Kritika 36. (2007)

2007 / 1. szám - Az európai baloldal dilemmái. Beszélgetés Anthony Giddensszel

2007. január Ouvier Guez: A „harmadik, út” gondolatköre több mint tíz év­vel ezelőtt született. Időközben felgyorsult a gazdasági globali­záció, és egy új nemzetközi po­litikai rend is körvonalazódik. Változott-e az ön felfogása a „harmadik útról” e fejlemények nyomán? Anthony Giddens: Nem, alapvető­en nem. Tudja, amit ön „harmadik útnak” nevez, az csak egy címke. Túl e címkén arról volt szó, hogy alapjaiban formáljuk át a szociál­demokráciát, hogy az képes le­gyen jobban alkalmazkodni a ber­lini fal leomlását követő planetáris változásokhoz. Könyvemet, amely 1998-ban jelent meg A harmadik út címen, valóban a szociáldemok­rácia megújításának kellett tekinte­ni, ezért lett végül is ez a címe. Az­óta persze lényeges változások történtek: számos szociáldemokra­ta párt választási visszaesése, a jobboldali populizmus előretörése Európában, és természetesen az iszlám megjelenése a nemzetközi politikában. Amúgy a kilencvenes évek végén adott diagnózisom szerintem semmit nem veszített ér­vényességéből. Ellenkezőleg: elő­re jelzett olyan folyamatokat, ame­lyek hatása csak az elmúlt évek­ben bontakozott ki. A „harmadik út” gondolatok olyan együttese, amelyek célja úgy reformálni meg a történelmi szociáldemokráciát, hogy közben tiszteletben tartjuk alapértékeit. Nem dogma. A New Labour lassan tíz éve van kormányon Nagy-Britan­­niában. Hogyan vonná meg kormányzati működésének mérlegét? Tony Blair igazán a harmadik út politikáját képvi­selte, nem? Ez a kérdés így túl teoretikus. Mi­után a „harmadik út”, mint említet­tem, csak egy egyszerű címke, nem alkalmas arra, hogy az egyik vagy a másik kormány konkrét lé­péseinek értékelésére használjuk. Az igazi kérdés a kormány tevé­kenységének politikai mérlege. Belpolitikai tekintetben a New Labour kormányai jelentős sikert mondhatnak magukénak. Látni kell, hogy Tony Blair hatalomra ju­tása óta a politikai élet keretei alapvetően átalakultak Nagy-Bri­­tanniában. Ezt mutatja egyébként David Cameron felemelkedése is a konzervatívoknál. Az ő politikai felfogása alapvetően eltér a tory hagyománytól. Miért? Mert Came­­ronnak is alkalmazkodnia kell a New Labour programjához. De miben is áll ez a program? Először is a gazdaságnak mindig elég dinamikusnak kell lennie a növekedés generálásához. Nálunk évek óta erről van szó. Másodszor: szükséges, hogy a munkaképes korú lakosság lehető legnagyobb részének legyen lehetősége dol­gozni. Amikor az aktív korú né­pesség foglalkoztatottsági szintje magas, és kevés a sztrájk, akkor a kormány elegendő jövedelemre tesz szert a kiemelt szektorok fej­lesztésére. Gondolok például a közszolgáltatások javítására, vagy az egyenlőtlenségek és a szegény­ség csökkentésére. Nagy-Britan­­niában máig is magas a szegény­ség aránya, a közszolgáltatások alacsony színvonalúak, vagy ép­pen hiányoznak egyes területe­ken. Igaz, még itt vannak a közel húszévnyi thatcherizmus nyomai, miközben, elismerem, a munka­erő-piaci reformok, a szakszerve­zetek és a vállalkozások átalakítá­sa abban az időben bizonyos érte­lemben megnyitották az utat a New Labour előtt. Ettől függetle­nül, amikor Tony Blair beköltözött a Downing Street 10. alá, nagyon nehéz volt a helyzet. A társadalmi egyenlőtlenség és a gyermeksze­génység terén a legrosszabb he­lyen álltunk az unió 15 régi tagálla­ma között. Ma a 11.-ek vagyunk ebben az összevetésben, és remé­lem, hogy rövid időn belül a lista közepére kerülünk. A Blair-kor­­mányok működése kezdi meghoz­ni a gyümölcsét. A decentralizációt illetően már szerintem kevésbé jó a helyzet. Jelentős hatalmi jogosít­ványok kerültek ugyan a devolú­­ció során a skótokhoz és a walesi­ekhez, illetve kisebb mértékben az északírekhez; ugyanakkor maga a folyamat nem eléggé átgondolt, megtervezett. S ma már be is ful­ladt. Azt gondolom, hogy be kelle­ne illeszteni az ország átfogó re­konstrukciójának tervébe. Belpoli­tikai tekintetben tehát egészében Tony Blair mérlege inkább elisme­résre méltó. Létezik-e harmadik út a külpo­litikában? Hogyan értékeli Tony Blair külpolitikáját s különösen döntését arról, hogy az ameri­kaiak oldalán részt vesznek az iraki intervencióban? E tárgyban a kezdetet a miniszter­­elnök még 1998-ban Chicagóban elmondott beszéde jelenti. Akkor fejtette ki első alkalommal külpoli­tikai doktrínáját, nyomatékkal szólva arról, hogy szükségesnek ítéli az erő alkalmazását bizonyos, diplomáciai eszközökkel nem megoldható válsághelyzetekben. Ma is ez az álláspontja, és én a ma­gam részéről ebben támogatom. A koszovói háborúba sem csak úgy belesodródtunk, a kormány hozott egy döntést, amit aztán végre is hajtott. Ugyanez a helyzet Afga­nisztánt illetően, ami az iszlám ter­rorizmus bázisa lett. Irak egy ké­nyesebb ügy volt, elismerem. Ma­gam is bizonytalan voltam és ma­radtam mindmáig a Szaddám E­uszein rendszere elleni akciót il­letően, egyfelől úgy gondoltam, hogy több mint elég ok volt az ira­ki diktátor elleni fellépésre, és meg voltam győződve arról, hogy csak erőszak alkalmazásával törhető meg. Ezzel kapcsolatban sajnálom, hogy a békemozgalmak nem for­dítottak elegendő figyelmet Szad­dám Huszein rettenetes bűneire, s nem ítélték el kissé határozottab­ban ezeket. A fellépés a „háború ellen” kétségtelenül feddhetetlen érzésekből, indítékokból táplálko­zott. Mégis, kellett volna valamit javasolni is, amit az intervenció el­lenzői sajnos nem tettek meg. Másfelől a Bush-kormány mere­ven unilateralista és arrogáns hoz­záállása, amely meg sem próbálta megnyerni céljának a nemzetközi közösséget, ugyancsak elhibázott volt. Tony Blair akkoriban két tűz között volt. Úgy döntött, hogy az amerikaiakkal tart, nem mintha el­hitte volna a tömegpusztító fegy­verek jelenlétét Irakban, hanem azért, mert a háború volt az egyet­len eszköz egy, a világra fenyege­tést jelentő zsarnok eltávolítására. A probléma az, hogy Blair a hábo­rú végén nem volt abban a hely­zetben, hogy érvényesítse állás­pontját az iraki helyreállításról. A London és Washington közti törté­nelmi kapcsolatoknak is megvolt a maguk szerepe. Mint valamennyi brit miniszterelnök, Tony Blair is az Egyesült Királyság legközelebbi szövetségesének támogatása mel­lett döntött. Az atlanti szolidaritás megint működésbe lépett. A Blair-kormány mérlege tehát ön szerint, kivált belpolitikai té­ren, nagyon pozitív. Nincs is kritikai észrevétele, semmiféle hiányosságot nem tapasztalt? Nekem leginkább a New Labour politikai programjának első meg­fogalmazásával kapcsolatban van­nak fenntartásaim. Az emberek­ben az a benyomás keletkezhetett, hogy a párt programja nem több néhány, politikai kommunikációs szakemberek által előállított hang­zatos jelszónál. Tökéletesen tartal­matlannak tűntek. Ugyanezt lehet egyébként ma elmondani David Cameron és a Konzervatív Párt ter­veiről, akik csak néhány bejáratott, sokkoló formulával operálnak. De azért ez nem teljesen így volt 1997- ben, a New Labour esetében. A vá­lasztási győzelmet 10 év kemény, párton belüli vita, intenzív nézet­egyeztetés előzte meg, bevonva a külföldi baloldali értelmiséget is, köztük számos amerikait és civil szakértői csoportot is. Ennek a programnak nagyon is markáns politikai tartalma volt. Viszont nem sikerült úgy bemutatni, ahogy azt kellett volna. Azaz a Blairék az egyenlőtlenség és a sze­génység csökkentésére irányuló, tervezett intézkedéseiket csak hiá­nyosan prezentálták, aminek az volt a háttere, hogy a New Labour tartott az üzleti körök visszautasító reakciójától. A kormány gyakorlati­lag egy füstfüggöny mögé rejtette az újraelosztással kapcsolatos am­bícióit. Az új egalitarizmus politiká­ját, ami a New Labour működésé­nek is egyik pillére maradt, határo­zottabb módon kell képviselni. an- Az európai baloldal Beszélgetés Anthony Giddensszel

Next