Kritika 32. (2003)
2003 / 1. szám - Gellért Kis Gábor: A lelkek piacán
2003- január Államegyház - állam, egyház A kereszténység Magyarországon az államalapítással rögvest államegyházként rendezkedett be. Előbb épült ki az egyházmegyerendszer, mint a vármegyerendszer, s kezdettől betöltött közigazgatási funkciókat. Az első jelentős törést a monolit egyházi-világi hatalmi struktúrában a reformáció okozta, ami azonban nem a római egyház természetes belső átalakulásából következett Magyarországon, hanem a török megszállás váltotta kivagy korbácsolta fel a protestáns hitelvek viharát, ami Európa nagyobb részén amúgy is végigsöpört). Az erdélyi fejedelmek és rendek jól felfogott politikai érdekből álltak a szabad vallásgyakorlás mellé, míg a katolikus egyház valahai pozícióinak visszaszerzése érdekében a Habsburgok mellé szegődött. Nem is nagyon tehetett egyebet, hiszen a XVI. század végére az ország népességének kilencven százaléka valamelyik reformált egyházhoz tartozott. Az Ausztriából táplált ellenreformáció révén néhány évtized után újfent hatalmi pozícióba került a római egyház. Bármennyire is nagy formátumú s anyanyelvén olykor alpáriságában is ékesen szóló vezéralakja volt az ellenreformációnak Pázmány Péter, a magyar közgondolkodás a katolicizmust az ellenreformáció kezdeteitől a reformkoron át a monarchia széteséséig Bécshez kötötte. Ezt a közmegítélést nem egyszerűen az eredet táplálta, sokkal inkább az a tény, hogy a magyar katolikus klérus az osztrák császár - és csak mellékesen magyar király - kezéből kapta a szükséges eszközöket hatalma kiterjesztésére. Később kelt kifejezéssel élve a XVIII. században vált aulikussá, vagyis az udvar ugyan nem mindig készséges, ám igen megbízható, intézményes partnerévé. Szemben például a lengyel egyházzal, amely az orosz hódítás kezdetétől az első világháború után újra elnyert függetlenségig a nemzeti ellenállás legfontosabb bázisa volt, és évszázadokon keresztül a lengyel nemzet megmaradásának reményét adta. Ilyen múltat a magyar egyház nem tud felmutatni, sőt. Akár ha a Rákóczi-felkeléssel vagy a reformkorral, akár ha az 1848-49-es szabadságharccal egykorú, az egyházak által folytatott hivatalos politikát tekintjük - most már idesorolva a protestáns egyházakat is -, nincs arra példa, hogy bármelyik egyházunk intézményesen és testületileg pártolóan viszonyult volna a nemzet történetében sorsfordító, rebellis eseményekhez. A hiány sok mindennel magyarázható, de a végeredményen - hogy 300 év alatt a magyar egyházak egyike sem volt képes nemzeti egyházként bevonulni a köztudatba - mit sem változtat. A megállapítás természetesen nem vonja kétségbe az egyházak teljesítményét a magyar gazdasági kultúrában, a művelődéstörténetben és a nyelvi fejlődést illetően, csupán annyit - bár nem keveset - rögzít, hogy az államegyház, a hatalomba mélyen beágyazódott, vallási alapon szerveződött intézmény nem vált népi vagy nemzeti egyházzá, és nem serkentette, inkább fékezte a polgárosodás folyamatát. Még a presbiteriánus egyházak is, amilyen gyorsan csak tehették, beépültek a hatalmi struktúrákba - noha kétségtelenül voltak kiváló papok, lelkészek, akik a maguk gyülekezeti tevékenységét a nemzeti éthosz által áthatva végezték -, ennek eredményeként legföljebb annyit könyvelhetünk el, hogy Magyarországon 1945 előtt nem egy, hanem több államegyház működött (ideértve a már bevett vallások egyikeként az izraelita felekezetet is). A helyzetet igen jól érzékelteti az a többéves vita, amely a parlamentben és azon kívül folyt le a házassági jogról, a gyermekek vallásáról, az állami anyakönyvekről és a vallás szabad gyakorlatáról alkotott törvények 1894-95-ös meghozatala előtt. Az adott viszonyoknak megfelelően az alsó- és középpapság szerves szimbiózisban élt a helyi és regionális hatalmasságokkal, ami tovább erősítette azt az igen alapos közképzetet, hogy az egyházak maguk is a hatalmi struktúrák szerves és erős alkotóelemei. Hozzáteszem: erre a felállásra felette fogékony volt a politikai és a közéletet meghatározó, befolyásos hivatalnoki apparátus, a pedagóguskar, a gazdaságban főszereplő nagypolgárság - beleértve a zsidó nagytőkéseket szinte kivétel nélkül, no meg az értelmiség szám szerinti többsége. Államegyház az üldöztetésben Az államegyházi státus jelentősen megkönnyítette a Moszkvából hazatért kommunisták dolgát, amikor elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak a „reakció utolsó védőbástyájával”, vagyis az egyházakkal. A politikai rendőrség minősíthetetlen és embertelen akcióin, a megfélemlítésen túl mind-n. Az adott viszonyoknakmegfelelően az alsó- és középpapság szerves szimbiózisban élt a helyi és regionális hatalmasságokkal, ami tovább erősítette azt az igen alapos közképzetet, hogy az egyházak maguk, is a hatalmi struktúrák szerves és erős alkotóelemei. össze annyi dolguk volt, hogy a létező struktúrák felett átvegyék a hatalmat, és a maguk embereit ültessék a legfontosabb székekbe. A békepapok - meggyőződéssel vagy meggyőződésük ellenére - díszletként ott ültek az ötvenes évek és Kádár János parlamentjében meg a Hazafias Népfront elnökségében; kvietált protestáns püspökök vállaltak feladatot a rendszer elfogadtatásában, például Dezséry László és Péter János, az első igen népszerű rádiós jegyzeteivel, a második külügyminiszter-helyettesként, utóbb külügyminiszterként. Roppant kényelmes volna ma sommásan pálcát törni felettük, de ez kívül esnék a jelen írás gondolatkörén. A hatalmi szereposztás jól jellemzi, hogyan működött a valahai szocializmus intézményrendszere, megfejelve az Állami Egyházügyi Hivatallal. Amiként az elnevezés is tanúsítja, olyan államegyházi struktúra jött létre, amelyben több volt az állam, mint az egyház. Sőt, így visszatekintve, mintha az egyház csak azért került volna az intézmény nevébe, hogy dolga legyen a hivatalnak. Gazdasági szempontból annyit adott az állam, hogy az egyházak épp csak elérjék a lét alatti lét szintjét, névlegesen megmaradt eszközrendszerének, intézményeinek használatát jogilag korlátozta, még belső működési rendjüket is megszabta, szellemi kisugárzásuk körét minimálisra szűkítette. Az alsó papságot mértéktelenül kiszolgáltatták a helyi hatalmaknak, ezért fordulhatott elő, hogy néhol börtönben végezte a helyi pap, néhol beépült - formálisan vagy informálisan - a lokális elitbe, túlnyomórészt azonban a csendes egymásra acsarkodás jellemezte ezt a viszonyt. A rendszer nyomásának enyhülésével rendszeresebbé vált a kapcsolattartás a Vatikánnal, illetve a külföldi társegyházakkal - a reakció utolsó bástyájából megtűrt kövületté minősültek. A kommunista hatalom utolsó húsz-huszonöt éve egy jellemző kettősséggel írható le: miközben az egyházügyi hivatal központja a hatalom joviális, békülékeny arcát mutatta, megyei hivatalai általában megőrizték keményvonalasságukat; a felsőpapság tehát sokkal könnyebben kommunikált a központtal, mint az alsó a helyi hatalommal. Ezzel együtt tudvalévő, hogy a bíboros környezetében, a Püspökkari Konferencia hivatalában, a zsinati irodákban mindenütt beépített emberek jelentettek hol az ÁEH-nak, hol a belbiztonsági szerveknek - szinte az utolsó napig. Utólag aligha megválaszolható kérdés, hogy mindazok, akik egyházi ember létükre bármilyen minőségben együttműködtek a politikai hatalommal a diktatúra kemény vagy puha időszakában, számot tarthatnak-e megértésre. Egészen biztos, hogy volt közöttük olyan, aki történelmi folyamatában áttekintve a helyzetet, valóban egyháza és hívei érdekében vállalt valaminő együttműködést; volt, akit zsaroltak, és nyilván volt olyan is, aki ezt merő opportunizmusból, rosszabb esetben karriervágyból tette. Mindent a helyzetnek, a módnak és a mértékeknek a figyelembe vételével lehetne és kellene megítélni. De ez már nem ennek az írásnak a dolga, noha a legkevésbé sem közömbös, megosztja-e az egyház a saját múltjával kapcsolatos vívódásait a hívekkel, hiszen - épp a hívek miatt - ez a vívódás, ha van egyáltalán, aligha a klérus, a zsinat vagy a hitközségek szövetségének belügye. A létezett szocializmus idején azonban - és választott szempontunkból ez a meghatározó - végbement az egész társadalmat átható szekularizációs folyamat. Ez kezdetben látványosan erőszakos volt, később tagadhatatlanul szervessé vált, noha mindvégig tartalmazta a hatalmi presszió elemeit. A végeredmény pedig az, hogy a rendszerváltásba egy - nyugat-európai mércével mérve is - szekularizált magyar társadalom érkezett. Az időközben készült célzott felmérések és a legutóbbi népszámlálás idevágó adatai egyaránt azt bizonyítják, hogy a magyar népesség nagyjában egészében úgy oszlik meg hitbéli és egyházi elkötelezettségét illetően, mint a példának tekintett nyugat-európai országok zöme. Ezt a szociológiai tényt a mégoly megnyomorított államegyházaknak is be kellett volna látniuk. Nem tették. ____________UL 5