Kritika 31. (2002)
2002 / 11. szám - Kornis Mihály: Big Brother - avagy mit nem szabad tudni?
2002. november Big Brother Szerintem a fizetőképes magyar fiatalnak, akinek készül a műsor, fogalma sincs róla, mit jelent eredetileg ez a kifejezés. Talán tudja, mit jelent angolul a két szó különkülön, de csak humán egyetemi szakon végzettek értik meg a tévéműsor címében rejlő utalást az eredeti orwelli metaforára, ahhoz ugyanis alaposan ismerniük kellene az 1984-et. Mert abban van megírva, ki az a Nagy Testvér. Fogadjunk, még olvasóim közül se tudja mindenki.... Egyáltalán, miért mondom ezt az évszámot, nem igaz? Mit értek azon, hogy Orwell? Orwell who? Na jó, csak tréfáltam. Az 1984 egy nem túl jó, de politikaelméleti háttere miatt mégis fontos és híres regény, amit George Orwell írt. Abban szerepel a gonosz diktátor, akinek egyik legfontosabb neve, állandó jelzője, hivatalos epitethon ornansa, a Nagy Testvér. A nyugati szuper Sztálin ő, aki elől nem lehet menekülni. Akinek mindenki a rabszolgája. Aki mindenütt lát minket. Téged is lát, Olvasóm. E pillanatban is figyel mindannyiunkat. Például azt, ahogy én ezeket írom, te meg - több hónap múlva - ahogyan olvasod. És hogy azt hiszed, hogy már tudod, ki az a Big Brother. De azért ez nem biztos. Mi volna, ha mi én, az író és te, az Olvasó - most hazugságok nélkül csinálnánk végig ezt a futó találkozást, amelybe ennek a - remélem, mindkettőnk által csak hébe-hóba, nagy ritkán kuksikázott - TV 2 műsorának az ürügyén gabalyodtunk? Lehet róla szó? Te eltekintesz attól, hogy én esztétanyelven elemezzem a Big Brother című, tévéműsor formájú piszokságot, én viszont cserébe nem nézlek hülyének, nem gondolom, hogy nekem kéne elmagyaráznom, miért ártasz vele magadnak, ha kukkolod. Nagyon jól tudod magadtól is. Azért, mert lealáz. Ha véletlenül válok füles/vagy szemtanújává mások életének, intimitásainak, az sorsszerű. Nem akartam, de hát így alakult, meg kellett tudnom. Ha viszont tudom, hogy mások megleshetők, arra várnak, lessem őket, és én tényleg odalopódzam, hogy kihasználjam az alkalmat - az már olyan vécéfeeling! Lesegetni - mindentől függetlenül - sivár, koszos dolog. Azt koszolja be, aki les. (Bár az se egészséges ember, aki effektíve akarja, hogy lessék! De ez más kérdés.) Ahogy az interneten a pornókép-nézegetés is lealáz. Magamat alázom meg vele, kukk. (Most ideírnám: sapienti sat - de vedd úgy, mégsem írtam ide, mert nem száz százalékig biztos, hogy értenéd, mit jelent. Bevallom, én meg azt nem tudom, mit jelent az, hogy Tesco. Ez tegnap derült ki, egy vacsorán. A hölgy azt mondta, „no és akkor bementünk a teszkóba...”, én pedig megkérdeztem, hogy mi az. Nagyon megnéztek. „Misi: Ön még nem volt Tescóban soha életében? Tényleg?”) Viszont én is tudom, és te is tudod, hogy kukkolni piti és kicsit alja, mégis, te is, én is, néha, egyegy pillanatra, például a csatornákon szörfölés közben azért belenézünk ebbe a izébe, a Big Brotherba... Ez a probléma. Csak azért probléma, mert utána nem tudjuk hitelesen megvédeni azt az álláspontunkat, hogy jobb volna, ha nem is volna a világon ilyesfajta, tévés szórakozásnak becézett vétek. Ezt egyszerűen képtelenek lennénk filozófiailag és jogilag egyaránt legitim módon bizonyítani. (Tudod, mi az, hogy legitim? Akkor jó.) Vannak nagyon befolyásos, mert tőkeerős és ezáltal hangadó csoportok az úgynevezett szabad társadalomban, akik az ilyen műsorokat kitalálják, illetve finanszírozzák, és adandó alkalommal elsöprően felkészült médiafilozófusokként védelmezik is, nyugodt lelkiismerettel egyébként. És kábé azt mondják: ha MÉG EZEK SE, a Kornis meg a jelentéktelen számú olvasója sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy belenézzen ebbe a kukába, ha másért nem, hogy szörnyülködjön - akkor semmi probléma, mert ehhez a tényhez képest minden ellenérvük semmis. A Big Brother (ValóVilág, Farm, Bár, satöbbi) kitűnő műsortípus, mert sokan nézik, alighanem többen, mint akármi mást. És akkor ez LESZ. És EZ lesz. Mert ezt van értelme csinálni. Mármint ehhez pénzt adni, annak van értelme, ezt ugyanis mindennél jobban ki lehet árusítani azoknak, akik reklámidőt szoktak vásárolni, és akkor abból még több pénz lesz, mert még forog is, és borzasztó bonyodalmas áttétellel ugyan, de - a GDP emelkedésével párhuzamosan - a végén még te neked is több pénzed lesz, Kornis, bö meg, ezáltal pedig majd több szépséget vihetsz az életedbe, több méltóságot vásárolhatsz rajta magadnak, mint amennyit ma vagy képes, állítják ezek a kulcsfontosságú, tőkeerős hangadó csoportok, ha nem is szó szerint, de lényegében. Ne mondd, hogy nincs igazuk. Nem fogod tudni bizonyítani. Ezt csak úgy közbevetve mondom. Az a része, biztos, hogy igaz, hogy akinek van pénze, és pénze van, annak telik malagára, de akinek pénze nincs - az másszon az almafára! Akinek pénze van, az tévét gründol, hogy aztán százszor anynyit vegyen ki belőle, mint amenynyit beletett. Nyugaton csak százszor annyit, itt nálunk, keleten viszont mintegy kétszázötvenszer annyit. Ez utóbbi körülmény már nem közgazdasági szükségszerűség, hanem csak az errefelé befektetők pofátlan mohóságából következik, ám a lényeget nem érinti. A tévéjükre te is előfizetsz. Ha nagyon nem tetszik, lekapcsoltathatod a kábeledról, és akkor nem kell fizetned érte. De ha akarod, nézed a „szolgáltatásukat”, aztán mégse tetszik, nagyon nem tetszik, amit látsz, neked sem, nekem tehát akkor tehetünk nekik egy szívességet... Annál nagyobbat úgyse tehetünk, mint hogy rákattintunk a csatornájukra. Mert akinek van pénze, az előírhatja, hogy mi legyen az állandó esti szórakozása (például az, hogy olyanokon keresi gennyesre magát, akik úgy nézik a csatornáját, hogy azt mondják, nem is akarják nézni), de akinek nincs pénze, az még azt sem tudja elintézni magának, hogy a közkórházban, a halálos ágyán, a nővérke soron kívül kivegye az ürüléket a feneke alól. A pénztelenség nagyon megalázó. Ezt csak azért mondom, mert például az ilyesfajta megszégyenülés nélküli életet értik a pénz által megvehető magasabb emberi méltóságfokon azok, akik védelmezik a szabadpiaci törvények gáttalan érvényesülését a kulturális szférában is. És igazuk van. Ahol a pénz dolgozhat, ott a társadalom is, egészében, majd feljebb és feljebb jut. Fejlettebb tőkés társadalom lesz, mint volt. Ezt a tételt még nem cáfolták meg az ismert valóságban. Különben a kommunizmus című, ön- és tömeggyilkos rémbohózatot sem kellett volna berekeszteni a földi színpadon. A Big Brother támadhatatlan. De ez távolról sem az egyetlen baj vele. Rosszul mondom: Vele, a Műsorral nincsen baj. Velem van a baj, illetve velünk, és mindazokkal, akiknek a Big Brother még mindig nem tetszik. Persze, nem vagyunk sokan. Nem tudhatjuk, mennyien vagyunk. Ennek a megállapítását ügyesen megakadályozza a Nagy Testvér. Minden időben ömlik az infó a csatkón, a csenden arról, milyen hihetetlen tömegérdeklődés mutatkozik a Big Brother (ValóVilág satöbbi) iránt... Egyre nő, csak nő az igény rá! És várhatólag, avagy mit nem szabad tudni? KORNIS MIHÁLY