Kritika 36. (2007)
2007 / 1. szám - Az európai baloldal dilemmái. Beszélgetés Anthony Giddensszel
2007. január Ouvier Guez: A „harmadik, út” gondolatköre több mint tíz évvel ezelőtt született. Időközben felgyorsult a gazdasági globalizáció, és egy új nemzetközi politikai rend is körvonalazódik. Változott-e az ön felfogása a „harmadik útról” e fejlemények nyomán? Anthony Giddens: Nem, alapvetően nem. Tudja, amit ön „harmadik útnak” nevez, az csak egy címke. Túl e címkén arról volt szó, hogy alapjaiban formáljuk át a szociáldemokráciát, hogy az képes legyen jobban alkalmazkodni a berlini fal leomlását követő planetáris változásokhoz. Könyvemet, amely 1998-ban jelent meg A harmadik út címen, valóban a szociáldemokrácia megújításának kellett tekinteni, ezért lett végül is ez a címe. Azóta persze lényeges változások történtek: számos szociáldemokrata párt választási visszaesése, a jobboldali populizmus előretörése Európában, és természetesen az iszlám megjelenése a nemzetközi politikában. Amúgy a kilencvenes évek végén adott diagnózisom szerintem semmit nem veszített érvényességéből. Ellenkezőleg: előre jelzett olyan folyamatokat, amelyek hatása csak az elmúlt években bontakozott ki. A „harmadik út” gondolatok olyan együttese, amelyek célja úgy reformálni meg a történelmi szociáldemokráciát, hogy közben tiszteletben tartjuk alapértékeit. Nem dogma. A New Labour lassan tíz éve van kormányon Nagy-Britanniában. Hogyan vonná meg kormányzati működésének mérlegét? Tony Blair igazán a harmadik út politikáját képviselte, nem? Ez a kérdés így túl teoretikus. Miután a „harmadik út”, mint említettem, csak egy egyszerű címke, nem alkalmas arra, hogy az egyik vagy a másik kormány konkrét lépéseinek értékelésére használjuk. Az igazi kérdés a kormány tevékenységének politikai mérlege. Belpolitikai tekintetben a New Labour kormányai jelentős sikert mondhatnak magukénak. Látni kell, hogy Tony Blair hatalomra jutása óta a politikai élet keretei alapvetően átalakultak Nagy-Britanniában. Ezt mutatja egyébként David Cameron felemelkedése is a konzervatívoknál. Az ő politikai felfogása alapvetően eltér a tory hagyománytól. Miért? Mert Cameronnak is alkalmazkodnia kell a New Labour programjához. De miben is áll ez a program? Először is a gazdaságnak mindig elég dinamikusnak kell lennie a növekedés generálásához. Nálunk évek óta erről van szó. Másodszor: szükséges, hogy a munkaképes korú lakosság lehető legnagyobb részének legyen lehetősége dolgozni. Amikor az aktív korú népesség foglalkoztatottsági szintje magas, és kevés a sztrájk, akkor a kormány elegendő jövedelemre tesz szert a kiemelt szektorok fejlesztésére. Gondolok például a közszolgáltatások javítására, vagy az egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentésére. Nagy-Britanniában máig is magas a szegénység aránya, a közszolgáltatások alacsony színvonalúak, vagy éppen hiányoznak egyes területeken. Igaz, még itt vannak a közel húszévnyi thatcherizmus nyomai, miközben, elismerem, a munkaerő-piaci reformok, a szakszervezetek és a vállalkozások átalakítása abban az időben bizonyos értelemben megnyitották az utat a New Labour előtt. Ettől függetlenül, amikor Tony Blair beköltözött a Downing Street 10. alá, nagyon nehéz volt a helyzet. A társadalmi egyenlőtlenség és a gyermekszegénység terén a legrosszabb helyen álltunk az unió 15 régi tagállama között. Ma a 11.-ek vagyunk ebben az összevetésben, és remélem, hogy rövid időn belül a lista közepére kerülünk. A Blair-kormányok működése kezdi meghozni a gyümölcsét. A decentralizációt illetően már szerintem kevésbé jó a helyzet. Jelentős hatalmi jogosítványok kerültek ugyan a devolúció során a skótokhoz és a walesiekhez, illetve kisebb mértékben az északírekhez; ugyanakkor maga a folyamat nem eléggé átgondolt, megtervezett. S ma már be is fulladt. Azt gondolom, hogy be kellene illeszteni az ország átfogó rekonstrukciójának tervébe. Belpolitikai tekintetben tehát egészében Tony Blair mérlege inkább elismerésre méltó. Létezik-e harmadik út a külpolitikában? Hogyan értékeli Tony Blair külpolitikáját s különösen döntését arról, hogy az amerikaiak oldalán részt vesznek az iraki intervencióban? E tárgyban a kezdetet a miniszterelnök még 1998-ban Chicagóban elmondott beszéde jelenti. Akkor fejtette ki első alkalommal külpolitikai doktrínáját, nyomatékkal szólva arról, hogy szükségesnek ítéli az erő alkalmazását bizonyos, diplomáciai eszközökkel nem megoldható válsághelyzetekben. Ma is ez az álláspontja, és én a magam részéről ebben támogatom. A koszovói háborúba sem csak úgy belesodródtunk, a kormány hozott egy döntést, amit aztán végre is hajtott. Ugyanez a helyzet Afganisztánt illetően, ami az iszlám terrorizmus bázisa lett. Irak egy kényesebb ügy volt, elismerem. Magam is bizonytalan voltam és maradtam mindmáig a Szaddám Euszein rendszere elleni akciót illetően, egyfelől úgy gondoltam, hogy több mint elég ok volt az iraki diktátor elleni fellépésre, és meg voltam győződve arról, hogy csak erőszak alkalmazásával törhető meg. Ezzel kapcsolatban sajnálom, hogy a békemozgalmak nem fordítottak elegendő figyelmet Szaddám Huszein rettenetes bűneire, s nem ítélték el kissé határozottabban ezeket. A fellépés a „háború ellen” kétségtelenül feddhetetlen érzésekből, indítékokból táplálkozott. Mégis, kellett volna valamit javasolni is, amit az intervenció ellenzői sajnos nem tettek meg. Másfelől a Bush-kormány mereven unilateralista és arrogáns hozzáállása, amely meg sem próbálta megnyerni céljának a nemzetközi közösséget, ugyancsak elhibázott volt. Tony Blair akkoriban két tűz között volt. Úgy döntött, hogy az amerikaiakkal tart, nem mintha elhitte volna a tömegpusztító fegyverek jelenlétét Irakban, hanem azért, mert a háború volt az egyetlen eszköz egy, a világra fenyegetést jelentő zsarnok eltávolítására. A probléma az, hogy Blair a háború végén nem volt abban a helyzetben, hogy érvényesítse álláspontját az iraki helyreállításról. A London és Washington közti történelmi kapcsolatoknak is megvolt a maguk szerepe. Mint valamennyi brit miniszterelnök, Tony Blair is az Egyesült Királyság legközelebbi szövetségesének támogatása mellett döntött. Az atlanti szolidaritás megint működésbe lépett. A Blair-kormány mérlege tehát ön szerint, kivált belpolitikai téren, nagyon pozitív. Nincs is kritikai észrevétele, semmiféle hiányosságot nem tapasztalt? Nekem leginkább a New Labour politikai programjának első megfogalmazásával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Az emberekben az a benyomás keletkezhetett, hogy a párt programja nem több néhány, politikai kommunikációs szakemberek által előállított hangzatos jelszónál. Tökéletesen tartalmatlannak tűntek. Ugyanezt lehet egyébként ma elmondani David Cameron és a Konzervatív Párt terveiről, akik csak néhány bejáratott, sokkoló formulával operálnak. De azért ez nem teljesen így volt 1997- ben, a New Labour esetében. A választási győzelmet 10 év kemény, párton belüli vita, intenzív nézetegyeztetés előzte meg, bevonva a külföldi baloldali értelmiséget is, köztük számos amerikait és civil szakértői csoportot is. Ennek a programnak nagyon is markáns politikai tartalma volt. Viszont nem sikerült úgy bemutatni, ahogy azt kellett volna. Azaz a Blairék az egyenlőtlenség és a szegénység csökkentésére irányuló, tervezett intézkedéseiket csak hiányosan prezentálták, aminek az volt a háttere, hogy a New Labour tartott az üzleti körök visszautasító reakciójától. A kormány gyakorlatilag egy füstfüggöny mögé rejtette az újraelosztással kapcsolatos ambícióit. Az új egalitarizmus politikáját, ami a New Labour működésének is egyik pillére maradt, határozottabb módon kell képviselni. an- Az európai baloldal Beszélgetés Anthony Giddensszel