Kritika 28. (1999)
1999 / 12. szám - Lengyel László: A kerekasztal hősei
KRITIKA remek - az 1956-ról szóló januári kijelentésének és március 15-i szereplésének - párton belüli és nemzetközi becsatornázása. Az a stratégiája, hogy a párton kívüli, folyamatos, látványos szerepléssel, nyomással - 1985-ös népfrontkongresszus, 1987-es Fordulat és reform, Lakitelek, az 1956. november 4-i párt delegitimálása - magát a párton belül egyenrangúvá, a nemzetközi politikában, Washington, Bonn, Moszkva szemében pedig elfogadott személlyé tegye, 1989 tavaszán érik be. Amikor Pozsgay Kecskeméten amellett dönt, hogy nem viszi véghez a pártszakadást az MSZMP-ben, illetve nem használja ki kormányzati szerepét önmaga megkülönböztetésére, hanem az egységes MSZMP-vel vág neki saját köztársasági elnökségének, akkor e döntése egyszerre folyik politikai alkatából és a külső és belső helyzet értékeléséből. Alkatából következett, hogy híveivel és a mozgalommal szemben a pártot választotta, hogy a szervezés és a tartós, nyilvános megállapodások politikája helyett a látványos akciók és titkos alkudozás politikáját. A nemzetközi helyzetet illetően 1989 elejétől fokról fokra világossá vált a kelet-középeurópai politikusok előtt, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között valamiféle megállapodás született az európai szocialista országok szovjet elengedéséről. Se a leválás módja, se terjedelme nem volt ismert, de immár bízni lehetett abban, hogy a Szovjetunió nem fog erőszakkal beavatkozni az európai folyamatokba.Ennek a szabadulásnak azonban egyszerre volt jó és rossz hír értéke a reformerek számára. Jó, hogy a szovjetek elmennek, de így nemcsak a reformerek, hanem a diktatúra erői is feléledhetnek. A szovjetek már nincsenek, a nyugatiak még nincsenek. A hatalom kezében vannak az erőszak eszközei. Ki és mi fogja őket visszatartani? Mi lesz velünk a senki földjén? Hihető, hogy Pozsgayt mind a nyugati, mind a keleti vezetők arra figyelmeztették, hogy maradjon a hatalom kastélyán belül, mert csak így tudnak együttműködni vele, csak így lesz képes útját állni az ortodoxoknak. 1988 végétől egy éven át Pozsgay Imre volt mind a szovjet, mind az amerikai és európai nagyhatalmak jelöltje a magyar Gorbacsov. E jelöltnek külön figyelemmel kellett lennie arra, hogy lépéseivel ne veszélyeztesse Gorbacsov nagyhatalmi lépéseit, vagyis ne lépjen fel radikálisabban a „szükségesnél”. Pozsgay Imrének Grósz Károly 1988. őszi „fehér terroros” beszéde óta rémlátásai voltak, amelyeket más szempontból osztott Németh Miklós miniszterelnök is. Kétségtelen, hogy 1989 tavaszán és nyarán erőszakot alkalmaztak a tüntetők ellen Csehszlovákiában és az NDK-ban, Lengyelországban a tárgyalások feltételévé tették az erőszakszervezetek feletti kommunista ellenőrzést, Jugoszláviában Milosevics éppen megsemmisítette Koszovó autonómiáját. A polgárháborús rémlátásokat lehet utólag elvetni, de a román fegyveres összecsapások és a délszláv háborúk után el kell ismerni, hogy nem voltak teljesen indokolatlanok. E rémlátásokat erősítette az „1956-os hangulat”, vagyis soha annyit nem vitáztak magas pártvezetők egymás között 1956-ról, mint 1989 tavaszán. Pozsgay Imre folyamatosan szembenézett a Nagy Imre-hasonlattal, nevezetesen ellenfelei és barátai egyaránt Nagy Imréhez hasonlították. Nem értenénk semmit Pozsgay cselekedeteiből, ha nem vennénk figyelembe, hogy magát e tavaszon mindig Nagy Imréhez mérte, el akarta kerülni hibáit, nem akarta kihívni sorsát. Pozsgay Imrének nem, vagy csak mellékesen volt szüksége a folyamatok előre hajtásánál a kerekasztal-tárgyalásokra. Az egyik ok a kerekasztal elfogadásában kétségkívül a Nyugat nyomása volt. A Nyugat a lengyel kerekasztal után Magyarországon is azt várta el, hogy a hatalom tárgyaljon az ellenzékkel és kerüljön sor a szabad választásokra. A másik ok, hogy az ellenzékkel nyomást lehetett gyakorolni a párt ortodoxaira, s Pozsgay eljátszhatta a kiegyenlítő szerepet. Miután nem választotta a „pártütést” áprilisban, két útja maradt. Az egyik, hogy élve állami, kormányzati funkciójával a kormány nevében kezdeményez tárgyalásokat a pártokkal.A másik, hogy pártvezetőként kiküzdi, hogy ő legyen az MSZMP képviselője a tárgyalásokon. Pozsgay az utóbbit választotta. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy az ellenzéket kézben tudja tartani. Érthetően úgy vélte, hogy az ellenzék legnagyobb erejével - az MDF-fel - kialakított tartós kapcsolata, illetve a kisebb csoportokkal létező informális viszonya nem tesz szükségessé átfogó tárgyalásokat. Pozsgay Imrének nem voltak pozitív politikai céljai se az EKA-val, se a Nemzeti Kerekasztallal, sokkal inkább negatívak, nevezetesen, hogy az itt folyó tárgyalások ne zavarják politikai játékát. Véleményem szerint nem gondolt az ellenzék megosztására, mert nem látott magára nézve veszélyes erőt sem az „egyesült ellenzékben”, sem annak egyik vagy másik pártjában. A veszélyt balról és saját pártjából, illetve reformer vetélytársaiban leste, s az ellenzék radikálisait csak azért nem állhatta, mert felborzolhatták az MSZMP- ben a Pozsgay-ellenes hullámokat. Pozsgay Imre szükséges rosszként fogta fel a tárgyalásokat. Az ellenzék által szorgalmazott konstrukcióknak éppúgy nem tulajdonított nagy jelentőséget, mint az MSZMP-oldal törekvéseinek. Nem látta átfogó kérdésnek se az alkotmányozás, se a választójog, se a pártok finanszírozásának kérdéseit, nem érdekelte, hogy a pártszervezetek benn maradnak-e a munkahelyeken, és megmarad-e a munkásőrség. Mindezek nem az ő kérdései voltak. Pozsgay két kérdésre összpontosított: az egyik a köztársasági elnök választásának, a másik a tárgyalások utáni sikeres aláírásnak a kérdése. Pozsgay Imre politikai stratégiája egyszerű és kivitelezhető volt. A felgyorsuló eseményekből arra a következtetésre jutott, hogy gyorsan meg kell szabadulnia pártjától, miután az köztársasági elnöknek jelölte. Minél előbb ki kell vonnia magát a pártcsatározások köréből, a pártok fölé kell emelkednie, mintegy a demokratikus átalakulás biztosítékaként. Egyáltalán nem látta magát Jaruzelskinek, aki mintegy a kommunista hatalmat biztosítja az ellenzéki, rendszerváltó erőkkel szemben. Ellenkezőleg, a demokrácia emberének vélte magát, aki megakadályozhatja, hogy az ortodox erők beavatkozzanak a szabad választások, az átalakulás menetébe. Ha ezt a kerekasztal-tárgyalások, segítik, akkor jó, ha gátolják, akkor be kell avatkoznia.10 A tárgyalások untatták. A részletek sohasem érdekelték, az alkotmányozásról és általában a jogi szabályozásról nem volt fogalma. Pozsgay Imre természetesen értesült mindarról, ami az EKA tárgyalásain történt. Az MDF tárgyalói, mindenekelőtt Antall József rendre beszámoltak neki szóban és írásban, sőt tanácsait kérték. Antall is, Pozsgay is természetesnek tartották a folyamatos konzultációt, hiszen Antall információiért cserébe Pozsgay az MSZMP-én belüli információkkal szolgált, vagyis egy pillanatig se titkolta, hogy mik az MSZMP tárgyalóinak szándékai. E kapcsolatot nem is titkolták, természetesen az ellenzéki politikusok valamennyien tisztában voltak azzal, hogy az MDF-nek - és a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak, a Néppártnak és az FKGP-nek külön kapcsolatai vannak Pozsgayval. A kerekasztal-tárgyalások, az 1989-es nyár előrevetítik Pozsgay Imre bukásának lehetőségét. 1989 tavaszáig többé-kevésbé választható volt az általa követett „kettős lojalitás”. Ám a kerékasztalnál már vagy ide vagy oda kellett ülnie. Ki kellett mondani: ezek az enyéim, azok az ellenfeleim. Rákényszerült, hogy a hatalom álarcát viselje. A hatalomnak egyre fenyegetőbb lett az álarca, s egyre nehezebb volt mögüle kilátni. Ráégett az arcára. Valakit be kellett csapnia. Valamelyik ol-