Kritika 38. (2009)

2009 / 11. szám - Józsa Ágnes: Erős közösség, sokszínűség. Beszélgetés Mikulás Ferenccel

Beszélgetés Mikulás Ferenccel, a Kecskemétfilm Kft. és a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál igazgatójával 71 JTagyar népmesét néznek az olasz gye­it/I rekek esténként, az elkészült nyolc- JLtJL vanhatot mind, mert megvásárolta a sorozatot a RA1. De nézhetik ezt a sorozatot a japán gyerekek is, ahol a DVD-változata jelent meg. A kecskeméti rajzfilmstúdió, hivatalosan Kecskemétfilm Kft., kétévente nemzetközi ani­mációs filmfesztivált rendez. Ebből idén volt a kilencedik, együtt a 6. nemzetközi animációs játékfilmfesztivállal. Az idén ötszáznegyven­­öten vettek részt, köztük amerikai, angliai, ausztrál, belga, cseh, dán, finn, francia, hor­­vát, ír, japán, koszovói, lengyel, orosz, szlovák animációs filmesek. Folyamatosan kapcsolatot tartanak és több filmet készítenek közösösen a Steve Walsh Production (London), a fEP Jür­gen Egenolf Production (Köln), a Les Films du Tringle (Párizs), a Munich Animation Film (München), a Thilo Graf Rotkirch Cartoon- Film ( Berlin), és a RENOX Audivision (Bécs) számára. Nemzetközileg jegyzik és megbecsü­lik munkájukat. 2008-ban a világ legjobb 12 animációs fesztiválja közé választották a kecs­keméti animációs filmfesztivált. A kecskeméti filmstúdió vezetője 1971 óta Mikulás Ferenc Balázs Béla-díjas, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjének birtokosa. Én hiszek a szellemi energia megmaradási törvé­nyében. Azt, hogy itt, Kecskeméten dolgozhatok, többek között dr. Matolcsy Györgynek, a Pannónia Filmstúdió akkori vezetőjének köszönhetem. Ő kért fel az animációs stúdió megszervezésére. Ne­ki pedig nemcsak azért jutott eszébe ez a város, mert itt született, hanem azért is, mert élt itt egy rajzfilmrendező, Mátis Kálmán, aki Révész Imre (1959-1944) festőművész, a kecskeméti művészte­lep vezetőjének a tanítványa volt. Művésztelep Kecskeméten úgy lehetett, hogy Kada Elek (1852-1913) akkori polgármester létesítette a mű­vésztelepet, hogy a városképben - mint mondta -, idézem, „a magyar építőművészet legújabb irányai jellegzetes kifejezést nyerjenek”. Lehetne még to­vább is visszaforgatni az időt, de ahhoz, hogy itt, ma ilyen szellemi teljesítmény megvalósulhasson, ahhoz nagyon sok ember munkája, szellemi ener­giája kellett. Én egy vagyok a sok között. Amit kap­tam, azt nekem kötelességem volt ápolni és fej­leszteni, s majd továbbadni. Bízom benne, hogy az utódaim is továbbviszik ezt a feladatot. Harmincnyolc évvel ezelőtt nem volt itt stúdió. Létre kellett hozni, meg kellett szervezni. Ifjú emberként volt tapasztalata ilyesmiben? Minden előzmény nél­kül kaptam ezt a fel­adatot. A film iránti vonzalomnak köszön­hetően, próbáltam el­képzelni valamit. Nem adatott meg számomra, hogy egyetemre, főis­kolára járjak. A kunszentmártoni gimnáziumban, ahol tanultam, 1956-ban elszavaltam a Főtéren a Nemzeti dalt, s ’57-ben a „Márciusban Újra Kezd­jük” keretében szervezkedtem az iskolában. En­nek az lett az eredménye, hogy az ország összes középiskolájából kicsaptak. Nagy nehezen sike­rült leérettségiznem. Segédmunkás lettem, s ami­kor geodéta lehettem, kiderült, hogy az valóságos életiskola. Annak idején a földmérés a deklasszált elemek gyűjtőhelye volt. Több doktorátussal ren­delkező figuránstársaim voltak, de akadt köztük hadmérnök is. Cipeltem utánuk a szintezőlécet, majd technikusként dolgoztam. Jártuk az orszá­got. Ezek az utak felértek több szociográfiai tanul­mánnyal. Gyakran be kellett mennünk falusi há­zakba, és ott láttam a paraszti értékek pusztulását. Akkor kezdtem az enyészetnek kitett néprajzi tár­gyakat, cserepeket, korsókat gyűjteni. A katona­ság következett, Nyíregyházán, félig-meddig bün­tetőszázadban, mert a múltunk miatt fegyvert nem használhattunk. Hasonlóan problémás emberek­kel voltam egy században. Például, ott volt Weker­­le Sándor unokája, aki arról beszélt nekem, hogy milyen érdekes a film, s hogy dolgozik egy na­gyon tehetséges operatőr, Halász Mihály. (Halász Mihály évtizedekig a Magyar Televízió operatőr­rendezője volt). Akkor hallottam arról, hogy a Pannónia Filmstúdió akar Kecskeméten egy mű­termet létesíteni. Közös ismerősünk beajánlott dr. Matolcsy Györgyhöz. Kaptam egyévi vizsgáztatás után lehetőséget arra, hogy megteremtsem a kecs­keméti stúdiót. Valójában, akkor sem épület, sem egyetlen kollégám nem volt. Végigjártam az or­szág különböző középiskoláit és próbáltam fiata­lokat toborozni erre a munkára. Hetvenen jelent­keztek, s tizenhárommal kezdtük meg a munkát. Legerősebben az lebegett a szemem előtt, hogy ne egy vidéki „lerakat” legyünk. Matolcsy György bátorított ebben, és abban is, hogy igazi alkotókö­zösség lehessünk. A budapesti Pannónia stúdió­ban azt akarták, hogy csak kiszolgáló részleg le­gyünk. Ez mindenféleképpen összeütközött a sa­ját és a kollégáim elképzeléseivel, akiket azért hívtam ide, hogy önálló alkotómunka részesei le­hessenek. Eleinte, s még sokáig, alapvető technikai eszközök hiányá­val küszködtünk. Nem volt vágóasz­talunk, nem volt 35 mm-es kame­ránk. Budapestről kiselejtezett rajz­asztalokat és székeket kaptunk, ahol dolgozhattunk. Épületként megkap­tunk egy gyönyörű, kéttornácos, fa­ragott ajtajú polgárházat (ma Gyógyszerészeti Mú­zeum). Leszakadt a mennyezete. A megszűnés ha­tárára jutott a kezdeményezés. Fedelet kellett ke­resnünk. Elkeseredésemben Pozsgay Imréhez (1976-82 között), az akkori művelődési miniszter­hez fordultam. Ő elküldte Tóth Menyhért festő­művészt és személyi titkárát, hogy nézzenek kö­rül, mi is a bajunk. Ők úgy referáltak a miniszter­nek, hogy olyan emberek vagyunk, akiknek érde­mes segíteni. A miniszter közbenjárása nyomán, rendelkezésünkre állt a pénz. Ő még azt is segítet­te, hogy ne kelljen az építkezés miatt a kert nagy fáit kivágni. Az épület terveit Kerényi József készí­tette. Pozsgay két alkalommal is segítő kezet nyúj­tott. Ez után történt, hogy Aczél György menesz­tette. Aczél nem sokkal ezután Kecskemétre uta­zott. A pártbizottság első titkára azt javasolta, hogy ő avassa föl a súdiót. A megyei tanács elnöke tájé­koztatott engem erről. Én meg azt mondtam, ha Pozsgay Imre utcaseprő lesz, akkor is ragaszko­dom ahhoz, hogy ő avasson. Megkérdezte: válla­lom a felelősséget és a következményeket? Mond­tam, természetesen. Nem tudom, hogy s mint, de a dolog következménye csak az lett, hogy a Kecs­keméti Műteremstúdió azóta sincs felavatva, „csak” működik. Megvíva szabadságharcunkat a műterem átadásával megindulhatott a rendszeres munka. Művészi animációs rövidfilmeket készítet­tünk, és egyre inkább törekedtünk arra, hogy sa­ját arculatunk legyen, saját filmterveinkkel. Kezdetektől készítenek szociográfiai, művészi kisfilmeket és mondák és mesék ihlette alkotá­sokat? Nyilván közrejátszott ebben az én előéletem, az, hogy falun nőttem fel, hogy láttam a paraszti mun­ka nehézségét, láttam a kultúra pusztulását, az erőszakot, amellyel azt le akarták rombolni. De azt is láttam, ahogy ennek a falu ellenáll, hogy a nem a hivatalosságok elképzelései szerint csopor­tosultak, hanem a közösségben elfoglalt rang sze­rint. Már amikor geodétaként az országot jártam, határoztam el, ha nekem lehetőségem lesz egy­szer, akkor ezeket az értékeket fogom megmente­ni, felmutatni. így, amikor a filmstúdióba kerül­Erős közösség.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék