcsy szerint? A kilencvenes évek közepén, amikor már látszott, hogy valahogy nem az történik a magyar gazdaságban és társadalomban, amit a nagy reformnemzedék a nyolcvanas években ígért, a (sok esetben egyszerre) szélsőbal és szélsőjobb kötődésű, alapvetően nem közgazdász elemzők summásan azzal intézték el a dolgot, hogy ismét nemzetközi összeesküvés áldozatai vagyunk, s belső és külső erők igyekeznek megkaparintani országunkat, mintegy ravasz rókaként kiénekeltetve a szánkból a gazdasági felemelkedés sajtját. Matolcsy jobban ismeri azonban annál a gazdasági folyamatokat (és azt a magyar gazdaságot, amelynek alakításában ő maga is igyekezett az elmúlt évtized során kivenni részét), semhogy a fehérkalapos jók és feketekalapos gonoszok cowboyfilmsémáját elfogadná magyarázatként. Matolcsy szerint a magyar gazdaság külső és belső feltételei, valamint az átalakulásban-átalakításban részt vevő külső és belső csoportok közti összetett erőviszonyok ma már szükségszerűségként feltárulkozó, de előre egyáltalán nem látható eredője nyomán jutott a magyar gazdaság oda, ahol most tartunk. Véletlenek, jó és rossz szándékok, divatos, de Magyarországon nem alkalmazható szakmai dogmák és a kínálkozó lehetőségek egyes csoportok által történő megragadása együttesen 42