Kritika 30. (2001)

2001 / 7-8. szám - IRODALOM - Szilágyi Ákos: Kukorelly Endre: Rom - A szovjetónió története

2001. július-augusztus kor a királyfi Angliából megtérve, hősileg ismét elhivatottságának földjére lép, s ott egy favá­lyúba botlik, amelyen a sózott halakat engedik le a norvég hajók hasába, ezt a lelombozó ma­gyarázatot kapja a révésztől: - Háború már nincsen. Engedtünk, és le­mondtunk a harc jogáról. Ők pedig kötelezték magukat, hogy átveszik a halainkat. Azóta több szavunk van odaát, náluk, elhiheti uram. (...) H­amlet: De úgy hallom, a követet, akit leg­felségesebb első atyám (...) a norvég udvarba küldött, ott megpofozták. Ez már feledésbe ment? Révész: Az ön legfelségesebb második atyja (...) állítólag úgy nyilatkozott, a követ úrnak túl nagy volt a pofája - annak az országnak a hal­feleslegéhez viszonyítva, amelyet képviselt...” Brecht etűdje - bevallottan - intellektuális és pedagógiai célzatú. Hogy a játszó személyek ne éljék bele magukat a megmerevedett, hősi sze­repsémákba, s lássák: az egyetlen (színpadi, „színpadias”, érzelmes) megoldáson kívül létez­het más értelmezési lehetőség. Lám, befejeződ­hetett volna így is Fortinbras és Hamlet histórá­­ja. De nem így esett. Shakespeare ugyanis jobb dramaturg volt, mint Brecht. Ha a sózott halas kompromisszum zárta vol­na le a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját, nem volna miért újra meg újra lejátszanunk a dán ki­rályfi történetét, s Lengyel László sem írta volna meg a Fortinbras királyságát. Mi dolgunk lenne egy halvérű, tengeri herkentyűkben utazó, kor­látolt felelősségű exportőr mostohafiával? De egy uralkodó, egy szépfejedelem­­, az más! Az már döfi (kivételes, mint duellumban a halálos találat). Királykönyveket írtak a reneszánszban­­ jö­vendő uralkodók számára, morálpedagógiai célzattal. Egy bizonyos Niccolo Machiavelli, a firenzei köztársaság másodkancellárja foglalta kötetbe a tökéletes fejedelem személyiségéből és státusából következő erkölcsi és magatartás­­béli megfontolandókat, s vált a politológiai iro­dalom egyik atyjává, más felfogások szerint a hatalom és etatizmus prófétájává. A Fortinbras királysága ezekbe az előzmé­nyekbe is gyökerezik. A jó pillanatban érkezett, a birodalom romjait eltakarító norvég királyfi rendezkedik be a dán udvarban, s gründol új ha­talmat, rezsimet, klientúrát. Mögötte „a kevély halál”, előtte a rózsás jövő. Ha csak úgy nem jár, mint az egyszeri székely a fogpiszkálóval, Lengyel szerint úgy járhat. A főszereplőket négy százados már a kata­­falkra (népi előadásban: Szent Mihály lovára) emelte, lőttek sort is, bőven, végig az egész színpadon/pályán, de az epizodista - az túlél. Mindig túlél. A kiürült színpadon bóklászhat még egyet, beleülhet - mint egy jelmezes pró­bán - a trónba, felpróbálhatja a papírkoronát, egy harsány do-re-mi-fa-szóval megmérheti szavai akusztikáját, s remélheti, megjön majd hozzá a taps is. A dán királyfi (a főhős) történetét a norvég királyfi (a mellékszereplő) folytatja. Hogy lesz-e belőle, a szuffiták alatt klasszikus, még nem láthatni. Hogy mi felé halad - csak sejthe­tő. Lengyel írása nemcsak a dán-norvég-angol örökséghez, Shakespeare-hez nyúl, hanem Brecht is ihleti, céljaiban. Nem dráma, noha sok a párbeszéd benne, hanem eszméltető dia­lógus, etűd, az éppen fönt tartózkodó aktorok számára. Könyve - mint maga mondja - „poli­tikai elemzés, és nem művészi alkotás”. Király­könyv. Meg közéleti, szarkasztikus vitairat, pamflet elemekkel, kulcsregénybe illő castinggal. Ki ne azonosíthatná Sovány urat, a titokminiszter­­pártvezért, Fortinbras jobbkezét (és tán felsőbb énjét). A puha arcú kancellárt, aki szabályozó erőnek, ellensúlynak gondolja magát, pedig hát... A rideg parlamenti elnököt. A zászlósura­kat, az erőszakosat és az alattomost. Dagadt lo­vagot, aki mindig szélről jön be. Don Pépét, a talpasok vezérét, kit a nép Bohóckirálynak titu­lál. Vagy Borsheim bárót, a vendéglősből lett főtanácsadót, Anton Reginust, a király kedvenc szószólóját. A Bankház támadott (s azóta távo­zott) ifjú lordját. Vagy Smyddét, a Hamlet mód­ra töprengőt, kinek kezét épp az erkölcs s a kétség köti. A néhai János király ellen felkelő nemességet. A győzelem után az öbölbe be­úszó ezüst hajót, az orange pártot, a vörös sza­lagosokat, a kozmokratákat, az egész „Denmark Limited, Crédits Mobilieres de Fortinbras”-t. A kétágú befejezés mindkét esélyt nyitva hagyja. Azt is, hogy a követek útján jelen lévő nagy császárság beemeli szövetségi körébe a kis Dániát, azt is, hogy a király elégeli meg a huzavonát, s magára marad. A best case és a worst case szcenárióit. A folyamatok, figurák, ideológiák és politi­kai aktusok többszörös tükrözése tűri, sőt egyenesen invokálja a játékot: az epizódisták előre léptetését, a Shakespeare-i helyzet újra­hasznosítását, a second hand sztori szellemes kezelését, a régi és mai tanulságok egybefűzé­­sét, a kultúrsíkok elegáns átmetszését. (Vidító olvasni, 1600 táján mi könnyen idéznek a sze­replő személyek Ortega y Gassettől, Huizingá­­tól, Gramscitól vagy Szabó Dezsőtől, József At­tilától, Orbán Ottótól, Vas Istvántól). M Kukorelly Endre Rom - A .szovjetúnió története int Lidi nénémnek öccse, itt, Batu kán pesti rokona, szeretném megölelni e túl­­világi jövevényt - a Romot. Aki olvasni tud a romok között, az tudja, hogy Lidi néném­­ből célszemély lett a 80-as évek közepén. Very important person. Mert akkor az még mást je­lentett. Rákerülni a VIP-listára becsület és di­csőség dolga volt. Nos, ha ő Lidi lett­­a Kukorelli Bankból, ahogy e költői összetolás, az orosz futuristák azt mondták volna: szdvig titkát maga a célszemély fedezte fel másfél év­tizeddel múltán a Történeti Intézet szövegrom­jai közt kutakodva), mert ne lehettem volna én Batu kán, a pesti rokon - a Szondi utcát a Thö­köly úttal összekötő orosz kapcsolat - már csak a mindkettőnket a József Attila Köréhoz fűző testületi kötelék okán is. Mondjuk, Batu kán, telefonnal. Mármint lehallgatott telefonnal. Ez is olyan jó volt. Jó biztonságos. Hogy hallathat­ja az ember a hangját, és bizton számíthat rá, hogy hallják is őt valahol. Nem szólnak közbe, jelenlétüket semmi módon el nem árulják, de tudni lehet, hogy jelen vannak. Mindenütt, a fülben, a falban, a körben, a téglalapban, és mélységes megértéssel hallgatnak. Ahogy isten hallgathatott valaha, amikor még élt. S ahogy a romok hallgatnak azóta a fűben. Vagy a szar. Akárcsak Lidi néném, én, Batu kán pesti ro­kona is úgy érzem néha, hogy a magyar költé­szet titkos, mondhatni ötödik hadoszlopa a há­rom per három volt. Nem akart ott senki egye­bet, mint bekerülni az irodalomba. Úgy is lett. Például a Lidl bevette őket. Persze úgy, mint amikor valaki kivet magából valamit. Például kiveti a taccsot. Mármost pontosan ebben a taccsban vannak benne ők. A kivetettek. A taccs viszont benne van a Romban. Mármint az irodalomban. Mert hát a Szovjetúnió története nem egyéb, mint irodarom. Bevezetés a szépirodaromba. Romológia. A Romról beszélni öröm. Sőt, orom. A Győ­zelem Orma. Pik Pobjedi. Fölérés a csúcsra. A csúcsrajáratott próza fölérése. És minden fel­érés az oromra: győzelem. Csúcs ez az érzés. Oromcsúcs. Van ilyen szó. Az építészetben használják a ház legmagasabb pontjának jelölé­sére. Én Kukorelly házának legmagasabb pont­jára használom. Valóban, a Romot oromnak lá­tom. Kimagaslónak. A győzelem ormának. Az a neve ennek a győzelemnek, hogy Rom. A Szovjetúnió roma. A Harmadik Roma. Sic! Sőt, sicc! S marad, mi volt, a puszta rom. Vörös­marty romistene. Vörösmartyé, akihez már ezért az egyetlen - mottóként kiemelt - romos soráért („de azonban győző romisten”) kéz­csókra kellene járulnunk. Mindannyiunknak. És talán sírva is. A szó legprózaibb értelmében. Ezeket a citátumokat tekintsük nyelvi nyilat­kozatoknak, amelyek legalább olyan fontosak, mint az elviek. (Most már csak a halfelesleggel kéne valamit kezdeni.) (Helikon) BÖLCS ISTVÁN

Next