Kritika 37. (2008)
2008 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: A pályát váltó magyar gazdaság
2 2008. január A pályát váltó 6 éve volt a világgazdaságnak a mögöttünk hagyott esztendő. 2007 még illeszkedett abba az új évezred elejétől tartó, különleges növekedési ciklusba, amelyben az élénk konjunktúra nem járt az infláció felerősödésével - az egyre magasabbra emelkedő energia- és olajárak ellenére sem. A világgazdaság egészének GDP-je öt százalékkal emelkedett, noha bebukott az amerikai ingatlanpiac, és az év második felében nagyobb erőre kapott az olajárdrágulás is. Igaz, az USA dinamikája lassult, de az unió jól teljesített, a távol-keleti országok kiemelkedő teljesítménynövekményéről nem is szólva. Az utóbbi - kiváltképp a kínai gazdaság - lendülete tette lehetővé, hogy a dollár gyengülése ellenére az Egyesült Államok és az Európai Unió konjunktúrájának korábbi együttmozgása megakadt, és a „Nagy Testvér” gyengélkedésével szemben az unióban továbbra is kedvező volt a növekedés. Különösen magas dinamikát jeleztek közép-európai sorstársaink, ahol a kedvező külső feltételekhez kapcsolódva mindenütt élénkült a növekedés az elmúlt évhez képest, inkább hat százalék feletti, mintsem ez alatti ütemben. Mindehhez képest rendkívül gyászos a magyar gazdaság két százalékot sem elérő GDP-többlete, amely az előző évinek is csak kb. a felét tette ki. A Bokros-féle gazdaságstabilizáció óta először fordult elő, hogy a magyar gazdaság növekedése elmaradt az unióétól, attól a régióétól, ahova szeretnénk mielőbb felzárkózni. 2007- ben ez a szándékunk - ha csak a növekedés mennyiségi adatait tekintjük - gellert kapott, konvergenciánk jelentősen lelassult. Jelentősen, de nem végzetesen. Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, hogy a magyar gazdaság nem konvergál, hanem divergál, s nem konvergencia-, hanem divergenciaprogramot hajt végre. Tény, hogy az évezredben felmutatott négy-öt százalékos növekedés mellett viszonylag gyorsan dolgoztuk le hátrányukat az egy főre jutó GDP tekintetében az unió átlagához képest, csakhogy ezenközben megroppantak a növekedés finanszírozásának a tartópillérei. 2001 után az éves teljesítményeknél gyorsabban emelkedett az adósság állománya, ami arra utalt, hogy tartósan nem vagyunk képesek olyan hatékonysággal felhasználni a hiteleket, amelyekből legalább a kamatok fizetésére futná. A növekedésünk finanszírozásához rendelkezésre álló belső forrás, a lakosság megtakarítása pedig a háztartások megtakarítási hajlandóságának mérséklődése, illetve eladósodási hajlandóságának növekedése okán megfogyatkozott. A legimpulzívabb hitelfelvevővé az államháztartás vált, amelyről tudvalevő, hogy (közvetlenül) a források újraelosztására alkalmasabb, mint a termelésére. Az államháztartáson keresztül átmenetileg lehet élénkíteni a gazdaságot, a tartósítás azonban kudarccal jár. A négy-öt százalék közötti növekedés önmagában rendben lévőnek tűnt, magasabb volt, mint ami a termelési tényezők alapján potenciálisan elvárható volt, csak épp „a torka volt véres”. Véres torokkal pedig nincs jó, főként nem hosszú élet. Az idő előrehaladtával a magyar gazdaságot is egyre nagyobb mértékben veszélyeztette az összeroppanás, a finanszírozók bizalomvesztése nyomán kibontakozó pénzügyi válság. Egyre fenntarthatatlanabb pályára kerültünk az alkalmazott gazdaságpolitika következtében, aminek a veszélyeztetettsége 2005 szeptembere után különösen megnőtt. Minél nagyobbra duzzadt az államháztartás hiánya, annál nagyobb volt a valószínűsége a finanszírozhatatlanság beálltának és a növekedés megtörésének. Az adósságállomány gyors emelkedésével járó gazdasági fejlődés magában hordozta az összeomlás és a recesszió esélyét, előrevetítve a növekedés feltételeinek hosszabb távú hanyatlását. Egy ilyen pályát nem nevezhetünk jó szívvel felzárkózási pályának - még ha a felmutatott dinamika adott időben meg is haladta (esetleg többszörösen is az utolérni kívántakét. Ehhez képest a 2007. évi növekedés pályáját jobbnak tartom, még ha lényegesen alacsonyabb ütemével a felzárkózás lassulását jelzi is. Mert nem önmagában a dinamika számít, hanem hogy mi van mögötte, hiszen ez határozza meg a későbbi ütemalakulást. Ahogy 2005 őszétől egyértelmű volt a növekedésiütem-törés, csak a módja és a mértéke volt kérdéses, úgy a 2007. évi dinamikahűlés mögött újrarendeződő egyensúlyi pozíciók gyorsabb GDP-emelkedést vetíthetnek előre a továbbiakban. A 2007. évi növekedéslassulás az egyensúlyi, finanszírozható pálya helyreállításának az ára, ami nem volt elkerülhető. Ami elkerülhető lett volna, az a 2001 után folytatott belső keresletélénkítésre alapozott gazdaságpolitika, melynek célkeresztjében a voksszerzés állt. Jól elkampányolták annak az esélyét, hogy a magyar gazdaság az uniós csatlakozást megelőző és követő bizalmi légkörben a világgazdaság kedvező folyamataihoz kapcsolódva megerősítse növekedési potenciálját. Ezzel szemben annak gyengülése következett be. Ha 2007-ben nem kényszerültünk volna megszorításokkal az egyensúly javítása irányába tett lépésekre, akkor nálunk is bővülhetett volna akár még hét százalékkal is a gazdaság, hisz a kedvező külpiaci kereslet hatását nem visszahúzta, hanem felerősítette volna a normális körülmények közt működő belső piac. De tegyük hozzá, ha nem lett volna jó a külső konjunktúra, még recesszióval is szembesülnünk kellett volna. A „mi lett volna, ha?” kérdések azonban ez esetben is történelmietlenek. PETSCHNIG MÁRIA ZITA