Kritika 28. (1999)

1999 / 12. szám - Lengyel László: A kerekasztal hősei

KRITIKA rem­ek - az 1956-ról szóló januári kijelentésé­nek és március 15-i szereplésének - párton belüli és nemzetközi becsatornázása. Az a stratégiája, hogy a párton kívüli, folyamatos, látványos szerepléssel, nyomással - 1985-ös népfrontkongresszus, 1987-es Fordulat és re­form, Lakitelek, az 1956. november 4-i párt delegitimálása - magát a párton belül egyen­rangúvá, a nemzetközi politikában, Washing­ton, Bonn, Moszkva szemében pedig elfoga­dott személlyé tegye, 1989 tavaszán érik be. Amikor Pozsgay Kecskeméten amellett dönt, hogy nem viszi véghez a pártszakadást az MSZMP-ben, illetve nem használja ki kor­mányzati szerepét önmaga megkülönbözteté­sére, hanem az egységes MSZMP-vel vág ne­ki saját köztársasági elnökségének, akkor e döntése egyszerre folyik politikai alkatából és a külső és belső helyzet értékeléséből. Alkatá­ból következett, hogy híveivel és a mozga­lommal szemben a pártot választotta, hogy a szervezés és a tartós, nyilvános megállapodá­sok politikája helyett a látványos akciók és tit­kos alkudozás politikáját. A nemzetközi helyzetet illetően 1989 elejé­től fokról fokra világossá vált a kelet-közép­­európai politikusok előtt, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között valamiféle megállapodás született az európai szocialista országok szovjet elengedéséről. Se a leválás módja, se terjedelme nem volt ismert, de im­már bízni lehetett abban, hogy a Szovjetunió nem fog erőszakkal beavatkozni az európai folyamatokba.­Ennek a szabadulásnak azon­ban egyszerre volt jó és rossz hír értéke a re­formerek számára. Jó, hogy a szovjetek el­mennek, de így nemcsak a reformerek, ha­nem a diktatúra erői is feléledhetnek. A szov­jetek már nincsenek, a nyugatiak még nincse­nek. A hatalom kezében vannak az erőszak eszközei. Ki és mi fogja őket visszatartani? Mi lesz velünk a senki földjén? Hihető, hogy Pozsgayt mind a nyugati, mind a keleti vezetők arra figyelmeztették, hogy maradjon a hatalom kastélyán belül, mert csak így tudnak együttműködni vele, csak így lesz képes útját állni az ortodoxok­nak. 1988 végétől egy éven át Pozsgay Imre volt mind a szovjet, mind az amerikai és európai nagyhatalmak jelöltje­­ a magyar Gorbacsov. E je­löltnek külön figyelem­mel kellett lennie arra, hogy lépéseivel ne veszé­lyeztesse Gorbacsov nagyhatalmi lépéseit, va­gyis ne lépjen fel radikáli­sabban a „szükségesnél”. Pozsgay Imrének Grósz Károly 1988. őszi „fehér terroros” beszéde óta rémlátásai voltak, amelyeket más szempont­ból osztott Németh Mik­lós miniszterelnök is. Kétségtelen, hogy 1989 tavaszán és nyarán erő­szakot alkalmaztak a tün­tetők ellen Csehszlovákiában és az NDK-ban, Lengyelországban a tárgyalások feltételévé tették az erőszakszervezetek feletti kommu­nista ellenőrzést, Jugoszláviában Milosevics éppen megsemmisítette Koszovó autonómiá­ját. A polgárháborús rémlátásokat lehet utó­lag elvetni, de a román fegyveres összecsapá­sok és a délszláv háborúk után el kell ismerni, hogy nem voltak telje­sen indokolatlanok.­ E rémlátásokat erősítette az „1956-os hangulat”, vagyis soha annyit nem vitáztak magas pártve­zetők egymás között 1956-ról, mint 1989 tavaszán. Pozsgay Imre folyamatosan szembenézett a Nagy Imre-hasonlattal, nevezetesen el­lenfelei és barátai egyaránt Nagy Imréhez hasonlították. Nem értenénk semmit Pozsgay cselekedeteiből, ha nem vennénk fi­gyelembe, hogy magát e tavaszon mindig Nagy Imréhez mérte, el akarta kerülni hibáit, nem akarta kihívni sorsát. Pozsgay Imrének nem, vagy csak melléke­sen volt szüksége a folyamatok előre hajtásá­nál a kerekasztal-tárgyalásokra. Az egyik ok a kerekasztal elfogadásában kétségkívül a Nyu­gat nyomása volt. A Nyugat a lengyel kerekasztal után Magyarországon is azt várta el, hogy a hatalom tárgyaljon az ellenzékkel és kerüljön sor a szabad választásokra. A másik ok, hogy az ellenzékkel nyomást lehetett gya­korolni a párt ortodoxaira, s Pozsgay eljátsz­­hatta a kiegyenlítő szerepet. Miután nem választotta a „pártütést” ápri­lisban, két útja maradt. Az egyik, hogy élve ál­lami, kormányzati funkciójával a kormány ne­vében kezdeményez tárgyalásokat a pár­tokkal.­A másik, hogy pártvezetőként kiküzdi, hogy ő legyen az MSZMP képviselője a tár­gyalásokon. Pozsgay az utóbbit választotta. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy az ellenzéket kézben tudja tartani. Érthetően úgy vélte, hogy az ellenzék legnagyobb erejé­vel - az MDF-fel - kialakított tartós kapcso­lata, illetve a kisebb csoportokkal létező infor­mális viszonya nem tesz szükségessé átfogó tárgyalásokat.­ Pozsgay Imrének nem voltak pozitív poli­tikai céljai se az EKA-val, se a Nemzeti Kerekasztallal, sokkal inkább negatívak, neve­zetesen, hogy az itt folyó tárgyalások ne za­varják politikai játékát. Véleményem szerint nem gondolt az ellenzék megosztására, mert nem látott magára nézve veszélyes erőt sem az „egyesült ellenzékben”, sem annak egyik vagy másik pártjában. A veszélyt balról és sa­ját pártjából, illetve reformer vetélytársaiban leste, s az ellenzék radikálisait csak azért nem állhatta, mert felborzolhatták az MSZMP- ben a Pozsgay-ellenes hullámokat. Pozsgay Imre szükséges rosszként fogta fel a tárgyalásokat. Az ellenzék által szorgalma­zott konstrukcióknak éppúgy nem tulajdoní­tott nagy jelentőséget, mint az MSZMP-oldal törekvéseinek. Nem látta átfogó kérdésnek se az alkotmányozás, se a választójog, se a pártok finanszírozásának kérdéseit, nem érdekelte, hogy a pártszervezetek benn maradnak-e a munkahelyeken, és megmarad-e a munkásőr­ség. Mindezek nem az ő kérdései voltak. Pozsgay két kérdésre összpontosított: az egyik a köztársasági elnök választásának, a másik a tárgyalások utáni sikeres aláírásnak a kérdése. Pozsgay Imre politikai stratégiája egyszerű és kivitelezhető volt. A felgyorsuló esemé­nyekből arra a következtetésre jutott, hogy gyorsan meg kell szabadulnia pártjától, mi­után az köztársasági elnöknek jelölte. Minél előbb ki kell vonnia magát a pártcsatározások köréből, a pár­tok fölé kell emelkednie, mint­egy a demokratikus átalakulás biztosítékaként. Egyáltalán nem látta magát Jaruzelskinek, aki mintegy a kommunista hatalmat biztosítja az ellenzéki, rendszer­­váltó erőkkel szemben. Ellenke­zőleg, a demokrácia emberének vélte magát, aki megakadályoz­hatja, hogy az ortodox erők beavatkozzanak a szabad választások, az átalakulás menetébe.­ Ha ezt a kerekasztal-tárgyalások, segítik, ak­kor jó, ha gátolják, akkor be kell avatkoznia.10 A tárgyalások untatták. A részletek sohasem érdekelték, az alkotmányozásról és általában a jogi szabályozásról nem volt fogalma. Pozsgay Imre természetesen értesült mindarról, ami az EKA tárgyalásain történt. Az MDF tárgyalói, mindenekelőtt Antall Jó­zsef rendre beszámoltak neki szóban és írás­ban, sőt tanácsait kérték. Antall is, Pozsgay is természetesnek tartották a folyamatos kon­zultációt, hiszen Antall információiért cseré­be Pozsgay az MSZMP-én belüli informá­ciókkal szolgált, vagyis egy pillanatig se tit­kolta, hogy mik az MSZMP tárgyalóinak szándékai. E kapcsolatot nem is titkolták, ter­mészetesen az ellenzéki politikusok vala­mennyien tisztában voltak azzal, hogy az MDF-nek - és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság­nak, a Néppártnak és az FKGP-nek­­ külön kapcsolatai vannak Pozsgayval. A kerekasztal-tárgyalások, az 1989-es nyár előrevetítik Pozsgay Imre bukásának lehető­ségét. 1989 tavaszáig többé-kevésbé választ­ható volt az általa követett „kettős lojalitás”. Ám a kerékasztalnál már vagy ide vagy oda kellett ülnie. Ki kellett mondani: ezek az enyéim, azok az ellenfeleim. Rákényszerült, hogy a hatalom álarcát viselje. A hatalomnak egyre fenyegetőbb lett az álarca, s egyre ne­hezebb volt mögüle kilátni. Ráégett az arcára. Valakit be kellett csapnia. Valamelyik ol-

Next