Kritika 29. (2000)
2000 / 11. szám - Füzes Oszkár: Panelközgyűlés - Gombár Csaba: Levél a globális civilizálódásról... 2.
4___________is demarkációs vonalakkal elválasztott államokat. Eközben ez a fajta Európa egy igen erős, minden technikai nóvumot is hadrendbe állító határt von maga köré, mint egy új politikai egység köré. A naplóíró látomása beteljesülőben, noha korántsem dőlt még el, hogy ez az Európa tagállamainak puszta konföderációja, vagy valami egységesebb, föderatív államalakulat lesz-e. Az ezzel kapcsolatos vita ugyanakkor nem egyszerűsíthető le pusztán maradiak és haladások szembenállására, mert az integráció mikéntjének részletei önmaguktól és automatikusan sosem mutatkoznak közös előnynek. Az Európai Unió pedig, amelynek kapujában Magyarország is ott ácsorog többedmagával, nemcsak azért von maga köré erős határokat, hogy a valódi globális honpolgárokat, azaz az országhaza nélküli migránsokat kívül tartsa, hanem azért is mert így védekezik a globális mozgások turbulens hatásaival szemben. A protektív közös keretek pedig csak akkor szilárdak és megbízhatóak, ha a belső határok eljelentéktelenednek, ha a tagországok egymás elleni „szuverenizmusa” helyett az új egység, az Európai Unió válik önállóvá a planetáris játszmákban. Ez önmagában nem szembehelyezkedés az átfogóbb globális civilizálódás sokarcú folyamataival, hanem talán hatásosabb védelem és érdekérvényesítés a globalizáció kiszámíthatatlanságait tekintve, hathatósabb befolyás a globalizáció történéseire, mint amire a tagállamok részenként lennének képesek. Ennek az új helyzetnek egyik neuralgikus pontja a vesztfáliai béke óta oly magasztossá lett állami szuverenitás csökkenése, amely Európa nyugati részén tárgyalásos formában megy végbe, a világ más részein pedig anélkül. De annak, hogy ez az Európa „schlagfertig”legyen, velejárója-e, hogy önkéntes tagjai „kadavergehorsam” módon alávetetté legyenek? A demokrácia jegyében történő erőegyesítés egységben az erő -„ütőképességgel” kecsegtet, ez azonban a dolgok ismert folyása szerint oligarchizálódást eredményez, ami pedig „hullaengedelmességet” kényszerít ki. A nemzetek fölötti Európa céljával szemben a nemzetállamok konföderatív Európáját hangoztatók tarkóját az oligarchikus európai történelem nyomja. S ha már a macskakörmök közé tett szavakkal ide idézett és marciális fogalmakkal dolgozó, teuton pártszociológus a század elején is úgy vélte, hogy még a demokratikus tömegpártok sem kerülhetik el az oligarchizálódás érctörvényének érvényesülését - s mennyire igaza lett -, akkor a brüsszeli oligarcháktól tartók ódzkodását sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Ekként tekintve körülményeinkre, a helyzetet teremtő globalizációs áramlatok Magyarország számára természetesen európai fénytörésben jelentkeznek. Bár ez, mintha nem lenne több egyszerű fokozati különbségénél. Vagyis integrált európaiként is lehet valaki a globalizáció rajongója, de az „Ugocsa non coronat” kérlelhetetlenségével szembe is helyezkedhet azzal. (Ha van ukrán térképed, keresd Vinogradot a nyugati végeken, Nagyszőlősként ez volt Ugocsa, nekünk fontos vármegye székhelye.) A globalizáció történelmileg nézve új jelenség, s mint minden új, szokatlanságával egyúttal fenyegető is. Ránk gördül valami, ami körülöttünk és bennünk sok mindent megváltoztat. Elsősorban megváltoznak az érintkezési viszonyok, s még áttételesebbek lesznek, még több intézményes közvetítés épül be az emberek közötti viszonyba. A közvetítettség mindig is természete volt a civilizálódásnak a direkt reagálások rovására, mint az önfékező, a cselekvést szabályozó, külsőleg kikényszerített normák lassú beépülése a viselkedésbe. Európai tapasztalataink szerint ez a közvetítettség állami keretekben, nemzeti kultúraként hatva is már igen komplikált áttételrendszerek hatását jelentette, de az emberek közötti közlekedés kulturális, gazdasági, politikai és egyéb szokásszisztémái jórészt az államhatárokig tartottak, vagy ha úgy tetszik, azok által védettek voltak. Az államhatár pedig - tudjuk - azért volt elhatároló így is, mert az állam jogrendje, igazgatási szokásai, és a besorozottakra, iskolázottakra ható állami civilizatórikus hatás ezt eredményezte. Most ez változik. A globalizációnak nevezett jelenség- és tünethalmazból kiviláglik, hogy az instrumentális racionalitással jellemezhető civilizálódás a gazdasági, információs és más egyéb érintkezésekben planetáris érvénysülésre törekszik - meghökkentő sikerrel. Érthető tehát, hogy a globalizáció hódítása mint a nemzeti piachatárokat áthágó instrumentális pénzviszonyok, és mint az egyedi államok deklarálta közjogi állapotokat semmibevevő, de ugyancsak instrumentális és minden nemzeti hagyományt és kulturális értéket közömbösen kezelő, a globális magánjogi és emberjogi viszonyokat tendenciózus kikényszerítő akciók elleni a régi reakciókat hívja elő. Ez azért is érthető, mert a világot átfogó intézmények hatása - legalábbis ahogy ez ma érzékelhető, és amit egy francia lap jogos aggodalommal hiperglobalizációnak nevez - egy olyan demokráciát fest, amelyben leginkább csak a magántulajdon Gémes Péter: Fekete 2000. november