Kritika 32. (2003)
2003 / 5. szám - P. Müller Péter: Színház és (intézményes) emlékezet
. Nem. A filmnézés nekem mindig kötelező penzumot jelentett, kivételt képezett a Centro Sperimentale Cinematograficában eltöltött két év, ahol csodálatos vetítési lehetőség volt. Chaplin, Griffith, Dreyer, Bergman filmjeiből rengeteget tanultam. Fellinit is szeretem, számomra ő képviseli a latin szellemet. Mit csinál szívesen a szabadidejében? Legnagyobb kapaszkodóm, mindennapi kenyerem a zene. Nagyon szeretek olvasni is. Körülbelül 3000 kötetes válogatott könyvtáram sok darabját még nem olvastam. Azokat is át kellene néznem, amíg még marad valamennyi időm. Foglalkoztatja a halál gondolata? Nem mondom, hogy minden este parolázok vele, de azóta, hogy ’86-ban újraélesztettek, számomra nem probléma, hogy mi lesz odaát. Hívő? Nem voltam sohasem materialista. De nem hittem, hogy ha elmondok néhány üdvözlégyet vagy miatyánkat, attól üdvözülök. Mindig úgy gondoltam, kell lenni valamilyen szellemi erőnek, ami összetartja a bolygót, s az egész univerzumot. Mi tudja lelkesíteni? Mindenekelőtt is két kis unokám, s az emberi gesztusok. Lakik a házunkban két öregember, talán száz év felé közelednek. Néha elindulnak az utcán valahova. Fogják egymás kezét és totyognak előre. Megmelegszik tőlük az ember szíve. Az is lelkesített, amikor a Bartók-filmet fotografálva az egyik helyszínen a digitális, kézi kamerát kezemben tartva, állva 180 fokos szögben meg tudtam fordulni. Megszokta az elektronikát? Meg. Eleinte idegenkedtem tőle, néhány éve viszont sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy vettem egy használt camcordert. Időnként a vállamra veszem, felülök egy vonatra - a közlekedés nekem már ingyenes - s járom az országot. Felveszek mindenfélét. Játszom. Camcorderem a maga fantasztikus technikai lehetőségeivel igazi kameratöltőtoll. Olyan, amire a rendezők mindig is vágytak. De azért annak örülök, s azért tartom magam szerencsésnek, hogy még 35-ös filmre dolgozhattam, azt vághattam. Amikor bementem a vágószobába, első mozdulatommal mindig belemarkoltam az összegöngyölődött celluloidba s beleszagoltam. Annak a fajta kézműves jellegnek, filmcsinálásnak, ami mellett minden nyomás ellenére igyekeztem kitartani, sajnos, vége. S a múlté a celluloid illata is. (1998-2003) GERVAI ANDRÁS Színház é Z eusz az emlékezet istennőjével, Mnémoszünével nemzette a Múzsákat. A kilenc lány közös elnevezésére a Múzsák szó mellett használtak egy másik kifejezést is, a Mneiait, amely Emlékezeteket jelent. A művészetek és az emlékezet, ezen belül Thaleia (Thália) és Mnémoszüné a görög mitológiában rokonok. E szerint a nézet szerint az emlékezet hozta világra a színházat. Ugyanakkor a Múzsák voltak azok, akik lehetővé tették, hogy az emberek képessé váljanak a felejtésre. A Múzsáknak anyja az emlékezet, és lánya a felejtés. A színház kétféle értelemben is az emlékezetre épül. Egyfelől az antikvitásban a színházi előadások az emlékeztetés szerepét (is) játszották, újra szcenírozták a mitológia feszültségekkel teli jeleneteit. Másfelől ez a művészeti ág attól az időtől mindmáig arra a tevékenységre épül, hogy a színjátékosok emlékezetből reprodukálnak mozgást és szöveget az előadás során. Noha a fennmaradt, az (írásos) emlékezetben megőrzött drámák a szövegbe fagyott színház példái, magáról a színházi műalkotásról csak igen közvetett módon tudósítanak, hiszen a megjelenítés hogyanját nem tartalmazzák. A megjelenítés mozzanatai ugyanis „ (tünékeny-változékony jellegüknél fogva) nem rögzíthetők, nem hagyományozhatók, s ily módon nem hozzáférhetők a történész számára (...) Semmiképp sem vagyunk abban a helyzetben, hogy megvizsgáljuk azokat a performatív cselekvéseket, amelyekkel a Dionüszosz-színház, a Globe, a commedia dell’arte vagy Moliére társulata vitte színre a szerepek identitását” (Fischer-Lichte, 2001, 13-14.). A színházi előadásról minden néző egyéni emlékeket őriz, ugyanakkor az előadás folyamata kollektív befogadói helyzetben jön létre, amelynek az együttes élmény is szerves része. A színházi előadás hatástörténete egyesíti magában az egyéni és a kollektív emlékezetet. Az áthagyományozódás, az egymásra következő emlékezetek láncolata először az alkotók oldaláról jön létre. Talán nincs még egy művészeti ág, amelynek történetében az egymást követő generációknak, esetenként a dinasztiáknak ekkora jelentősége volna, Szophoklésztől és unokájától az Egressyken át a Latabárokig. A színházi tapasztalat átadásának - a megmutatás, a felidézés mellett - az egyik leggyakoribb eszköze a különféle színházi tárgyú történetek (élmények, emlékek) elbeszélése, e narratívák felhasználása. Ennek kapcsán ki kell térnünk a narrációnak az emlékezetben játszott szerepére, ami átvezet az alkotók személyes és családi emlékezetéből a befogadás és a kollektív emlékezet közegébe. Az emlékezetkutatásban az elmúlt évtizedekben előtérbe került a kollektív emlékezet és a narratív jelleg vizsgálata, valamint az a kérdés, hogy a múltról tett kijelentések mennyiben tartoznak a fikció körébe. A történettudományban Hayden White elemzései nyomán került előtérbe az a nézet, hogy a történetíró tevékenysége inkább irodalmi jellegű, semmint tudományos, mivel a történelmi narratívák tartalma legalább annyira kitalált, mint amennyire talált (vö. White, 1997.). Ugyanakkor David Carr tagadja a történetírói elbeszélés fiktív voltát, álláspontja szerint az emberi tapasztalatok maguk is narratív formájúak (vö. Carr, 1999.). Carr szerint az egyéni tapasztalat és emlékezet, valamint a kollektív emlékezet is - természeténél fogva - narratív szerkezetű. Az emlékezet eleve értelemmel bírónak látja azt, amit a múltból felelevenít, mint ahogy a jelenre irányuló gondolkodás is ilyennek tekinti azt, amit tapasztal (vö. S. Varga, 2002, 45.). A (közeli vagy távoli) színháztörténeti emlékezet esetében is azt tapasztaljuk, hogy szinte kizárólagos reprezentációs formája a narráció. Példák erre a tudományos igényű kézikönyvektől a színháztörténeti monográfiákon át a színészportrékig a legkülönfélébb műfajú írások. Az sem véletlen, hogy az elbeszélésformák közül a magyar színház(történeti gyakorlatban a leggyakoribb típus az anekdota. Amely azonban bármely színházi feladatkör betöltőjének állít is emléket, minduntalan összekeveri a magánembert és a Magasiskola 2003■ május