Kritika 33. (2004)

2004 / 1. szám - Pitti Zoltán: Európa kapujában - 2004 (?)

, az elaprózott teljesítmények miatt nem számíthatnak számottevő ex­portlehetőségre sem. Más területen is érzékelhető és értelmezhető az atomizálódás ne­gatív következménye. A rendszer­­váltó filozófia alaptörekvése volt a helyi társadalmak önszerveződé­sének biztosítása és a jövedelem­újraelosztó középszint kiiktatása. A gazdasági háttér hiányában illú­ziónak bizonyult a 3200 melléren­delt önkormányzat kialakítása, il­letve feladataik differenciálatlan meghatározása. A következmé­nyeket ismerjük. A megyéket sike­rült semlegesíteni, ám a jövede­lemcentralizáló és -újraelosztó döntések nem közelebb, hanem távolabb - kormányzati szintre - kerültek. Az alapelvek további sé­rülését jelentette, hogy a normatív finanszírozás következtében a te­lepülések „befelé forduló” maga­tartást vettek fel. Mára nyilvánvaló­vá vált, hogy a méretgazdaságos­sági szempontok háttérbe szorítá­sa nem kedvez a helyi közösségek racionális működésének, de nem szolgálja a térségi szemlélet, illetve a távlatos gondolkodás erősödését sem. A tarthatatlan álláspont kor­rekciója­­ a politikacsinálók álló­háborújából következően - továb­bi éveket fog igényelni. A rendszerváltó jelszavak a tár­sadalom depolitizálásáról és a pár­tok önmérséklésének igényéről szóltak. Mint tudjuk, a valóság másként alakult. A pártosotlan po­litika betört a munkahelyekre, az iskolákba, a templomokba, s újab­ban kivonult az utcára. A mai ma­gyar társadalom véglegesen átpoli­tizálódott és erővonalak mentén szélsőségesen tagolt. Munkahelyi kollektívák, baráti közösségek, családi kapcsolatok, szellemi mű­helyek estek áldozatul a megosztó politikának. A politikai vezetők ma már csak az övéikhez szólnak, il­letve a megosztott társadalom csak a hittársak megszólítására hajlandó figyelni. Több mint fájdalmas kér­dés, hogy egy belülről megosztott társadalom képes lehet-e sikeres nemzetközi együttműködésre? A társadalmi-gazdasági átalaku­lás féloldalas és korrekciót igénylő eredményeinek bemutatása ko­rántsem teljes, csupán annak jelzé­se, hogy halaszthatatlan a rend­szerváltás erényeinek és beteljesü­letlen várakozásaiknak higgadt értékelése, s a szükséges kiigazítá­sok közmegegyezés alapján törté­nő végrehajtása. A nemzet újra­egyesítésének mindent megelőző feladatán túl olyan tennivalók áll­nak előttünk, mint a nemzeti alkot­mány módosult feltételekhez igazí­tása, az államreform végrehajtása, az államháztartás (mögötte a nagy elosztó rendszerek) működésének megújítása, a gazdaságfejlesztés távlatos cél- és eszközrendszeré­nek kijelölése, illetve a regionális szerveződés kereteinek megrajzo­lása. A közel sem teljes felsorolás­ból érzékelhető, hogy egy-egy fel­adat teljesítése óriási kihívás, s ed­digi tapasztalataink szerint meg­haladja egy-egy kormányzati cik­lus idejét. Politikusainkra vár an­nak felismerése, hogy most olyan kihívások előtt állunk, amelyek nem teszik lehetővé az erők szét­­forgácsolását, a tennivalók szaka­szolását, illetve későbbre halasztá­sát. Európa legkisebb támogatásra érdemesített bővítése Az EU helyzete sem probléma­­mentes. Hosszú vajúdás után szü­letett meg a döntés, hogy előbb szélesítik, aztán mélyítik a tagor­szágok együttműködését. A közös­ség kétpontos küzdelmet vív. Kí­vülről vizsgálva erőn felüli válla­lásnak tűnik a világgazdasági ver­senypozíció javítása, miközben belülről nézve az EU-perifériához sorolt országok felzárkóztatása a legsürgetőbb. Az EU 2006-ig jóvá­hagyott költségvetéssel rendelke­zik (a közösségi bevételek maxi­mum a tagországi GDP 1,27%-áig terjednek), ám a gazdasági növe­kedés lelassult, a legjelentősebb befizető országok (Németország, Franciaország) költségvetési hiá­nya a stabilitási és növekedési paktumban rögzített határértékek fölé jutott. Ilyen helyzetben a 2004. évi bővülés - nem néhány, hanem egyszerre 10 országot je­lentő gyarapodás­­ erőn felüli ter­het jelent a közösség számára. A bővítésnek azonban nincs alterna­tívája, egy esetleges újabb halasz­tás a közösség hitelképességét ás­ná alá. A feloldhatatlan helyzetből az egyetlen lehetséges kiút, hogy a 10 országot érintő bővítést az eddi­gi legkisebb támogatással valósít­ják meg. A bővülésnek a csatlako­zó országok nézőpontjából sincs alternatívája, hiszen ezzel a rend­szerváltás folyamata - az áldozat­­vállalás értelme - kérdőjeleződne meg, illetve a különutasság belát­hatatlan következményekkel jár­na. A politikacsinálók számára lét­­fontosságú az EU helyzetének reá­lis értékelése, illetve a képviselni kí­vánt politikai programok világos megjelenítése. A közösségi dönté­sek befolyásolása, illetve a hőn óhajtott támogatások elnyerése a közösségi játékszabályok elfoga­dását és az egyazon országban vá­lasztott EU-képviselőktől - politi­kai hovatartozástól függetlenül - együttműködési készséget igé­nyel. Rossz belegondolni, hogy milyen esélyeink lesznek akkor, ha képviselőink a nemzetközi fó­rumokra is kiviszik elrendezetlen hazai vitáikat, illetve inkább vállal­nák az együttműködést a testvér­pártokkal, mintsem a hazai útitár­sakkal. A félelem nem alaptalan, sajnos kaptunk már ízelítőt az el­lentétes álláspontot képviselőktől. A társadalom ez ideig - egy jobb jövő reményében - tudomá­sul vette az időközi megszorításo­kat, ám az eredmények elmaradá­sa az elégedetlenek táborát növel­te, illetve a politika hitelét rontotta. A társadalmi béke helyreállítására születtek ugyan taktikai jellegű in­tézkedések (minimálbérek meg­duplázása, köztisztviselői és közal­kalmazotti bérek jelentős emelése, a vállalkozói terhek enyhítése), ám a gazdasági törvényszerűségek „megerőszakolása” megbosszulta magát. A következmények ismer­tek: a költségvetési hiány és az ál­lamadósság újabb megugrása. Pe­dig kemény évek állnak előttünk. A magyar gazdaság elemi érdeke, hogy a közösségi csatlakozás a monetáris unióba illeszkedéssel folytatódjon. Ám az is látható, hogy a megbillent helyzetben a pénzügyi előírások teljesítése (értsd: költségvetési hiány és ál­lamadósság lefaragása, az infláció további mérséklése, illetve a forint árfolyamának szabályozott kere­tek között tartása) csak akkor nem igényel újabb megszorításokat, ha az államszervezet fogyókúrába kezd, illetve a gazdaság teljesítmé­nyei fedezni tudják a költségvetés szükségleteit. Összegzés helyett A rendszerváltás bővelkedik pozi­tívumokban, de megoldatlan kér­désekben is. Kinyílt a világ, meg­honosodott a többpártrendszer, színesedtek a tulajdonviszonyok, ám azok a társadalmi problémák (túlsúlyos politikai intézmények, adósságállomány, gazdasági telje­sítmények differenciálódása, társa­dalmi rétegek polarizálódása, egyebek), amelyek kényszerpályá­ra terelték a rendszerváltást, to­vábbra is megoldatlanok. Szocio­lógiai vizsgálatot igényel a demok­ráciába vetett bizalom elvesztése, illetve közgazdászokra vár annak értékelése, hogy - a pótlólagos be­fektetések ellenére - miért nem következett be a gazdaság teljesít­ményeinek érdemi javulása, a ter­melékenység - a jelentős techno­lógiai fejlődés ellenére - miért ma­rad el még mindig a nemzetközi színvonaltól. Nem várnak könnyű évek a po­litikacsinálókra sem. A politikának és az államapparátusnak kétpon­tos küzdelemre kell készülnie: ki­felé színvonalasan kell megjelení­tenie a magyar társadalom és gaz­daság érdekeit; ugyanakkor hatá­rainkon belül a társadalmi béke megteremtése és az összefogás erősítése érdekében kell munkál­kodni. Jó lenne, ha a 2004. évi EU- választások immár érdemi kérdé­sekről szólnának, nem pedig a tár­sadalom által unottan figyelt „ki kit győz le” vitákról. Félő, amennyi­ben a politika nem veszi figyelem­be a társadalom valódi érdekeit, úgy végleg elveszti jogát, hogy az egész társadalom nevében nyilat­kozzon. Talán még van idő filozó­fiát váltani! PITIT ZOLTÁN 2004. január

Next