Kritika 30. (2001)
2001 / 7-8. szám - IRODALOM - Szilágyi Ákos: Kukorelly Endre: Rom - A szovjetónió története
2001. július-augusztus kor a királyfi Angliából megtérve, hősileg ismét elhivatottságának földjére lép, s ott egy favályúba botlik, amelyen a sózott halakat engedik le a norvég hajók hasába, ezt a lelombozó magyarázatot kapja a révésztől: - Háború már nincsen. Engedtünk, és lemondtunk a harc jogáról. Ők pedig kötelezték magukat, hogy átveszik a halainkat. Azóta több szavunk van odaát, náluk, elhiheti uram. (...) Hamlet: De úgy hallom, a követet, akit legfelségesebb első atyám (...) a norvég udvarba küldött, ott megpofozták. Ez már feledésbe ment? Révész: Az ön legfelségesebb második atyja (...) állítólag úgy nyilatkozott, a követ úrnak túl nagy volt a pofája - annak az országnak a halfeleslegéhez viszonyítva, amelyet képviselt...” Brecht etűdje - bevallottan - intellektuális és pedagógiai célzatú. Hogy a játszó személyek ne éljék bele magukat a megmerevedett, hősi szerepsémákba, s lássák: az egyetlen (színpadi, „színpadias”, érzelmes) megoldáson kívül létezhet más értelmezési lehetőség. Lám, befejeződhetett volna így is Fortinbras és Hamlet histórája. De nem így esett. Shakespeare ugyanis jobb dramaturg volt, mint Brecht. Ha a sózott halas kompromisszum zárta volna le a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját, nem volna miért újra meg újra lejátszanunk a dán királyfi történetét, s Lengyel László sem írta volna meg a Fortinbras királyságát. Mi dolgunk lenne egy halvérű, tengeri herkentyűkben utazó, korlátolt felelősségű exportőr mostohafiával? De egy uralkodó, egy szépfejedelem, az más! Az már döfi (kivételes, mint duellumban a halálos találat). Királykönyveket írtak a reneszánszban jövendő uralkodók számára, morálpedagógiai célzattal. Egy bizonyos Niccolo Machiavelli, a firenzei köztársaság másodkancellárja foglalta kötetbe a tökéletes fejedelem személyiségéből és státusából következő erkölcsi és magatartásbéli megfontolandókat, s vált a politológiai irodalom egyik atyjává, más felfogások szerint a hatalom és etatizmus prófétájává. A Fortinbras királysága ezekbe az előzményekbe is gyökerezik. A jó pillanatban érkezett, a birodalom romjait eltakarító norvég királyfi rendezkedik be a dán udvarban, s gründol új hatalmat, rezsimet, klientúrát. Mögötte „a kevély halál”, előtte a rózsás jövő. Ha csak úgy nem jár, mint az egyszeri székely a fogpiszkálóval, Lengyel szerint úgy járhat. A főszereplőket négy százados már a katafalkra (népi előadásban: Szent Mihály lovára) emelte, lőttek sort is, bőven, végig az egész színpadon/pályán, de az epizodista - az túlél. Mindig túlél. A kiürült színpadon bóklászhat még egyet, beleülhet - mint egy jelmezes próbán - a trónba, felpróbálhatja a papírkoronát, egy harsány do-re-mi-fa-szóval megmérheti szavai akusztikáját, s remélheti, megjön majd hozzá a taps is. A dán királyfi (a főhős) történetét a norvég királyfi (a mellékszereplő) folytatja. Hogy lesz-e belőle, a szuffiták alatt klasszikus, még nem láthatni. Hogy mi felé halad - csak sejthető. Lengyel írása nemcsak a dán-norvég-angol örökséghez, Shakespeare-hez nyúl, hanem Brecht is ihleti, céljaiban. Nem dráma, noha sok a párbeszéd benne, hanem eszméltető dialógus, etűd, az éppen fönt tartózkodó aktorok számára. Könyve - mint maga mondja - „politikai elemzés, és nem művészi alkotás”. Királykönyv. Meg közéleti, szarkasztikus vitairat, pamflet elemekkel, kulcsregénybe illő castinggal. Ki ne azonosíthatná Sovány urat, a titokminiszterpártvezért, Fortinbras jobbkezét (és tán felsőbb énjét). A puha arcú kancellárt, aki szabályozó erőnek, ellensúlynak gondolja magát, pedig hát... A rideg parlamenti elnököt. A zászlósurakat, az erőszakosat és az alattomost. Dagadt lovagot, aki mindig szélről jön be. Don Pépét, a talpasok vezérét, kit a nép Bohóckirálynak titulál. Vagy Borsheim bárót, a vendéglősből lett főtanácsadót, Anton Reginust, a király kedvenc szószólóját. A Bankház támadott (s azóta távozott) ifjú lordját. Vagy Smyddét, a Hamlet módra töprengőt, kinek kezét épp az erkölcs s a kétség köti. A néhai János király ellen felkelő nemességet. A győzelem után az öbölbe beúszó ezüst hajót, az orange pártot, a vörös szalagosokat, a kozmokratákat, az egész „Denmark Limited, Crédits Mobilieres de Fortinbras”-t. A kétágú befejezés mindkét esélyt nyitva hagyja. Azt is, hogy a követek útján jelen lévő nagy császárság beemeli szövetségi körébe a kis Dániát, azt is, hogy a király elégeli meg a huzavonát, s magára marad. A best case és a worst case szcenárióit. A folyamatok, figurák, ideológiák és politikai aktusok többszörös tükrözése tűri, sőt egyenesen invokálja a játékot: az epizódisták előre léptetését, a Shakespeare-i helyzet újrahasznosítását, a second hand sztori szellemes kezelését, a régi és mai tanulságok egybefűzését, a kultúrsíkok elegáns átmetszését. (Vidító olvasni, 1600 táján mi könnyen idéznek a szereplő személyek Ortega y Gassettől, Huizingától, Gramscitól vagy Szabó Dezsőtől, József Attilától, Orbán Ottótól, Vas Istvántól). M Kukorelly Endre Rom - A .szovjetúnió története int Lidi nénémnek öccse, itt, Batu kán pesti rokona, szeretném megölelni e túlvilági jövevényt - a Romot. Aki olvasni tud a romok között, az tudja, hogy Lidi nénémből célszemély lett a 80-as évek közepén. Very important person. Mert akkor az még mást jelentett. Rákerülni a VIP-listára becsület és dicsőség dolga volt. Nos, ha ő Lidi letta Kukorelli Bankból, ahogy e költői összetolás, az orosz futuristák azt mondták volna: szdvig titkát maga a célszemély fedezte fel másfél évtizeddel múltán a Történeti Intézet szövegromjai közt kutakodva), mert ne lehettem volna én Batu kán, a pesti rokon - a Szondi utcát a Thököly úttal összekötő orosz kapcsolat - már csak a mindkettőnket a József Attila Köréhoz fűző testületi kötelék okán is. Mondjuk, Batu kán, telefonnal. Mármint lehallgatott telefonnal. Ez is olyan jó volt. Jó biztonságos. Hogy hallathatja az ember a hangját, és bizton számíthat rá, hogy hallják is őt valahol. Nem szólnak közbe, jelenlétüket semmi módon el nem árulják, de tudni lehet, hogy jelen vannak. Mindenütt, a fülben, a falban, a körben, a téglalapban, és mélységes megértéssel hallgatnak. Ahogy isten hallgathatott valaha, amikor még élt. S ahogy a romok hallgatnak azóta a fűben. Vagy a szar. Akárcsak Lidi néném, én, Batu kán pesti rokona is úgy érzem néha, hogy a magyar költészet titkos, mondhatni ötödik hadoszlopa a három per három volt. Nem akart ott senki egyebet, mint bekerülni az irodalomba. Úgy is lett. Például a Lidl bevette őket. Persze úgy, mint amikor valaki kivet magából valamit. Például kiveti a taccsot. Mármost pontosan ebben a taccsban vannak benne ők. A kivetettek. A taccs viszont benne van a Romban. Mármint az irodalomban. Mert hát a Szovjetúnió története nem egyéb, mint irodarom. Bevezetés a szépirodaromba. Romológia. A Romról beszélni öröm. Sőt, orom. A Győzelem Orma. Pik Pobjedi. Fölérés a csúcsra. A csúcsrajáratott próza fölérése. És minden felérés az oromra: győzelem. Csúcs ez az érzés. Oromcsúcs. Van ilyen szó. Az építészetben használják a ház legmagasabb pontjának jelölésére. Én Kukorelly házának legmagasabb pontjára használom. Valóban, a Romot oromnak látom. Kimagaslónak. A győzelem ormának. Az a neve ennek a győzelemnek, hogy Rom. A Szovjetúnió roma. A Harmadik Roma. Sic! Sőt, sicc! S marad, mi volt, a puszta rom. Vörösmarty romistene. Vörösmartyé, akihez már ezért az egyetlen - mottóként kiemelt - romos soráért („de azonban győző romisten”) kézcsókra kellene járulnunk. Mindannyiunknak. És talán sírva is. A szó legprózaibb értelmében. Ezeket a citátumokat tekintsük nyelvi nyilatkozatoknak, amelyek legalább olyan fontosak, mint az elviek. (Most már csak a halfelesleggel kéne valamit kezdeni.) (Helikon) BÖLCS ISTVÁN