Kritika 36. (2007)
2007 / 1. szám - Az európai baloldal dilemmái. Beszélgetés Anthony Giddensszel
2007. január skandináv országok maguk is keresztülmentek egy - igaz, rövid - válságidőszakon, mielőtt mély átalakításokat vittek volna végbe. Ugyanez történt a hollandokkal is, akik hosszú ideig az európai gazdaságok élén álltak. A jelenlegi zavarokon átjutva, remélem, a franciákban tudatosul a reformok halaszthatatlansága. Lehetséges-e európai gazdaságpolitika? Az eurózóna érzékeny időszakot él át, gazdaságai különböző konjunkturális fázisban vannak, ami nem könnyíti meg az egész térség gazdaságpolitikai harmonizálását. A spektrum nagyon széles: az egyik végén találjuk Írországot, a maga átfogó fellendülésével, a legnagyobb népszaporulattal Európában, s az egy főre eső gazdasági össztermék szüntelen növekedésével; a másik oldalon ott van Olaszország, egy nagyon halovány növekedéssel, a lakosság legfeljebb felét elérő foglalkoztatással, ahol persze igen magas a feketemunka aránya. Európának erősítenie kell gazdasági koherenciáját, emelnie kell a foglalkoztatottak számát a szociális juttatások megfelelő szinten tartásához. Ösztönözni kell a munkavállalásra a munkapiacról jelenleg kizártakat vagy bármilyen okból kiesetteket, de azokat is, akik létminimumon élnek, nem maradhatnak kívül a termelésen, miközben elvárják a munkanélküli-segélyt. Tehát a munkaerőpiac felpuhítása és az ingyenes felsőoktatás megszüntetése, az ön javaslatait harsány elutasítással fogadja a francia szocialisták többsége és az SPD aktivistáinak egy nem elhanyagolható része. Ebben a két országban, de különösen Franciaországban a New Labourt neoliberális politikával vádolják, s önt tartják tippadónak. Mivel magyarázza ezeket a mély ellenérzéseket? A G.: A francia politikai pártoknak, legyenek akár baloldaliak, akár jobboldaliak, megvan a saját történelmük, ami karakteresen különbözik európai partnereikétől. Az angolszászoktól eltérően Franciaországban szívós hagyománya van az erős államnak s egy mindenható közigazgatásnak. A jelenlegi helyzetből viszont azok az országok jönnek ki a legjobban, amelyek a korábban vázolt megoldásokat alkalmazzák. Ezek nyitott társadalmak és nyitott gazdaságok, meghatározott foglalkoztatási aktivitással és fejlett szociális ellátó rendszerrel. Következőleg, teljesen nevetséges neoliberálisnak minősíteni őket. Svédország talán neoliberális ország? De ugyanilyen groteszk lenne a New Labourt neoliberális pártnak minősíteni. Jelentős beruházások a közintézményekbe, az alapvető adók emelése, a munkaerőpiac szabályozása: mindez egy neoliberális kormány műve lenne? Valójában klasszikus szociáldemokrata politikáról van szó, amit más, modern eszközökkel hajtanak végre. A félreértés mindenekelőtt kommunikációs probléma. A francia szocialisták egyébként egészében távolról sem annyira ellenzői a reformnak, mint azt szeretnék elhitetni velünk. Vegyük, pl. Dominique Strauss-Kahnt, a Jospin-kormány volt pénzügyminiszterét: az ő javaslatai nincsenek távol a New Labourtól. De más francia szocialisták is közelednek ehhez a felfogáshoz. Ha közelről megnézzük a korábbi Jospin-kormány programját, észre fogjuk venni, hogy hagyományos baloldali retorikája ellenére nem tért el alapvetően annak az időszaknak az európai balközép pártjaitól. Persze, de azért változatlanul Franciaország az a hely, ahol a piacgazdaságnak a legerősebb az ellenzéke. Mit gondol például a 35 órás munkahétről, ami a Jospin-kormány egyik jellegadó lépése volt? Egy modern piacgazdaság nem így működik. A rugalmasság elengedhetetlen, de ennek pozitív rugalmasságként kell jelentkeznie, olyannak, ami a lehető legtöbb választási lehetőséget kínálja az egyénnek. A részmunkaidő, mások mellett, az egyik lehetőség. Az emberek mind rendszeresebben kerülnek döntési helyzetbe, tevékenységük, foglalkozásuk megváltoztatásra kényszerülve. Képesnek kell lennünk arra, hogy ösztönözzük ezeket a váltásokat, és rendelkezzünk az ehhez szükséges, rugalmas jogszabályi háttérrel. Nyilvánvaló például, hogy a válások számának növekedése, ami gyökeresen átformálja az érintettek személyes életét, közvetlen hatással van a munkaerőpiacra is. Olyan szociálpolitikára van szükség, ami megteremti az „átmenet munkaerőpiacát”: a cél az, hogy az egyén mellett legyünk személyes és szakmai pályafutása valamenynyi fordulópontjánál, válsághelyzeténél és ha rászorul, segítsünk neki. A szociális támogatásnak arra kell irányulnia, hogy az embert élete során hozzásegítse az új helyzetekhez történő alkalmazkodáshoz. Egyébként - és gyakran ez a helyzet - nem tesz mást, mint a fennálló rendszert erősíti. Meg kell teremteni azt, amit én „életre szóló politikai opciónak” (life time policy options) nevezek, s amely a nyugdíjasokra is kiterjedne. A népesség elöregedése valójában az egyik legnagyobb probléma ma Európában. Az idősek aktivitása rendkívül alacsony szintű; ennek egyik oka a jelenlegi nyugdíjrendszer, amely a minél korábbi visszavonulást ösztönzi a munkaerőpiacról. Egy bizonyos életkor felett, miközben sokan még képesek és hajlandóak lennének dolgozni, a bérből élők számára gyakorlatilag lehetetlen a munkahelyükön maradni. Az Egyesült Államokban az 58 év felettiek 60%-a dolgozik még, 66%-uk Japánban, ugyanakkor ez a szám mindössze 32% az unióban. Ez az adat óriási hátrányt jelent. Az életkorhoz való ilyen viszony korunk rasszizmusa, különösen a legkényesebb helyzetben lévő nőket illetően. Európa az elmúlt években igen kemény próbatételeknek volt kitéve. Az iraki háború szakadást provokált; a franciák és a hollandok elutasították az európai alkotmánytervezetet, s egy új típusú „gazdasági patriotizmus” bukkant fel a régimódi protekcionizmus mellett. Hogyan lehet új lendületet adni az európai építkezésnek, újra mobilizálni az energiákat? Az Európát gyötrő bajok szerintem nem annyira politikai és alkotmányos természetűek, mint inkább gazdasági-társadalmi jellegűek. Én mindenesetre ebben a keretbe sorolnám a francia „nem”-et az európai alkotmányról tartott népszavazáson. Sok francia félt munkahelye elvesztésétől a külföldi munkavállalók beáramlása nyomán, amit az integráció kibővülése szükségképpen előidéz. A francia „nem” valójában a jövővel kapcsolatos súlyos aggodalmak kifejezése. Hollandiában a szavazóknak nem annyira az alkotmányt illetően voltak fenntartásaik, mint inkább a közös büdzséhez való holland hozzájárulás mértékével, továbbá a kis és közepes országoknak az unióban futó szerepével kapcsolatban. De érzékeltették aggályaikat a kisebbségek elhibázott integrációját illetően, valamint - a franciákhoz hasonlóan - a munkanélküliségtől való félelmüket is, így aztán a gazdasági modellek átalakítása sürgetőbb feladat, mint valaha. Az erre irányuló politikának mindenütt meg kell szereznie az ehhez szükséges legitimitást - másképp nem sikerülhet. Ez az egyetlen eszköz egy új dinamika kibontakoztatására mind nemzeti, mind európai szinten. Különösen fontos a közös mezőgazdasági politika átalakítása a 2008-ban esedékes revízió után. Európának többet kell befektetnie az oktatásba, a kommunikációba és az új információs technológiákba. Ez időigényes feladat. De, függetlenül a Franciaországban, Németországban és Olaszországban mutatkozó nehézségektől, én, meglehet, paradox módon, de bízom az értelemben. Minden jel arra mutat, hogy Németország hamarosan visszanyeri az európai gazdaság lokomotívjának szerepét. És hogyan mozdítható elő az integráció folyamata? Újra elő kell venni néhány, az alkotmánytervezetben szereplő elemet, nevezetesen mindazokat, amelyek lehetővé teszik világosabb és konkrétabb politikai irányok definiálását. Szeretném, ha Európa a lehető leghamarabb kiaknázhatná egy közös külügyminiszter működésének valamennyi előnyét, s ha minél több döntés születne egyszerű többség alapján. Ezek az intézményi reformok annál is inkább elkerülhetetlenek, mivel az európai terv még nem fejeződött be. A bővítés folytatódik. Az angol elnökség alatt Törökország és Horvátország jelölt lett. Ami Romániát és Bulgáriát illeti, nem késlekedhet tovább a csatlakozásuk. Egy nemrégiben írt cikkében úgy fogalmazott, hogy a bővítés az unió kezében lévő leghatékonyabb külpolitikai eszköz. De vajon meddig kell Európának terjednie? Egy széles szabad kereskedelmi övezetté átalakulva nem fogja elveszíteni a lelkét? A G.: Igaza van, kétségtelenül eljött az ideje annak, hogy rögzítsük Európa határait. Jelenleg lehetetlennek tűnik integrálni Ukrajnát, Fehéroroszországot, Moldovát és Grúziát. Semmiféle ígéretet nem tehetünk erre. Rövid vagy középtávon csak a balkáni országok, Norvégia, Svájc és Izland csatlakozhatnak az unióhoz - ha ők is úgy akarják. S az elemi logika azt diktálja, hogy ezen a ponton meg is kell állnunk. Ami a szabad kereskedelmi övezetté átalakulást illeti, nos, szerintem ezen már túlhaladt az idő. Európa elmehetett volna ebbe az irányba 1989 előtt, de ma ennek a hátrányai olyan hatalmasak lennének, amit senki nem vállalna. A politikai integráció szükségessége napról napra sürgetőbb. Kötelességünk, hogy megfelelő választ adjunk rá. (Politique Internationale, No 112., 2006., 295-310. old.) Fordította: JOBBÁGY JÓZSEF .